Kilencedik fejezet

Egy fekete helyiségben állok, fogalmam sincs, hogy kerültem ide, nem látok semmit magam körül. Hirtelen élesen felvillan előttem – valószínűleg a plafonról lelógó – reflektorfény, mely egy embert világít meg, akiben Jongint vélem felfedezni. Nem mozdul, még a szeme sem rebben meg a világító fény hatására, velem ellentétben. Valamiért úgy érzem, hogy muszáj odarohannom hozzá és megölelnem, s mikor indulnék is hozzá, még egy reflektorfény kigyullad Kaitól jobbra, pár méterre, amely alatt Sehun áll. Mindketten csak merednek rám, és úgy állnak egy helyben mintha a padlóhoz lennének ragasztva. Nem szólnak egy szót sem, pislogni sem pislognak, akár csak a próbababák, egészen horrorisztikus hatást keltve. Váratlanul két hideg tenyér érinti meg a vállam, mire mozdulni szeretnék, de a lábaim földbe gyökereztek. Szemeim kidüllednek és szaporán kezdem venni a levegőt, közben tekintetem ide-oda cikázik a két fiú között, akik még mindig mereven állnak egy helyben, szótlanul. Ekkor egy hang kezd el suttogni közvetlenül a fülembe, olyan közelről, hogy leheletét vékony bőrömön érzem, amitől teljesen kiráz a hideg.

- Válassz! – Parancsolja a hang, melyhez csakis egy embert tudok kapcsolni, méghozzá Sunheet. Ez miért nem lep meg? – Legyél jó kutya és válaszd Kait!

Ebben a pillanatban kezei erősebben markolják vállaimat, majd előre löknek, amitől kis híján orra esek, de pár bukdácsolással sikerül visszanyernem egyensúlyomat. 

Először Jonginra pillantok, aki sejtelmesen mosolyog, ami egyáltalán nem tetszik, majd Sehunra, kinek még mindig rezzenéstelen az arca, szemeiben azonban remény csillog. 

Minden porcikám izzadni kezd és még az eddiginél is gyorsabban veszem a levegőt. Újra elsötétül előttem minden és mikor legközelebb kinyitom szemeimet egy fehér plafon jelenik meg előttem. Körbenézek, immár a szobámban vagyok és ekkor ébredek rá, hogy ez csak egy álom volt, amitől határozottan megkönnyebbülök, viszont továbbra is zihálva veszem a levegőt és izzadok.
Ránézek az éjjeliszekrényemen lévő órámra, mely szerint éjjel fél tizenkettő – Nem is aludtam túl sokat... Lassan kikószálódok az ágyból, mire a mellettem fekvő Jackson nem is reagál, csak alszik tovább. Felülök az ágyra, majd felállok, amibe egy kicsit beleszédülök így a fejemhez kapok és becsukom a szemeim, ameddig a homályosság és a tántorgás elmúlik, ezt követően pedig elindulok kifelé a szobámból, egyenes a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót és a mosdóhoz lépve a fehér kagylóra támaszkodok és magamat kezdem bámulni a tükörben. Homlokon izzadságcseppek gyöngyöznek, szemeim alatt pedig sötét karikák éktelenkednek.
Talán nem lehet véletlen, hogy mióta Jongin megjelent az iskolánkban harmadszor álmodtam ugyan ezt. Hogy válasszak közte és Sehun között. De mégis miért? És miért pont Sunhee parancsol nekem, ráadásul azt, hogy Kait válasszam? Ez egy jel lenne, hogy ő a helyes döntés? De az a mosoly... Az inkább egy baljós figyelmeztetésnek tűnik.
Gondolatmenetemből a fürdőszobaajtó nyitódása zökkent ki. A tükörből nézek fel a betolakodóra, aki nem más, mint Sehun.
- Nem tudsz aludni? – kérdezi. Hangjában nyoma sincsen fáradtságnak. 
