Tizenhatodik fejezet

Az éjjel egyáltalán nem tudok aludni, csak forgolódok az ágyban. Kavarognak a fejemben a gondolatok, Jackson azonban édesdeden szundít mellettem. Gondolok egyet és felkapcsolom az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, majd felkelek és Sehun szobája felé veszem az irányt. Bekopogok és végül benyitok.
- Sehunah – suttogok – Alszol? – Próbálom kivenni alakját, viszont a szemem még nem szokott hozzá a sötéthez.
- Nem – válaszol rekedtes hangon. – Nem tudsz aludni? – kérdi, majd arrébb csúszik a matracán és megpaskolja maga mellett a helyet. – Gyere ide. De Jackson nem jöhet – közli a már megszokott komorságával. Sajnálom, hogy a kiskutyámat magára kell hagynom – bár amilyen mélyen aludt, kétlem, hogy észrevette volna a távozásomat. 

Bezárom magam mögött az ajtót és megindulok Sehun felé, majd először leülök mellé és végül hátat fordítva neki, lefekszek. Nem ér hozzám és én se hozzá, amitől egy kicsit kellemetlenül érzem magam. A következő pillanatban azonban átdobja rajtam a takaróját és a derekamnál fogva magához húz, majd szorosan öleli azt s közben arcát a nyakamba fúrja. Testem megfeszül és úgy érzem moccanni sem tudok, annyira meglepődtem. Minden porcikámat forróság járja át zavaromban, Sehunt azonban ez egy cseppet sem zavarja, békésen szuszog a fülembe, ami egy kicsit megnyugtat. Próbálok lazítani tartásomon, több-kevesebb sikerrel. Jobb kezem a fejem alatt pihen, azonban a ballal nem tudok mit kezdeni, így csak rakosgatom mindenféle, végül Sehun megragadja azzal a kezével, mellyel ölel, s a sajátjával együtt derekamhoz nyomja, ujjait pedig az enyémek közé fonja.

- Így már jó lesz? – kérdezi suttogva, egy sóhaj kíséretében. 

- I-igen – dadogok.

- Lazulj el. Főleg az ujjaid, mert elszorítod a vérkeringésemet – igazítja meg végtagjait, azzal pedig követem az utasítását. – Bezzeg amikor te bújtál hozzam az rendben volt – kuncog. – Jó éjszakát! – suttogja gyengéden a fülembe, majd egy leheletnyi puszit nyom rá.
Örülök, hogy fekszem, mert ha nem tenném, ettől a mozdulatától biztos padlóra kerülnék. Ekkor beugrik valami; a fogadásunk.
- Yah! – szólalok meg, mire egy hümmögést kapok válaszul. – Te most adtál nekem egy puszit. Szóval én nyertem meg a fogadást! – ujjongok.
- Huh? – értetlenkedik. – Ez nem ért... Csak akkor számít ha te kéred – mentegetőzik.
- Nem! Arról volt szó, hogy még puszi sincs! – csattanok fel.
- Inkább aludj! – morogja, majd elengedi a kezem és készül elfordulni tőlem, de alkarja után kapok és vissza rántom, így maradunk az eddigi pozícióban. – Kibírhatatlan vagy néha – újabb sóhaj hagyja el a száját, de válaszul csak mosolygok egyet magamban és lehunyom a szemem.

Reggel, mikor már kezdek magamhoz térni, arra leszek figyelmes, hogy ugyan úgy fekszünk Sehunnal, mint az este. Önfeledtén vigyorogni kezdek. Szóval ilyen érzés az mellett ébredni, akit szeretsz. Szemem sarkából hátrapillantok Sehunra, aki még békésen alszik, majd visszafordulok.

- Mit mosolyogsz? – hallom meg hangját, melynek hatására elkomorodik az arcom, választ viszont nem adok. – Remélem tudod, hogy késésben vagyunk – közli nyugodtan.

- Nem érdekel – csúszik ki a számon, amit azonnal meg is bánok. 

Sehun elengedi a kezem és fölém könyököl, én pedig a hátamra fekszek, hogy lássam arcát. Mélyen nézek álmos szemeibe, s érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Közelebb hajol ajkamhoz, várom, hogy megcsókoljon, de nem teszi.

- Még áll a fogadás – suttogja. – Úgyhogy hiába várod – kuncog. 

- Nem várok semmit! – csattanok fel. – Inkább készülődj, késésben vagy – azzal félrelököm, végül felpattanok és kimegyek a szobájából.

- Az előbb még azt mondtad, hogy nem érdekel – kiabál utánam vidáman, s bár nem látom, biztos vagyok benne, hogy önelégülten vigyorog. 

Hiába, legszívesebben egész nap csak feküdnék mellette és bámulnám a tökéletes arcvonásait, élvezném ahogy simogatja a bőrömet, ahogy a szemembe néz, ahogy minden pillanatban újra és újra elcsábít, nem tehetem. Egyenlőre nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ez lehetséges legyen. Először el kell intéznünk ezt a Sunhees dolgot, hogy lenyugodjanak a kedélyek. 

Gyorsan elkészülök, bepakolok a táskámba és még Sehun előtt elindulok itthonról, aki még a fürdőszobában tevékenykedik. Beérve az iskolába szememmel Jongint keresem, hogy megkérdezzem jutott-e valamire a képekkel kapcsolatban, azonban még sehol se látom, így elindulok a szekrényem felé, hogy kipakoljam a táskámból a felesleges dolgokat. Amikor ennek nekikezdek valaki megböki az oldalam.

