Tizedik fejezet

Önfeledten mosolyogva dudorászok, miközben a langyos víz minden porcikámon végighalad, hogy végül a lefolyóban végezzék. Még magam sem jöttem rá, hogy mi is okozza ezt az örömöt bennem, de van egy tippem; Sehun és a körülbelül fél órával ezelőtt történtek. Mutató és középső ujjamat ajkaimhoz kapom és finoman végig simítok rajtuk, ezt követően pedig, akár egy kislány halkan ujjongani kezdek.

- Minek örülsz ennyire? – hallom meg Sehun hangját a zuhanykabinon kívül. 
Felkiáltok félelmemben, majd leguggolok és összekulcsolom karomat térdeim körül, hogy valamennyire takarni tudjam magam. Szerencsére a műanyag kabin falai homályosítottak, így nem láthatott túl sokat.
- Yah! Nem mész ki, de rögtön? – kiabálom, mire csak egy kuncogást hallok válaszul.
- Kezet mosok. Szombaton elviszlek valahová, remélem van fürdőruhád – cseppet sem zavartatja magát, ahogy hallom. Én azonban egyre kellemetlenebbül érzem magam.
- Van, csak menj ki! – válaszolom még fel sem fogva a mondatát remélve, hogy ezzel minél előbb ki tudom zavarni.
- Rendben. Remélem, most behoztad a törölköződ, nehogy megint a köntösömben próbálj meg átsettenkedni, aztán pofára ess – szavai hallatán kikerekednek a szemeim és vörösödni kezdek. Nem hiszem el, hogy ezt most fel kellett hoznia.
- Kifelé! – szinte sikoltok. Ennél kellemetlenebbül már úgysem érezhetem magam. Felnevet. Nem látom az arcát, de még így is tudom, hogy önelégülten vigyorog.
Látom távozni az alakját, végül hallom az ajtó csukódását s megkönnyebbülten hajtom fejemet karomra egy sóhaj kíséretében. Ekkor eszmélek fel arra, hogy mit is mondott az imént. Szombaton elvisz valahová, ahova fürdőruha is kell. Akkor ez most egy... randi lesz? Felkapom fejem és rémülten bámulok magam elé. 
Nem vagyok benne biztos, hogy a fóbiám engedné, hogy félmeztelenül menjek randevúra egy férfival. Igaz, hogy manapság már mintha javult volna az állapotom; nem hagyja el az erő a testemet és nem borul sötétségbe előttem a világ. Azonban esélyes, hogy ez csak azért van, mert már megszoktam Sehun közelségét, viszont ez nem jelenti az, hogy más helyzetben nem tér vissza az ájulásos állapotom. Éppen ezért még át kell gondolnom, hogy elmegyek-e vele holnap.
Gyorsan felpattanok, és megmosakszom, mivel elég régóta folyatom már a vizet és még át is kell néznem a holnapi leckéket. Elhúzom a zuhanykabin ajtaját és megnézem, hogy itt van-e a törölközőm, mivel Sehun bogarat ültetett a fülembe – én azonban meg vagyok róla győződve, hogy behoztam. Aish, Sehun! – bosszankodok magamban és dobbantok egyet a lábammal. 
- Eun! – kiáltok ki, remélve, hogy barátnőm még ébren van és meghallja.
- Ne fáradozz – nyílik ki a fürdőszobaajtó, természetesen nem az lép be rajta, akire számítottam így hamar behúzom a kabinajtót és leguggolva felveszem a pár perccel ezelőtti pózomat. – Megint elment itthonról valami titokzatos találkozóra – teszi hozzá nem zavartatva magát. – Gondolom a törölköződ kell, tessék – látom, ahogy felakasztja az akasztóra, majd szó nélkül távozik.
Nem véletlenül mondta, hogy reméli hoztam magammal törölközőt. Mennyire... Aigoo! Megőrülök tőle. Igyekszem gyorsan szárazra törölni magam és felöltözni. Közben elgondolkodok azon, amit Sehun mondott, hogy Eun megint elment. Mostanában folyamatosan eltűnik és egyikőnk sem tud róla semmit, ez pedig kezd aggasztani. Remélem nem került bajba – megrázom fejem kiverve belőle ezt a gondolatot, majd átvonulok a szobámba. 