Felé fordulok és végig nézek rajta; még mindig az egész napi ruhájában van. Vajon mit csinált eddig?
Kérdésére csak egy fejrázással válaszolok, majd elindulok kifelé a fürdőből, de az ajtóhoz érve Sehun megragadja a karomat ezzel megakadályozva távozásomat.
- Miért vagy leizzadva? – rám néz, közben elengedi a karom.
- Rosszat álmodtam – erőltetek egy mosolyt az arcomra, majd tovább indulok, de újra megszólít én pedig ismét megállok.
- Mit? – a kíváncsiság csak úgy sugárzik belőle, de emellett mégis olyan érzésem van, hogy ezzel valami más a célja.
- Nem lényeges – fogom rövidre.
Semmi kedvem nincs most vele beszélgetni. Főleg nem az álmomról.
- Ha gondolod – kissé tétovázik – akkor... veled aludhatok – megvakarja nyakát, mintha zavarban lenne.
- Tessék? – saját meglepettségemre, egy cseppet sem kaptam fel a vizet, inkább meglepődtem, hogy ilyen jutott eszébe.
- Mindegy, felejtsd el – vágja rá, majd megfordul és elviharzik.
Nem láttam még ilyennek, zavarban volt. Oh Sehun zavarban volt. A gondolattól elmosolyodok, majd én is visszamegyek a szobámba és lefekszek, újrapróbálkozva az alvással. Szerencsére hamar elnyom az álom.

Az ébresztőórám vadul cseng, miszerint újra eljött a reggel. Sosem éreztem magam még ennyire kedvtelennek. Lenyomom a gombot, hogy végre elhallgasson a kis ketyere. Még félig homályosan látok az álmosságtól, de ahogy a padlóra nézek, így is tisztán látom az ott fekvő alakot, nyakig betakarózva, háttal fordulva az ágyamnak.
- Azt hittem már sose kapcsolod ki – szólal meg álmos, rekedtes hangon.
- Yah! Sehun! – kiáltok fel, mire könyökére támaszkodva hunyorogva rám néz.
- És én még azt hittem, hogy az órád a hangos – jegyzi meg kócos haját rázva. 
- Te... te... Mit keresel itt? – továbbra sem veszem lejjebb a hangerőmet. 
- Vak vagy? Aludtam. – Még ő van felháborodva.
- De miért itt? Ott a szobád! – Megragadom a párnám és hozzávágom.
- Yah! – szól rám kissé erélyesen, de halkan, majd megfogja, ami fejen találta és felém dobja, de egy elhajolással hárítom a párna érkezését.
- Lassú vagy – kuncogok, mire hümmög egyet és felpattan. A következő pillanatban már mellettem van és két karomat hátrafeszítve letaszít az ágyamra, majd csípőmre ül.
- Nem minden helyzetben vagyok lassú – kajánul elvigyorodik. Még a szeme sem áll jól.
Elkerekednek a szemeim és belenyomom magam az alám került párnámba. Ujjaimat ökölbe szorítom ezt követően pedig kapálózni kezdek, persze reménytelenül. Sokkal erősebb nálam, pedig még csak meg sem feszülnek az izmai. Más testrésze viszont eléggé nekem feszül, aminek érzésére elvörösödök és még inkább legyengülök. Zavaromban csak nyelek egyet és jelző pillantásokat küldök felé, de úgy látszik nem veszi a lapot, vagy inkább csak még jobban élvezi ettől a helyzetet.
- Sehun – elcsuklik a hangom – kérlek, szállj le rólam – suttogom, közben elfordítom tekintetem.
Szó nélkül elenged és leszáll rólam, majd felállva kicsit megigazítja szürke pólóját.
- Azért valld be, hogy nem is volt olyan rossz érzés – szája sarka féloldalas mosolyra húzódik.
- Kifelé! – parancsolok rá, mire csak felkacag, megfogja a takaróját és a párnáját, majd komótosan távozik a szobámból.