- Szia – dől neki a mellettem lévő szekrénynek Jongin. Egy fejbiccentéssel visszaköszönök neki. – Megvannak. Ha gondolod elintézem.

- Nem, én is ott szeretnék lenni – vágom rá. – Csak hívd félre Sunheet, hogy hármasban legyünk.

- Rendben. Nem is vagy kíváncsi a képekre? – érdeklődik.

- De – mondom lazán, majd a kezembe nyom egy borítékot. Előhúzom belőle a legelső képet, amin egy kövér, igen csak csúnyácska, szemüveges, fogszabályzós és pattanásos lány vigyorog balett ruhában. Előszökik belőlem egy halk nevetés. – Bocsi – próbálok újra komoly lenni, de a mosolyt egyszerűen nem tudom levakarni az arcomról. – Ez... Ő?

- Igen – bólint Jongin. – Ez a kép három éves. Rengeteg műtéten vett részt, hogy sikerüljön belőle egy olyan lányt faragni, mint amilyen most. Na meg nagyon sokat fogyókúrázott. Nem is tudja, hogy léteznek még képek erről az énjéről, mert az összeset megsemmisítette, de én azért megtartottam egyet-kettőt.

- Ezekkel biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog a terved. – Valahogy nem érzek semmiféle sajnálatot Sunhee iránt. Ha valaki ennyire alattomos, hogy tönkre tenné egy ember életét, az megérdemli, hogy egy kicsit ráijesszenek. 

- Bízom benne. Megyek és megkeresem – válaszolja egyszerűen, majd bemegy a terembe és pár perc múlva a gráciával az oldalán hagyja el azt.

Vet rám egy jelző pillantást, miszerint kövessem őket. Becsukom a szekrényem ajtaját és elindulok utánuk, s igyekszem kevésbé feltűnőnek lenni. Egészen a férfi mosdóig követem őket, ahová be is mennek. Hallom Jongin hangját, ahogy kiküldi az embereket, akik szavára szófogadóan távoznak a helyiségből. Ezt követően körbenézek, majd csatlakozom hozzájuk.

- Te mit keresel itt? – csattan fel Sunhee.

- Nálad vannak a képek? – kérdezi Jongin higgadtan. 

- Igen. Oh, szóval el akarjátok tőlem venni – nevet fel a lány. – Sok sikert.

- Van egy csere ajánlatunk – folytatja Kai, mintha meg se hallotta volna, amit a kiskirálylány mondott. – Gondolom nem szeretnéd, hogy a barátnőid és az összes többi diák megtudja, hogy néztél ki a műtétek előtt!?

- Huh? Te meg miről beszélsz Kim Jongin?! – türelmetlenkedik Sunhee, mire a fiú felmutatja neki ugyan azt a képet, amit én is láttam. – Azt meg honnan szerezted? – megpróbálja elvenni tőle, ám Jongin gyorsan reagál és elemeli a kezét. – Add oda!

- Nagyon szívesen, de cserébe kérem az öt darab képet – vigyorog elégedetten. – És ha bármivel próbálkoznál, van még ott ahonnan ez jött!

- Miért segítesz ennek a lánynak? – mutat rám. – Bűnt követnek el, ezt te is tudod – próbálja manipulálni. Kai egy pillanatra rám néz, majd meghalljuk Sunhee nevetését és újra felé fordítjuk a figyelmünket. – Te kedveled őt. Ezért csinálod igaz? Nem hiszem el... – bosszankodik, majd felém fordul. – Mi van benned, amiért mindenki ennyire ragaszkodik hozzád? – suttogja.

- A képeket – közli erélyesen Jongin. – Egyszer az életben engedd el a bosszúdat és lépj tovább.

- Jól van – csattan fel a lány és végül kotorászni kezd a táskájában. – Tessék – a kezembe nyomja a borítékot, majd megnézem, hogy valóban azok a képek vannak-e benne, s mikor meggyőződöm róla biccentek Jongin felé, hogy ő is odaadhatja Sunheenak. Átveszi és jó mélyen a táskájába dugja. – Remélem boldogok lesztek – csapja az orrom alá, s azzal kiviharzik a mellékhelyiségből. 

Megkönnyebbülten fújom ki az eddig visszaszorított levegőt. Egy kő esett most le a szívemről, hogy nem kell tovább Sehunért aggódnom.

- Köszönöm – mosolygok Kaira. 

- Ugyan, ez a minimum – présel az ajkaira ő is egy halvány vigyort és elindul kifelé.

- Várj – állítom meg. – Igaz, amit mondott, velem kapcsolatban? – válaszul csak bólint.

- De felejtsd el, túl leszek rajta – kacsint egyet, végül távozik én pedig pár másodperc múlva követem.

Az osztályterembe érve már nyugodtan ülök le a helyemre. Azonban átfut az agyamon, hogy talán mégsem kéne ezt tovább folytatnunk Sehunnal. Nem akarom többé ilyen helyzetbe keverni, de ha nem lehetek vele, abba belebolondulok, és ha jól gondolom, ő is. Egyenlőre megpróbálom kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, és arra összpontosítani, hogy minden rendben van. 

Iskola után vidáman térek haza, amit Jackson is érez rajtam, ugyanis levakarhatatlan. Sehun még nincs itthon, így úgy döntök, hogy elviszem sétálni a kiskutyámat, talán mire visszaérünk már Sehun is megjön.