Ébresztőórám megint csak vadul jelez, hogy ideje felkelni. Egyből lenyomom a gobot és kikászálódok az ágyból. Készülődés közben rájövök, hogy péntek van. Ma van a nap, a mozi és Jongin látogatásának napja és még azt sem tudom, hogyan fogom megoldani, hogy ne találkozzon össze itthon Sehunnal. Valójában azt sem tudom, hogy akarom-e még, hogy átjöjjön. Már nem úgy gondolok Jonginra, mint egy lehetőségre, inkább csak úgy, mint aki képes lenne elterelni a figyelmemet Sehunról, aki viszont minden alkalommal képes megdobogtatni a szívem, akár egy szóval, vagy egy aprócska mozzanattal.
Miután elkészültem felkapom a vállamra az iskolatáskámat, elköszönök Jacksontól – kire a napokban nagyon kevés figyelmet fordítottam –, majd elindulok a bejárati ajtó felé.
- Nari! Jó reggelt – szólít meg Eun a konyhából kissé csapzottan. Mellette megpillantom Sehunt, kifejezéstelen arccal, szótlanul. – Szeretnék mondani valamit nektek. Idejönnél? – bólintok s közben lerakom táskámat odasietve hozzájuk. – Tudom, hogy furcsán viselkedtem a napokban, de... mindegy is. A lényeg, hogy nagyon kellett a pénz, mert anyukám beteg és most végre megszereztem, úgyhogy ma délben elindulok hozzá. Nem tudom mikor fogok hazajönni, de akkor majd mindent elmondok –fájdalmas mosoly jelenik meg az arcán, mire érzem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem. – És te! – fordul szigorú tekintettel Sehun felé mutatóujját rászegezve. A férfi tekintete kikerekedik. – Ha Narinak bármi baja esik azt nem éled túl! 
Szám sarka egy pillanatra felfelé görbül, miközben a földre pillantok. Rossz érzés fogott el Eunnal kapcsolatban; azzal, hogy vajon miként szerezte meg a pénzt és, hogy az édesanyja mégis milyen betegségben szenved.
- Vigyázzatok egymásra – teszi még hozzá, majd feláll és hozzám szalad, szorosan magához ölel, amit viszonozok. – Menjetek, ne késsetek miattam.
- Te is vigyázz magadra! Hiányozni fogsz – suttogom.
Megsimogatja a vállam és biztató mosolyra húzza száját.
- Gyere, elviszlek egy darabig – lép mellém Sehun. 
- Huh? – lepődök meg. – De mi van ha meglát valaki?
- Ne aggódj, sötétítettek az ablakok a kocsimon – azzal magával ránt, hogy felhúzzam cipőmet.
Elköszönünk Euntól s végül kilépünk a lakásból elindulva a garázs felé, ahol Sehun autója parkol. Megvárom amíg kiáll vele, végül kissé vonakodva, de beülök mellé és finoman becsukom az ajtót. Fél szemmel körbenézek, miután elindulunk. Tágas a tere, minden modern és fekete az üléseivel ellenben, melyeket szürke bőrhuzat borít. Be kell valljam, felettébb kényelmes.
- Szóval – kezdeményez beszélgetést Sehun, jelezve, hogy figyelek rá, ránézek. – Ma jön az a Kim kölyök igaz? – Válaszolnék valamit, amivel leszúrnám a beszédstílusa miatt, de nem hagy szóhoz jutni – Itt az alku. Te biztosan eljössz velem holnap, én pedig itthon se leszek, ameddig nem szólsz, hogy Jongin elment. Oké?
Nincs időm átfontolni, de korrektnek tűnik így hát beleegyezek.
- Rendben. De semmi trükközés! – parancsolok rá, mire fújtat egyet.
Nemsokkal később megáll egy az iskolától már csak pár percre lévő sarkon. Kiszállok és megköszönöm, hogy elhozott, majd mikor elhajt körbenézek, hogy nincs-e ismerős diák a közelben; szerencsére nem látok senkit így nyugodtan haladok tovább.
Az iskolához érve megpillantom a bejárat mellett Boyunt és a Kim testvéreket. Kifújom a levegőt és erőt véve magamon odamegyek hozzájuk.
- Nari! – üdvözöl hatalmas vigyorral az arcán Jongin.
Végignézek rajtuk, tekintetem azonban megakad Kyungsoon, akivel azóta sem sikerült befejeznünk a beszélgetésünket. Próbálom ezt a gondolatot most félrerakni, hogy ma minden problémát kizárva jól érezhessük magunkat és jobban megismerhessük egymást a fiúkkal, feltétlenül attól, hogy ki mit gondol illetve tud a másikról. 