Egyszer megöllek! – kiabálom magamban. Majd' felrobbanok az idegességtől, de igazából magam sem tudom, hogy a viselkedése miatt vagyok ideges, vagy azért, mert igazat mondott.
Megrázom a fejem, végül kimászok az ágyból a készülődés érdekében.

Az iskolában ma senkire sem vagyok vevő. Mindenkit nagy ívben kerülök, főleg Jongint és Sunheet. Bár az utóbbi személyt elég nehéz, de jelenleg inkább ugrálok neki, minthogy bárkivel is leálljak beszélgetni.
Az utolsó órám következik, irodalom. A reggeliek után a gondolataim még jobban elkanyarodtak Sehun felé, hosszú kihagyás után, mivel mostanság folyamatosan Jongin járt a fejemben. Azonban ezek a gondolatok új fordulatot vettek, méghozzá egy kissé perverz fordulatot. Most viszont próbálom kiverni az eszemből ezeket a gondolatmeneteket, mivel nem szeretném, hogy megint csorogjon a nyálam egész órán Mr.Ohra, aki ebben a pillanatban be is lép a tanterembe.
Alaposan végig mérem, tetőtől-talpig. Haja, mint mindig, most is rendezetten áll, arca kifejezéstelen és komoly, öltözéke kifinomult. Ahogy egyre lejjebb vezetem rajta tekintetem, megakadok férfiasságán, melyet nadrágja tökéletesen kihangsúlyoz. Elkapom tekintetem, nehogy bárkinek is feltűnjön, majd a jelentés után belebújok a füzetembe. Azonban gondolataim nem hagynak nyugodni és folyamatosan oda-oda pillantok Sehun ágyékára, ha pedig háttal áll – mert a táblára ír – formás almapopsiját csodálom.
- Park kisasszony – hallom meg tanár uram éles hangját – jó lenne ha az anyagra figyelne és jegyzetelne.
Felnézek rá, arcán egy halvány mosoly bújik meg, ami azt sugallja, hogy tudja; még mindig a tettei hatása alatt állok és nem vagyok képes másra koncentrálni. Nyelek egyet, majd egy bólintással tudomására adom, hogy megértettem. Lehajtom fejem, de szemem sarkából vetek rá még egy pillantást, s alsó ajkamat beharapva nekiállok jegyzetelni. Csak ekkor ébredek rá, hogy még egy szót sem írtam le. 
Az óra további részében nagy erőfeszítések árán szorgalmasan telítettem meg füzetem a vázlattal. Igaz, hogy fogalmam sincs ez, hogyan sikerült, mivel egy szóra sem emlékszem abból, amiket leírtam. Az óra végezetével kerülöm Sehun tekintetét és próbálok minél gyorsabban összepakolni, magam sem tudom miért, hiszen otthon úgyis találkozok vele és biztosra veszem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni az órai bámészkodásomat.
- Nari! – a teremből kifelé menet Jonginba ütközöm. – Mi van veled? Olyan furcsa vagy ma.
- Csak fáradt vagyok – felelem egy erőltetett mosoly kíséretében.
- De a holnap áll, ugye? – vigyorog elégedetten. Bólintok. – Akkor nem is húzom az időd, menj haza és pihend ki magad! – rám kacsint, végül elmegy.
Már nem vagyok benne biztos, hogy akarom a holnapot, és abban sem, hogy egyáltalán még érdeklődök felőle, hidegen hagy az egész helyzet, főleg azok után, ami tegnap kiderült Sehunnal kapcsolatban. Legszívesebben lemondanám, de nem akarom megbántani Jongint. Valamit minél előbb ki kell találnom, hogy végre szakítsunk és véget vehessek ennek az egésznek.
- Hé kutyus – sajnálattal hallom Sunhee hangját, magam mögül. Megtorpanok és egy grimasz után hátrafordulok. – Gyere velem haza, el kell vinni pár ruhát a tisztítóba – közli önelégült arckifejezéssel. 