Így is van, mikor nyitom a bejárati ajtót megcsapja fülemet a tévében szóló, híradós nő hangja. Beljebb lépve pedig megpillantom Sehunt, amint a hozzá rohanó Jacksont simogatja. Végül felnéz rám a kanapéról és feláll. Akaratlanul, de odarohanok hozzá és átölelem a derekát.

- Vége van – duruzsolom a mellkasába. – Megvannak a képek – válaszul nem kapok mást csak egy szoros ölelést.

- Nari – tol el magától. – Ragaszkodsz még a fogadáshoz? – kérdi homlokát ráncolva, mire nemlegesen rázom a fejem. – Akkor jó – kajánul elvigyorodik és egy mozdulattal magához ránt, arcomat pedig két tenyere közé fogja. Ajkai az enyémekre tapadnak és éhesen falja őket. Igaza volt, nem bírok ki három napot a csókja nélkül, de nem is akarok.

Tizenötödik fejezet

Az óra végét jelző csengőkor felkaparom magamat a földről és igyekszem megigazítani az arcomat, hogy ne látszódjon, hogy egy egész tanóra alatt sírtam, azonban a bedagadt szemeim elég árulkodóak. Amint egy cseppet sikerült eltüntetnem a jeleket, kirohanok és gőzerővel keresem Jongint, hogy először is lehordjam, azért, amit csinált, ámde mikor befordulnék az osztálytermünk folyosójára Kyungsooval találom szembe magam, akinek tekintete egyből megakad sötétbarna szemeimen.
- Nari – szólal meg halkan, majd karomnál fogva a közelben lévő lépcső aljához húz, melynek közelében nem járnak diákok, ugyanis le van zárva. – Minden rendben? Nagyon régen kellett volna veled beszélnem, de valami... vagy inkább valaki mindig közbejött. És úgy látom elkéstem – hadarja aggodalmasan.
- Te is benne voltál igaz? – kérdem ismételten könnyeimmel küzdve.
- Benne, miben? – ráncolja homlokát s csak ekkor engedi el a karomat.
- Jongin és Sunhee tervében – közlöm vele kissé bizonytalanul, ugyanis a reakciója alapján kevésbé hiszem azt, hogy tudott volna róla.
- Aish – sóhajt. – Ezt akartam elmondani, hogy vigyázz a bátyámmal. Nem véletlenül nem hozhat haza lányokat. Az összeset csak ki akarja használni, de soha sincsenek komoly szándékai. És látom téged is megbántott valamivel – ámulva hallgatom Kyungsoo szavait. Az a Jongin, akit én ismertem meg, még a légynek sem tudna ártani annyira szerény, és most tudatosulnom kell egy újabb becsapással.
Nem is tudok mit mondani, egyszerűen elakadt a szavam, s ezt az előttem álló fiú is látja, így rákérdez. – Mi történt Nari?
- Ah, majd később...
- Nem! Én most akarom tudni! – szól rám erélyesebben, szemeit közben nagyobbra nyitja.
- Sunhee és ő kötöttek egy... egyességet, hogy Ka... Jongin a közelembe férkőzve megalázó képeket készítsen rólam, csak azért mert utál – egy pillanatra elgondolkodok, hogy folytassam-e, hogy végül milyen képeket készített, de nem vagyok biztos benne, hogy el kellene mondanom. 
- És sikerült neki? – Válaszul csak lenézek a földre és helyeslőn bólogatok. – Hogy az a... megyek és...
- D.O! – ragadom meg a karját erélyesen mikor látom, hogy elindulna. – Ne csinálj semmit, kérlek. Hadd, hogy beszéljek vele, és légyszíves ne mond el neki, hogy tudsz erről – csillogó szemekkel bámulok íriszeibe. – Én voltam a hülye, hogy elhittem mindent, nekem kell rendbe hoznom.
- Rendben – sóhajt fel – Akkor siess, mert már úton van hazafelé – eláll az utamból, s én ekkor jövök rá, hogy ez volt az utolsó óránk ma, ami azt jelenti, hogyha hazaérek Sehunnal is szembesülnöm kell.
Elköszönök Kyungsotól, ezután pedig a lehető leggyorsabban elindulok Jongin után. Az osztályterem előtt elhaladva, valaki a vállamnál fogva ránt vissza, megfordulva pedig Sehunt pillantom meg, aki aggódó tekintettel méri fel arcomat. Látom, hogy megszólalni készül, de ahelyett, hogy meghallgatnám, vetek felé egy megbánó pillantást és továbbhaladok. Kiérve az iskola főbejáratán körbepnézek, de sehol sem látom a bronzos bőrű fiút, így a buszmegálló felé veszem az irányt, ahol a sok diák között elvegyülve végül meglátom, s oda is szaladok hozzá utat törve a fiatalok közt.
- Jongin! – megszólításomra felém kapja fejét, és, mint aki tudja mit szeretnék lesüti tekintetét, majd félrevonul. 
Követem, messze a tömegtől és a többi erre járó embertől. Ahogy megállunk egy parkosított részen lévő fa tövében, megkezdeném a mondandóm, de először azt se tudom mit is mondhatnék, így ő szólal meg először.
- Sajnálom – szavára kikívánkozik belőlem egy jó nagy pofon, de inkább összeszorítom a számat, s az öklömet. – Későn jöttem rá, hogy mi is a helyes dolog.
- Mégis, hogy szerezted meg azokat a képeket? Követtél? – Figyelmen kívül hagyom a megbánását, mert őszintén szólva nem érdekelnek a belátásai.
- Követni? Dehogy – fújtat egyet csodálkozva. – Aznap én is ott voltam, csak te nem vettél észre, annyira elvoltál foglalva Sehunnal. Aztán, gondoltam Sunhee jobban örülne ilyesmi képeknek. De nem követtelek. Amikor négyesben elmentünk moziba, másnap gondolkodtam és nem voltam biztos benne, hogy megakarom csinálni a képeket. De amikor láttalak vele... elfogott egy érzés, ami arra ösztönzött, hogy mégis tegyem meg.
Vegyes érzelmek keringenek bennem, düh, szomorúság és némi sajnálat Jongin iránt, amit az utolsó mondatai váltottak ki belőlem. Ezek után már tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek.
- Sunhee azt mondta, hogy holnap lesz az utolsó nyugodt napom – nyögöm ki végül. 
- Segíthetek, ha elfogadod – úgy érzem nehezére esett kimondani e szavakat, én mégis bizakodón pillantok fel rá. – Van egy titka, ami számára sokkal fontosabb, hogy az is maradjon minthogy bosszút álljon.
- És ezt, hogyan akarod elmondani bárkinek is? – Érdeklődöm, mivel fogalmam sincs mi a terve.
- Nem mondom. Megmutatom. De nem másoknak, hanem Sunheenek. Kiskora óta ismerem, van egy-két képem róla, olyan, amiről még ő sem tud, hogy létezik.
- És miből gondolod, hogy nem fog kijátszani, és nincs neki több a képekből? 
- Nincs neki. Pontosan öt darab kép van, és csak azok amik nála vannak, nincs se másolat, se gépen vagy telefonon lévő. Csak azok, és ő nem számít rá, hogy te ez ellen bármit is tenni fogsz. Holnaputánig meglesznek, mivel akkor akarja megmutatni az igazgatónak, napközben, hogy egy egész iskola előtt derüljön ki – látszik rajta, hogy tényleg segíteni akar, még ha nem is szívesen teszi.
- Köszönöm – azzal hátat fordítok és indulni készülök, de újból megszólal, ezzel megállítva.
- Ha ennek vége, nem felejthetnénk el, ami történt és kezdenénk újból? – Szeme reményt sugall, mégis képtelen vagyok rábólintani.
- Becsaptál és minden bizalmam feléd, elszállt. Ha ennek vége, talán megbocsájtok, de nem akarlak megismerni – közlöm vele közönyösen, végül pedig elindulok hazafelé.