- Remélem mindenki várja a mozit, mert én már nagyon – úgy vélem ez mindenkinek szólt, Kai azonban mégis erősen rám veti tekintetét, amitől kissé zavarba jövök és próbálok egy mosolyt csalogatni arcomra több-kevesebb sikerrel.
Megszólal a csengő miszerint az órák kezdetét veszik, ennek köszönhetően pedig mindenki besiet az épületbe, velünk együtt. Az ajtóhoz érve Jongin maga elé enged, s mikor elhaladok előtte végigsimít hátamon, amitől egy kicsit kellemetlenül érezem magam, próbálok úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. 
Az órák ma valahogy a megszokottnál is lassabban telnek, minden egyes perc egy órának tűnik. Próbálok odafigyelni mindenre, ami elhangzik, de nem megy a koncentrálás. Még a tábláról lehulló krétapor is jobban leköti a figyelmemet, mint az óra anyaga. A tanárok nem győznek figyelmeztetni, hogy ne bambuljak hanem dolgozzak, ám nem igazán vannak hatással rám szavaik. Szünetekben Boyun előszeretettel csatlakozik hozzánk, bár inkább Kyungsoo társáságát keresi, mintsem az enyémet, a fiú pedig mosolyogva állja minden megszólalását, amiből arra következtetek, hogy ő is élvezi a lány jelenlétét, ez pedig boldogsággal tölt el. Sunhee a mai nap még egy szót sem szólt hozzám, ami számomra kissé furcsa, de nem tagadom, hogy örülök neki. 
A nap végét jelző csengőszó hallatán megkönnyebbülten sóhajtok fel s csak ekkor kezdek izgulni az ezt követő program végett. Az iskola kapui előtt megvárjuk barátnőmet, majd elindulunk a buszmegállóba, mely egyenesen a mozi előtt áll meg. Kimondottan jól érzem magam kortársaim társaságában s az izgalomnak, mely eddig bennem lakozott már nyoma sincsen. Jongin végig szórakoztat minket az úton, aminek köszönhetően már a könnyeim folynak, annyit nevettünk. Ha az egész délután ilyen hangulatban fog telni nem kizárt, hogy örökre barátságot fogadunk barátnőmmel a két fiúval. Boyunon kívül nemigazán voltak eddig korombeli barátaim, ami nem volt könnyű, mivel a szülei szigora miatt keveset lehettünk együtt így magányosan töltöttem napjaimat – leszámítva az elmúlt hetet, ugyanis otthon Sehunnak köszönhetően sose volt okom unatkozni.
Leszállunk a buszról és célba vesszük a mozi bejáratát. Kiválasztva egy horror filmet – amelyekért kimondottan rajongok (ezen meg is lepődtek a fiúk) – veszünk valami elemózsiát, majd megkeressük a termünket és a helyünket. A jegyünk a legfelső sorba pont középre szól. Kyungsoo ül le elsőként, mellé barátnőm, majd én és végül Jongin.
- Boyunah! – szól oda neki a mellettem ülő fiú. – Az öcsém nem szereti a horrorfilmeket, túlságosan parázik, szóval majd fogd meg a kezét – kuncog.
- Yah! – néz ki a lány mögül D.O egy grimasszal, mire Kai csak felnevet, majd hátradől.
Barátnőmmel szórakozottan egymásra nézünk, végül mi is kényelembe helyezzük magunkat. Elsötétül a terem és felvillan a hatalmas vászon fénye. Megkezdődnek az unalmas reklámok, amelyek közben még váltunk egymással pár szót és eszegetünk csemegéinkből, majd mikor már teljes sötétségbe borul a helyiség, elhalkulunk és figyelmesen tapasztjuk tekintetünket a vászonra.
Kissé nehézkesen indul be a film, a körülbelül első húsz percben nem történik semmi érdekes, ám utána egymást követik az izgalmasabbnál izgalmasabb és ijesztőbb jelenetek. Teljesen beleélem magam a filmbe így nincs időm feltérképezni a körülöttem lévők reakcióit. Azonban az egyik pillanatban hideg ujjakat érzek meg bőrömön. Lepillantok és látom, hogy Jongin gyengéden rátapasztja tenyerét kézfejemre, ám egy cseppet sem igénylem az érintését így kihúzom alóla kezemet és megvakarom tarkómat, majd a karfára könyökölök és megtámasztom állam öklömön. Még nem tudatosult bennem teljesen, hogy mit is érzek pontosan Jongin iránt, ezért nem szeretnék felé félreérthető jeleket küldeni.