Ha jobban belegondolok ez most nem is olyan rossz feladat, így legalább később kell szembenéznem Sehunnal.
- Na és mi a helyzet Kaival? – kérdi Sunhee út közben. Úgy viháncol, mintha a legjobb barátok lennénk. – Mármint nem a kamu kapcsolatra gondolok, hanem a valódi dolgokra. Alakulgat?
- Nem tudom – válaszolom a földet bámulva, így nem látom a lány arcát, de mivel csendben van ezért gondolom most letörtem. – Miért érdekel ennyire? – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg ki akartam mondani hangosan.
- Mert a kutyám vagy és érdekel mi folyik körülötted – úgy mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azonban most mégsem tudom teljesen magamra venni a jelzőt, mivel sokkalta rosszabbra számítottam, ami ezt a kutyás dolgot illeti. 
Nem érkezik tőlem válasz, Sunhee pedig nem kérdez többet így hát némán sétálunk tovább a házuk felé. Szerencsére nem lakik túl messze az iskolától így nincs szükség buszra, még a hűvös idő ellenére sem.
Megérkeztünk, nem invitál be és nem is bánom. Ahogy látom itthon vannak a szülei – két kocsi is áll a feljárón – és egyáltalán nincs kedvem bemutatkozni nekik. Épp elég, hogy közöm van a drága lányukhoz, nem akarom megismerni a szüleit, mivel az alma nem eshet messze a fájától. 
- Tessék – kilépve az ajtón a kezembe nyom három sötétszürke ruhatartó zsákot. – Kösz. Szia! – azzal becsukja előttem az ajtót. Na ez az igazi Sunhee, nem a nyávogós, érdeklődő barátnő. 
Próbáltam minél lassabban eljutni a tisztítóig, hogy húzzam az időt a hazaéréssel, de sajnos itt minden közel van mindenhez ezen a környéken. Ennek köszönhetően hamar beadtam a ruhákat és indultam haza.
Lassan nyitom ki a bejárati ajtót, hogy mielőtt belépek körbe tudjak nézni és hangtalanul tudjak belépni a lakásba – már ha tiszta a levegő, és most végre az égiek mellettem játszanak. Halkan csukom be magam után az ajtót.
- Te meg miért lopódzol haza? – hasít bele a csendbe Eun vékony, magas hangja.
- Omo! – hirtelen megfordulok, háttal az ajtónak csapódok és a szívemhez kapok. – Ne ijesztgess! 
- Te settenkedsz haza, nem tudom miért ijedtél meg – nevet fel, majd a konyhába indul. 
- Sehun itthon van? – kérdezem félénken.
- Nincs. Elküldtem boltba – kinyitja a hűtőt és elővesz egy joghurtot. – Még van egy, az az utolsó ehető dolog a hűtőben, élvezd.
- Oké – erőltetett vigyoromat inkább vicsorgásnak nevezném.
- Mi van közted és Sehun között? – huppan le a kanapéra, én pedig megállok félúton a szobám felé. – Látom, hogy ez valami több, mint tanár-diák kapcsolat.
- Semmi érdekes. Már régebb óta ismerjük egymást, mint kiderült, csak nem ismertük fel a másikat – válaszolom elgondolkodva.
- Ezt tudom, de azon kívül, milyen kapcsolat van köztetek? Szerelmes vagy belé? – ledöbbentenek a szavai. Nem rémlik, hogy én bármit is meséltem volna neki. – Figyelj, Sehun mindent elmondott. Mióta ideköltözött, azóta mást se hallottam csakhogy meg kell találnia téged. Nagyon fontos vagy neki. Teljesen bele volt betegedve, hogy örökre elveszített és még az édesanyádnak tett ígéretét sem tudja betartani. Mindig erős, de tudd, te vagy a gyenge pontja. 
Szavai hallatán könnyek kezdenek gyűlni a szememben. Megfordulok és leülök mellé a kanapéra.