A bejárati ajtó előtt állva, összeszedem minden erőm és felkészülök Sehun kérdésekkel teli bombáira. Belépve a lakásba csak Jackson szalad elém üdvözölni, és ahogy körbenézek nem találok itthon senkit.
- Csak nem engem keresel? – Szólal meg mögülem Sehun, azzal pedig idegesen bevágja mögöttünk az ajtót. – Remélem tudod mi jön most – suttogja.
Tudomást nem véve jelenlétéről célba veszem a szobámat, de akár az iskola folyosóján, egy lépés után visszaránt és megindít a nappali felé, ahol leültet a kanapéra, aztán pedig szembe áll velem, mintha egy kisgyerek lennék, akit meg fognak szidni. Közelebb hajol arcomhoz és ujjai közé fogja állam, s kissé megemeli fejemet, így képtelen vagyok a ránézni. 
- Ki tette ezt? – Kérdi egyszerűen, feldagadt szemeimre utalva.
- Sehun...
- Azt kérdeztem, ki tette ezt? – Bár látom a tekintetén, hogy szétveti a düh és az idegesség, mégis próbál higgadt maradni és nem rám emelni a hangját.
- Sunhee... – egyből elenged és összeszorítva ajkait a hajába túr. 
- Ugye megmondtam?! – sajnálkozva ejti ki szavait, mégsem néz rám. – Miért?
- Mert utál... és mert elvettelek tőle – szinte égetik a torkomat és a szemeimet az újból kitörni kívánkozó sírás.
- Hihetetlen ez a nő – nevet fel szánakozva, majd helyet foglal mellettem. – Egyáltalán honnan tudta, hogy te és én...
- Jongin – vágom rá meg sem várva a kérdése végét. – Képeket készített a wellnesses napunkról és odaadta őket Sunheenek – próbálom rövidre fogni. – Most pedig meg akarja mutatni őket az igazgatónak, hogy bosszút álljon rajtad és rajtam. De miért? Miért mondta azt, hogy elvettelek tőle? – Nézek rá értetlenkedve, mire egy újabb nevetés hagyja el a torkát.
- Tavaly nyáron, besegítettem egy barátomnak egy tánctáborban, mert ő lesérült. Sunhee is a csoportjában volt és az egyhetes tábor alatt többször is bepróbálkozott nálam, én viszont mindig visszautasítottam. Később megfenyegetett, hogy ha nem engedek neki, tönkretesz. Én viszont továbbra sem engedtem neki, és eddig nem is tudott mit tenni ellenem. De ha megmutatja azokat a képeket, akkor nem lehetek ott, hogy megvédjelek a megalázásoktól, és azzal tud a legjobban tönkretenni, ha téged szenvedni látlak – szemei könnyektől csillognak, az én arcomon azonban végig is gördülnek, miután megszöknek fogságukból. 
- Jongin azt mondta, hogy van egy terve, amivel megállíthatjuk – szólalok meg kétségbeesetten. – Tudom, hogy ez most furán hangzik... Én sem tudom mennyire bízhatok benne, de láttam rajta, hogy segíteni akar. – Sehun összeráncolt homlokkal fejezi ki nemtetszését. 
- Egy esélye van – feleli végül és leülve mellém magához ölel, ezzel jelezve, hogy ezt a témát szeretné lezárni. Arcomat a mellkasába fúrom, ő pedig egy puszit nyom a fejem tetejére. A karjaiban biztonságban érzem magam és még ha nem is ez a legboldogabb pillanatunk, azt kívánom bár sose érne véget. 