A film továbbhaladta közben nem volt több próbálkozása, amiből arra következtetek, hogy tudomásul vette, hogy nem szeretném ha közeledne felém ennek tudata pedig megnyugtat – így nem kell félnem, hogy a későbbiekben, akár nálunk ismét próbálkozna. 
A játékidő végére érve egy kicsit elszomorodtam, mivel különösen tetszett ez a horror. Ahogy ismét felvillantak a lámpák megkezdődnek a távozásra készen álló mocorgások. Boyunra és Kyungsoora pillantok, akik éppen ebben a pillanatban engedik el egymás kezét. Magamban kuncogok egyet, majd felállok és a már kijárat felé tartó Jongin után indulok. Arckifejezése csalódottságot tükröz, amiről tudom, hogy én váltottam ki belőle.
- Kai – szólítom meg halkan mellé érve. – Ne haragudj...
- Megértem – válaszolja egy semmit mondó mosoly kíséretében. – Tetszett a film?
- Oh, igen – válaszolom elégedetten, miközben lépkedek le a lépcsőfokokon. – Ahogy láttam Boyun és D.O nagyon egymásra találtak – súgom oda Jonginnak, aki visszapillant rájuk. Én is hasonlóképp cselekszem s látva, hogy még mindig nevetgélnek elmosolyodok.
- Igen. Az öcsém nem kedvel túl sok embert, sőt – vigyorog. –  De akit igen azt nagyon és, ahogy elnézem Boyunt igencsak kedveli. Rég láttam már őt ilyen vidámnak – hangjában némi sajnálatot vélek felfedezni.
Ezzel lezárult a beszélgetésünk s némán haladunk tovább egymás mellett, mögöttünk az újdonsült gerlepárral. Rájuk gondolva feleszmélek, hogy akár mi is lehetnénk ilyenek Jonginnal, de én nem érzek úgy iránta, ahogyan Boyun érez Kyungsoo iránt.
- Nagyon örülök, hogy eljöttünk – ujjong barátnőm kiérve a moziból. – Legyetek jók és ne huncutkodjatok – rám kacsint, mire zavarba jövök Kai pedig csak nevetni kezd.
- Te hazakíséred? – vált témát a fiú hirtelen, megpróbálva kevésbé kínossá tenni a helyzetet.
- Oh – bólint egyet D.O. – Te pedig viselkedj, ne hozd Narit kellemetlen helyzetbe – figyelmezteti bátyját szigorúan. 
Elköszönünk egymástól, majd mindketten ellenkező irányba indulunk el. Mi Jonginnal a buszmegállót vesszük célba, barátnőm és a fiatalabbik Kim pedig a séta mellet döntenek mivel Boyun mindössze negyed órányi sétára lakik a mozitól.
Körülbelül öt percet vártunk a buszra, amelyen az összes ülőhely foglalt volt így megálltunk az ajtóban. Nem igazán szóltunk egymáshoz, nem is néztünk a másikra. A piros lámpa miatt az amúgy gyorsan haladó busz hitelen fékezésre kényszerül, s mivel nem sikerült teljesen megtartanom egyensúlyomat, felsőtestem előre lendül arcom pedig egyenesen Jongin mellkasának csapódik. Szabad karjával átkarol, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat. 
- Ne haragudj – zavaromban a padlót bámulom.
- Nem a te hibád – feleli megértően, majd elenged. 
Ez volt az egyetlen szóváltásunk hazáig, ugyanis miután leszálltunk a járműről ismételten csendesen haladtunk egymás mellett. Pontosabban ő követett, mivel nem tudja hol lakom. 
- Hát, megérkeztünk – felelem végignézve az ajtónkat. Nyúlnék a kilincs felé, amikor az ajtó magától kinyílik és a másik oldalán Sehunt pillantom meg kissé mérges arckifejezéssel, ami teljesen váratlanul ér.
- Park kisasszony! Magának nem tanították meg az óra használatát? – szidalmaz, majd Jonginra pillant. – Ő mit keres itt?
- Tessék? Se... Mr.Oh, maga mit csinál itt? – kérdem közben igyekszem fent tartani a látszatot, mintha tényleg nem tudnám mit csinál itt. És igazából tényleg fogalmam sincs róla, mivel megegyeztünk valamiben.