- Igazából nem tudom mit érzek – kezdek bele. – Gyerekkorunkban borzalmasan szerelmes voltam belé. Most sem közönyös nekem, de nem tudom eldönteni mit is érzek iránta pontosan. Biztonságban érzem magam mellette, és annak ellenére, hogy legtöbbször bosszant élvezem a társaságát – elmosolyodok, de immár őszintén.
Mielőtt Eun válaszolhatna kinyílik a bejárati ajtó. Mindketten felnézünk, Sehun pedig meglepetten megtorpan a bejáratban.
- Miért érzem azt, hogy rólam volt szó? – önelégülten elmosolyodik, majd leveszi a cipőjét és a konyhába indul, hogy letegye a szatyrokat. Végül leveti a kabátját, ledobja a kanapé háttámlájára és lehuppan az egyik fotelba. – Folytathatjátok – előveszi a telefonját és nyomkodni kezdi.
Eunnal némán egymásra pillantunk, látván, hogy Sehun mennyire kényelmesen érzi magát.
- Oh, zavarok? – néz ránk kérdőn az említett. – Mindegy, nem lehetett olyan fontos, ha abbahagytátok – felpattan, majd megragadja a karom és maga után húz a szobám felé.
- Yah! – kiáltunk fel egyszerre Eunnal. Hiába rángatom a karom, már reggel is bebizonyosodott, hogy gyenge vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak vele.
Beérve a rezidenciámba Sehun belöki magunk mögött az ajtót, végül két kezével megragad és finoman hozzányom a fához, majd elenged.
- Élvezted a mai órát? – kaján vigyorra húzza a száját, közben megnyalja alsó ajkát. – Nem kell válaszolnod, így is tudom, hogy igen. Azt hiszem többször kéne ilyen nadrágot húznom – eltöpreng, miszerint utolsó mondatát inkább magának szánta, mintsem nekem.
- Én csak...
- Nem kell magyarázkodnod – szakít félbe. Végignéz arcomon és közelebb is hajol hozzám. Szemeit nem veszi le ajkaimról. – Ez csak megerősítette, hogy vonzódsz hozzám. – Nyelek egyet, s érzem, hogy testem gyengülni kezd. – Ami talán kölcsönös – felnéz rám, egyenesen a szemembe.
Ő is vonzódik hozzám? – csodálkozok magamban, ám egy hang sem jön ki a torkomon. 
Tekintete újra végig járja arcomat, akárcsak enyém az övét, végül mindkettőnk szeme megakad a másik ajkán. Egyre csak közelít felém, amitől először megrémülök, de aztán lehunyom a szemem és hagyom, hogy történjenek a dolgok. Pár másodperccel később megérzem puha, telt ajkait az enyémeken. Egy puszit lehel rájuk, majd elválik tőlem. Belül elszomorodok, amiért csak ennyi történt. Kinyitom szemeim, mire ismét az önelégült arcával találom szembe magam. A következő pillanatban megragadja a derekamat és magához húz, majd a fülemhez hajol.
- Mondtam, hogy legközelebb már máshova kapod, ez még mindig fent áll – suttogja sejtelmesen, végül elenged és gyengéden félretolva kimegy a szobámból.
Próbálok magamhoz térni. Amikor azt hiszem, hogy nem tudja tovább fokozni bennem a feszületet, mindig tesz rá még egy lapáttal. 
Elindulok az ágyam felé és háttal lehuppanok rá karjaimat kitárva. A plafont kezdem el bámulni. A tökéletes, hófehér plafont. Észreveszek rajta egy apró repedést és valamilyen oknál fogva Sehun jut eszembe. A férfi, aki maga a tökéletesség és a sérthetetlenség, azonban benne is van egy kis repedés, egy gyenge pont, ami Eun elmondása szerint én vagyok, ez pedig egy cseppet sem jelent jót, mert így sebezhető, és nem tudok ez ellen semmit sem tenni, mivel nem én irányítom őt – hiszen legtöbbször még engem is ő irányít.