Tizennegyedik fejezet

A filmezés után Sehun kedvtelenül vonul el a szobájába átnézni az iskolai dolgait, én pedig épp tanulni készülök, azonban ahogy a könyvek fölé hajolok beugrik valami; véget kell vetnem a Jonginnal való "kapcsolatomnak" és ezáltal Sunhee kutyájaként is felmondok. Elő is kapom a telefonomat és tárcsázom Kai számát.
- Nari! – Szól bele vidáman a telefonba a fiú.
- Beszélnünk kéne – veszem komolyra a szót és egy nagy levegő vétel után nekiállok a mondandómnak. – Tudod van ez a kis színjáték, hogy együtt vagyunk. Ennek most itt véget kell vetni – mondom végül, bár elég nyögve-nyelősen, mivel kissé kellemetlen ez a szituáció. 
- Oh – érezhető a hangján, hogy tényleg meglepődik. Talán problémája van ezzel? – Egyetértek... – jön egy kissé bizonytalan válasz. – Akkor innentől kezdve nem veszünk tudomást egymásól?
- Nem – közlöm egyszerűen. 
- Akkor... Szia – feleli végül, majd mielőtt bármit is mondhatnék lerakja a telefont. 
Ez számomra nagyon furcsa volt. Nem pont úgy reagált, mint amire számítottam, inkább mint aki nem ért teljesen egyet ezzel a döntéssel, pedig így lesz mindenkinek a legkönnyebb – főleg nekem. Sunheetól viszont egy kissé tartok, bármikor képes kitalálni valamit, de veszem a bátorságot és őt is felhívom.
- Mit akarsz? – Ő már nem túl kedvesen fogadja a hívásomat, de az is meglepő, hogy egyáltalán felvette nekem a telefont.
- Jonginnal lezárult a dolog, úgyhogy most már békén hagyhatsz – elhadarom a szavakat, majd a mondandóm végén nyelek egy nagyot.
- Nem úgy működik ez Nari drágám! – nevet fel. Tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű eset. – Egy szóval sem mondtam, hogy addig teszed a dolgod ameddig tart köztetek ez a kis előadás.
Muszáj kiállnom magamért, ezért határozottnak kell lennem, ami nem az erősségem. - Már pedig én befejeztem! Nem leszek többé a kutyád! – Sikerül elég magabiztosan, nem elsietve kijelentenem a mondatokat.
- Nézzenek oda, hogy megváltozott egy hétvége alatt a mi szűz kislányunk – kuncog. – Legyen, ahogy szeretnéd – mondja végül teljes nyugodtsággal. – Holnap találkozunk – azzal kinyomja a készüléket.
Pár perccel ezelőtt még Jongin tűnt furcsának, de ezt visszaszívom, Sunhee túlszárnyalta. Úgy érzem ez a dolog nem fog annyiban maradni. Ennek köszönhetően most inkább félre teszem a tanulást, nem tudnék most koncentrálni, mert elkapott az idegesség, hogy lesz-e ennek még következménye, vagy sem.
Felpattanok és bekopogok Sehunhoz, akitől nem jön válasz így óvatosan benyitok. Háttal ül nekem az íróasztalánál és ahogy látom nagyon belemerült a munkába. Fejét kétoldalt támasztja tenyerével, mint aki nem bírja magától megtartani, könyöke pedig az asztalon pihen. Halkan csukom be az ajtót, mivel minden bizonnyal nem vette észre, hogy bejöttem. Mögé settenkedek és átlesek a válla fölött, hogy lássam mivel foglalatoskodik, de csak papírokat látok iszonyatosan ronda kézírásokkal – dolgozat lapok. Szemem sarkából észreveszem, hogy figyel így felegyenesedek és hátratett kezekkel állok meg mellette. Székével felém fordul és felvonja szemöldökét, válaszra várva, hogy mik a szándékaim.
- Nagyon elfoglalt vagy? – kérdésemnek nincs sok jelentősége, de nem tudnék helyes választ adni fejében megformált kérdésére.
- Ahogy látod, igen – a papírhalmazra fordítja figyelmét, és kezébe véve az egyiket, olvasgatni kezdi. Pár csöndes perc után ismét rám emeli tekintetét – Csak ácsorogsz ott vagy szeretnél is valamit?
- Nem tudom – ez a helyes válasz, mert valójában céltalanul jöttem ide.
- Ma már ezt egyszer megbeszéltük – sóhajt fel.
- Yah! – reflexszerűen vállon csapom, amire megrezzen – Nem vagyok olyan perverz, hogy csak az járjon a fejemben! – Közlöm, tudván, hogy a kanapén történtekre gondol. – Csak úgy átjöttem. Baj? –Kérdezem fellengzősen, mire feláll a székéből és lehajol, így arca közvetlenül az enyém elé kerül.
- És ez talán baj? – Megrázom a fejem, erre ő derekamnál fogva közelebb von magához. – Na és ez? – megismétlem előző mozdulatom, immár kissé bizonytalanul. – Ha semmi sem baj, amit most csinálok, akkor miért is jöttél? – Féloldalas mosolyra húzza száját. Érzem, ahogy arcom forrósodni kezd, és elképzelem, hogy másodperceken belül rákvörös leszek.
- Cs-csak... – dadogok zavaromban, mire elenged és visszaül a helyére.
- Azért mert kénytelen vagy betelni velem. Ilyen a szerelem – közli könnyedén, majd mélyen a szemembe néz. Felidéződnek elmémben szavai, amiket az este mondott, hogy mire is gondol általában, s ennek hatására egy halvány mosoly kúszik a számra. – Eleinte attól is elájultál ha félmeztelenül láttál, most pedig minden pillanatban a csókomért sóvárogsz, nemde? – Gúnyolódik, így szokásához híven elrontja a meghitt pillanatot.
- Nem! – Vágom rá. – Nagyot tévedsz, ha ezt így gondolod!
- Oh, elnézést – tettetett mentegetőzéssel maga elé emeli két kezét. – Fogadjunk, hogy nem bírsz ki három napot a csókom nélkül, de még puszi sincs! – elégedetten vigyorog.
- Jó, fogadjunk! – felelem s kezet rázunk, végül pedig diadalmasan elhagyom a szobáját.