- Ma van a különóránk. Legalább is lett volna úgy egy órával ezelőtt, ha maga nem késik el – feleli idegesen, majd összefonja karjait mellkasa előtt, mint, aki tényleg meg van sértődve.
- Ó... tényleg – megyek bele a játékba, nehogy Jongin rájöjjön valamire, hiszen senki sem tudhatja, hogy együtt élek Sehunnal. – Sajnálom, elfelejtettem – hajolok meg tettetett megbánással. – Ne haragudj – fordulok Kai felé –, de azt hiszem most nem alkalmas a tanulás.
- Semmi baj – erőltet egy mosolyt amúgy értetlen arckifejezése helyére. – Akkor, majd hétfőn megbeszéljük. Mr.Oh – enyhén meghajol elköszönésképp, majd elmegy.
Utána integetek, majd mikor kitér a látókörünkből beviharzok a lakásba Sehunt félrelökve, becsapom magam mögött az ajtót és idegesen megállok a férfi előtt.
- Ez mi volt? Huh? – számon kérően beszélek vele magyarázatra várva. – Mi van akkor, ha nem vette be ezt a különórás dumát és leesett neki, hogy itt laksz? Elgondolkodtál ezen?
- Túl sokat aggódsz – dobja oda nekem könnyedén, mintha nem tudná a súlyát annak, hogy mi van akkor ha kiderül, hogy együtt élek a tanárommal. – Inkább meg kéne köszönnöd.
Megfordul és elindul a szobája felé, megragadom a karját, hogy meggátoljam távozását, azonban gyorsan reagál és egyből megfordítja a helyzetet; csuklómnál fogva szembefordít magával és a falhoz lök. Hátam hangos puffanással ér a hideg betonhoz, mely egy fájdalmas nyögést idéz elő belőlem. Elém lép, majd jobb kezét fejem mellé támasztja. 
- Megegyeztünk valamiben – közlöm vele halkan.
- Érzel iránta valamit? – kérdi közömbösen. Elgondolkodok egy pillanatra, majd a legőszintébb választ adom a számára:
- Nem tudom – leveszem róla tekintetem és megenyhülten nyelek egyet. Hallom, ahogy Sehun kifújja a levegőt az orrán.
A következő pillanatban bal kezével államnál fogva maga felé fordítja az arcom, a jobbal pedig megragadja a tarkóm és mielőtt észbe kapnék ajkait már az enyémekre tapasztja és gyengéden falni kezdi őket. A tegnapira visszagondolva, mikor épp csak összeértek ajkaink, mennyire kielégítetlennek éreztem magam utána, most behunyom szemeimet és bár tapasztalatlanul, de viszonozom csókját. Kezeimmel nem tudok mit kezdeni, így csak lazán hagyom őket lógva testem mellett. Lábaim enyhén remegni kezdenek, de az erőt még sikerül bennünk tartanom. Gyomromat kellemetlen görcs tartja fogva, képtelen vagyok ellazulni, hiába esik jól, ahogy puha párnái újból és újból birtokba veszik enyémeket. Lassulni kezd, majd elválik tőlem és a szemembe néz.
- Remélem most már tudod – nem jelenik meg gúnyos, vagy elégedett mosoly az arcán, miszerint tette nem csak egy kis játék volt. Bár szavakkal nem felelek, szívem olyan gyors dobogásba kezd, hogy bármelyik pillanatban képes lenne kiugrani a helyéről, kétségtelen, hogy hallja.
Halkan fújtatva pislog párat, végül elenged és a szobája ajtajához lép. Mielőtt bemenne még egyszer, reménykedve rám pillant, majd eltűnik szemem elől. Fejemet a falnak támasztom és lehunyom szemeimet. Ezzel sikerült bennem megerősítenie érzéseimet; Jongin iránt semmit sem érzek. Iránta? Annál többet; szeretem.

– Jongin szemszöge –

Line üzenet

Sunhee, 19:47

Na? Megvannak a képek? Gyors voltál.

Nincsenek. Be se jutottam a lakásba.

Elolvasva, 19:50

Sunhee, 19:51

Tessék?

Ott volt Mr.Oh, különórájuk van, amit Nari elfelejtett.

Elolvasva, 19:53

Sunhee, 19:55

Mi van? Akkor az iskolában kell megcsinálnod!

Rendben. De neked ez nem furcsa? Én a helyedben
szemmel tartanám a kis barátnődet.

Elolvasva, 19:56

Sunhee, 19:57

Meglesz. És nem a kis barátnőm!