– Jongin szemszöge –

Line üzenet

Sunhee, 17:37

Holnap hozd el a képeket! A kis liba azt hiszi kijátszhat, de majd én megmutatom neki,

hogy itt nem mennek ilyen könnyen a dolgok, véget vetek a kis románcuknak.

Ez a dolog már egy kicsit kezd más irányt venni, mint aminek indult.

Elolvasva, 17:40

Sunhee, 17:41

És? Mi a baj ezzel?

Nem biztos, hogy jó ötlet ezt megcsinálni. Az elején csak egy pár hétig

tartó kis gúnyt akartál belőle űzni, amiért utálod, azzal, hogy megalázó

képeket kürtölsz szét róla. De most cseppet megváltozott a terved.

Ezzel pedig két ember további életével szórakozol.

Elolvasva, 17:43

Sunhee, 17:45

Na és? Ezek után megérdemlik! Képes vagy megfutamodni?

Mik után Sunhee? Ez már beteges. Én ebben nem veszek részt

 tovább! Nálad vannak a fotók, azt csinálsz velük, amit akarsz.

Kár, hogy nem előbb gondoltam át reálisan a dolgokat.

Elolvasva, 17:46

– Nari szemszöge – 

Hátamon fekve, fejemet lelógatva az ágyról panaszkodok Jacksonnak, hogy Sehun azt hiszi csak arra várok, hogy csókolózzunk. Pedig nagyon téved! Talán inkább ő vágyik arra egyfolytában – amilyen perverz nem is lepődnék meg. 
- Nari – nyit be Sehun a szobámba, mire egyből felpattanok és az első, amit meglátok kidolgozott, meztelen felsőteste. – Megyek zuhanyozni, nem jössz?
- N-nem – hatalmasakat pislogva nyelek egy óriásit. – Hiába próbálkozol! – kiabálok rá magamhoz térve. Felnevet és végül kimegy a helyiségből.
- Aish – mint egy zsák krumpli, úgy dőlök el az ágyamon s a plafont kezdem bámulni. – Miért? – Bosszankodok hangosan. Ekkor ébredek rá, hogy mibe is kezdtem bele ezzel a fogadással. Tudhattam volna, hogy trükközni fog, az ellenálló képességemet pedig még nem sikerült kifejlesztenem.

Másnap az iskolában mindenkit kerülök, akit csak tudok, leginkább Sunheet – a barátnőivel együtt –  és Jongint. Mr.Oh órája előtt kimegyek a mosdóba kicsit megigazítani magamat, mivel az éjjel nem aludtam valami jól és látszódnak rajtam a fáradtság jelei, ezt pedig nem szeretném, hogy lássa.
Elindulok kifelé, de ekkor Sunhee lép be az ajtón, aki valószínűleg tudta, hogy itt vagyok, mert rögvest meg is áll előttem összefont karokkal. 
- Beszélgessünk – hunyorít szemével, én pedig válasz nélkül próbálok elmenni mellette, de egy lépéssel elállja az utamat. – Mr.Oh biztosan nem bánja, ha késünk egy kicsit.
- Én viszont nem szeretnék késni. Sem beszélgetni – lököm oda neki és ismét megpróbálok kijutni, de újból megállt.
- Pedig lenne mit megbeszélnünk – felmutat egy kis fényképet, amit egyből ki is kapok a kezéből amikor felismerem rajta magamat és Sehunt. A fürdőzős napon készülhetett, méghozzá távolabbról mert látszik, hogy fókuszálva van, de így is kivehető rajta, amint a jakuzziban csókolózunk.
- E-ezt, honnan szerezted? – nyögöm ki nagy nehezen. 
- Jongintól – szavaira a jelenleginél is nagyobbra kerekednek a szemeim. – Azt hitted, hogy magától vállalta el, hogy eljátssza a pasidat? Nem, nem – rázza lassan vízszintesen a fejét. – Amikor beadtad, hogy milyen "pasid" van, rájöttem, hogy van egy hasonló ismerősöm. Az, hogy találkoztál vele, hogy ide jár az mind az én művem, kivéve az öccse, ő nem volt a terv része. Eleinte megalázó képeket akartam vele csináltatni, de nem engedted a közeledbe. Kár, hogy kiszállt a dologból a nagy durranás előtt.
- Miért? – kérdem halkan, s érzem, hogy szemeimben könnyek gyülekeznek. 
- Mert utállak – kuncog. – Nincs különösebb oka, de valakivel szívóznom kell és te olyan kis ártatlannak tűntél. Viszont amikor Kai megszerezte ezeket a képeket, szívből megutáltalak – olyan fintorral az arcán ejti ki utolsó szavait, amit aki valami gusztustalan dolgot lát. – Ha ezeket az igazgató meglátja... 
- Ne! – szakítom félbe. – Ne mutasd meg neki, könyörgöm!
- Miért ne tenném? Így rajta is bosszút állhatok és rajtad is amiért elvetted tőlem! – Kitépi a kezemből a képet. – Sok ehhez hasonló képem van még. Az egész kis kiruccanásotok megvan.
- Újra a kutyád leszek. Bármit megteszek csak ne mutasd meg ezeket a képeket neki! – Fáj, hogy ezt ki kell mondanom, de az még jobban fájna, ha ezek miatt Sehun elveszítené a munkáját. Ha miattam veszítené el a munkáját. 
- Ugyan már – nevet fel szánakozva. – Ettől a szánalmas kis "bármit megteszek" dumától még nem változtatsz a helyzeten. Nem tudsz olyat tenni, amiért ne mutatnám meg. Holnap, utoljára élvezheted a nyugodt életedet. Ha ez kiderül téged elkönyvelnek egy kis ribancnak és mindenki ki fog csinálni, Sehunt pedig kirúgják. Szóval élvezd, amíg tudod – rám kacsint és végül faképnél hagy.
Előtör belőlem a sírás, lábaim pedig magam alá rogynak. Fejemet fogva zokogok a tehetetlenségtől és a tudattól, hogy elrontottam egy férfi életét, Jongin pedig csak ki akart használni, és semmi jó indulat nem volt benne. Viszont mégis kiszállt, vajon miért? Lehet, hogy beszélnem kellene vele?! Fogalmam sincs mit tegyek, de az biztos, hogy ezt az órát kihagyom.

Tizenharmadik fejezet

A múlt éjszaka történtek számomra annyira hihetetlennek tűnnek, hogy mikor reggel elmém magához tér, félve és lassan nyitom ki szemeimet, majd robot módjára fordítom oldalra a fejem, hogy megnézzem vajon Sehun tényleg mellettem fekszik-e. A férfinak azonban hűlt helye sem maradt, csak Jackson piheg mellettem. Egy kissé elszomorodok, mivel számomra annyira valósághűnek tűnt minden; a mozzanatai, a szavai. Minden. Most azonban rá kell jöjjek, hogy ez csak egy álom volt.

Percekkel később kitápászkodom az ágyból és felöltözök, majd megcélzom a fürdőszobát, de ahogy kinyitom a szobaajtót egy reggelivel teli tálcát tartó Sehunt pillantok meg magam előtt, mire elkerekednek szemeim. Megrázom a fejem, hogy nem e hallucinálok, de nem, ő még mindig előttem áll, és mikor rá nézek egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcán.

- Jó étvágyat! – Mondja selymesen, majd a kezembe nyomja a tálcát és megfordul. – Sajnálom, hogy nem tudtál mellettem ébredni. Majd legközelebb – feleli semlegesen, majd elmegy. Ezek szerint mégsem álom volt.
- Köszönöm! – Szólok utána, végül beviszem a reggelimet a szobámba és gyermeki boldogsággal elfogyasztom azt.
Annyira nehéz kiigazodni Sehunon. Régen, amikor még kicsik voltunk, mindig mosolygott és vidám volt. Mostanra azonban ahogy felnőtt megkomolyodott, és a vidámságot komorság vette át. Lehetetlen olvasni a tekintetéből, a tetteiből, de ez csupán még vonzóbbá teszi őt. 
Az étel elfogyasztása után kiviszem a tálcát, elmosogatok s végül bezárkózok fürdőszobába, ameddig elkészülök. Fogmosás közben Sehun kopogtat annak érdekében, hogy beengedjem. Egy kicsit elgondolkodok, hogy jó ötlet-e, de végül kinyitom az ajtót.
- Nézzünk filmet – közli egyértelműen –, horror filmet. – Erre a szavára egyből kiköpöm a fogkrémet a számból és köhögni kezdek. 
- Tessék? – Fordulok meg zavarodottan.
- Talán félsz? – Kérdezi egy gúnyos mosoly kíséretében. 
- Nem! – Vágom rá magabiztosan.
- Akkor ha kész vagy gyere ki. Addig előkészítem a terepet – kacsint egyet, majd távozik.
Imádom a horror filmeket, de valami azt súgja, hogy Sehun ezzel nincs tisztában, és arra számít, hogy majd ijedtemben hozzábújok. Aish. Már megint a perverzsége!
Kilépve a fürdőszobából a sötét lakással találom szembe magam. A nappaliban csak a tévé ad fényt, ami jelenleg az elindulásra vár. Sehun már a kanapén ül, s mikor meghallja, hogy közeledek megfordul és megpaskolja maga mellett a helyet, hogy üljek le. Az asztalra pattogatott kukorica és kóla van készítve a mozi hatás kedvéért. 
- Az amerikai horror filmek sokkal hatásosabbak, ezért a Démonok között-et választottam – mondja és azzal elindítja a filmet. Nem láttam még ezt a filmet, őszintén még egy amerikai horrort sem láttam ezért egy kicsit izgulok, hogy vajon milyen lesz.  
Már a film eleje is teljesen magával ragadott, de a félénél le se tudtam vakarni a tekintetem a képernyőről. Valóban félelmetesebb, mint egy ázsiai horror. Talán azért, mert nem a megszokott fehér bőrű, hosszú fekete, arcba lógó hajú szellemek vannak benne.
Néha érzem magamon Sehun tekintetét, valószínűleg nem ilyen reakcióra számított tőlem. A terve érdekében egy kicsit közelebb húzódok hozzá. Bal keze a kanapé támláján pihen így most pont mögém kerül, így pár perc múlva él is a lehetőséggel és a támláról a vállamra teszi kezét. Egy pillanatra arcára vetem tekintetem. A megszokott komoly arccal nézi a filmet, alsó ajkát azonban beharapja, ami valószínűleg azt jelenti, hogy zavarban van. Először figyelem meg arcát ilyen közelről és most még helyesebbnek találom, mint általában. Érzem, hogy szívem egyre erőteljesebben és gyorsabban ver, s a légzésem is kezd felgyorsulni. A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy szeme sarkából rám néz, majd megköszörüli a torkát és kezével szorosabban ölel, ezzel eléri, hogy teljesen nekidőljek. Először megfeszülnek izmaim, amit valószínűleg Sehun is észrevesz és lazábban fog, végül én is ellazulok és belefúrom fejem kemény mellkasába. Hallom szívverését, mely enyémhez hasonló ritmusban játszik. Immár inkább rá figyelek és elvesztem a film fonalát. Ismét felnézek rá és gyönyörködök tökéletes arcában. 
- Nem tetszik a film? – Kérdi. 
- De... – te jobban – teszem hozzá gondolatban. 
- Akkor miért engem nézel már vagy öt perce? – Érdeklődik tovább.
- Zavar? – Kérdezek vissza akaratlanul, mire felém fordítja fejét és mélyen a szemembe néz. 
- Nem – feleli egyszerűen. Tekintetemet telt ajkaira vezetem. 
Kérlek... – Elfog egy furcsa érzés. Nem vágyok semmi másra jelen pillanatban, csak arra, hogy megcsókoljon. Újra és újra. Mintha olvasna bennem, hangosan nyel egyet, majd eltol magától és lassan közelít ajkaival az enyémek felé. Lehunyom a szemem és várok, azonban nem történik semmi így felnyitom pilláimat. Arca csak pár centire van az enyémtől, tekintete az enyémet keresi. 
- Ezt lehet, hogy most nem kéne – feleli kissé vonakodva. 
- Miért? – suttogom. 
- Mert nem biztos, hogy abba tudnám hagyni – ismét nyel egyet és épp távolodna el, amikor tenyerem közé fogom arcát és ajkaimat az övére tapasztom.
Próbál ellenkezni, de nem kell sokáig noszogatnom, viszonozza a csókot, nem is akárhogy. Még nem falta ilyen szenvedéllyel párnáimat. Feltérdel a kanapéra és óvatosan hátradönt rajta, így felém kerül. Egyik kezével magát támasztja a kanapé kartámláján, másikkal pedig tarkóm alá nyúl és úgy tartja fejem, én pedig mindkét kezemmel a hátát simogatom pólóján keresztül. Csípőjét egy kissé előre tolja lábam között, s így egy pillanatra érzem melegítőjén át merev férfiasságát, melynek hatására alfelem bizseregni kezd. Bármennyire vágyom rá, még nem érzem magam felkészülve és most ő sincs olyan állapotban, hogy kontrollálni tudja magát, ezzel pedig ő is tisztában van, de én erőltettem és vállalnom kell a következményeit. 
- Nari – lihegve válik el tőlem. – Ne kényszeríts, hogy fájdalmat okozzak neked.
Bólintok egyet, mire Sehun halványan elmosolyodik. Ad egy puszit a homlokomra és felül, majd engem is felsegít. Visszatérünk a filmhez, de ezúttal nem karol át én pedig nem bújok hozzá.
- Ne haragudj – szólalok meg egy kis idő múlva.
- Huh? – értetlenkedik.
- Nem tudom megadni neked amit szeretnél – mondom csalódottan.
- Nem haragszom. A segítségemmel majd sikerülni fog, de nem most. Egyikőnk sincs olyan állapotban. Én pedig nem erőltetek rád semmit – szavaira elmosolyodok. – Gyere ide – kitárja karját én pedig vidáman kúszok hozzá, hogy ismét ölelésében tudhassam magam. – De igazából ha nagyon szeretnéd kényeztethetsz – néz rám, mire elkerekednek a szemeim. – Csak vicceltem – kuncog, majd megsimogatja a fejem tetejét, ezzel összekócolva a hajamat.
A film további részét már csendben nézzük végig. Sehun kézfejével néha végigsimít karomon, ami megnyugtat. Nem érzek rajta haragot, amiért nem tudom neki megadni, amire vágyik, és ez csak még inkább fokozza, amit iránta érzek. Minden egyes pillanattal jobban szeretem Őt. Mi ez, ha nem szerelem?