Tizenhatodik fejezet

Az éjjel egyáltalán nem tudok aludni, csak forgolódok az ágyban. Kavarognak a fejemben a gondolatok, Jackson azonban édesdeden szundít mellettem. Gondolok egyet és felkapcsolom az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, majd felkelek és Sehun szobája felé veszem az irányt. Bekopogok és végül benyitok.
- Sehunah – suttogok – Alszol? – Próbálom kivenni alakját, viszont a szemem még nem szokott hozzá a sötéthez.
- Nem – válaszol rekedtes hangon. – Nem tudsz aludni? – kérdi, majd arrébb csúszik a matracán és megpaskolja maga mellett a helyet. – Gyere ide. De Jackson nem jöhet – közli a már megszokott komorságával. Sajnálom, hogy a kiskutyámat magára kell hagynom – bár amilyen mélyen aludt, kétlem, hogy észrevette volna a távozásomat. 

Bezárom magam mögött az ajtót és megindulok Sehun felé, majd először leülök mellé és végül hátat fordítva neki, lefekszek. Nem ér hozzám és én se hozzá, amitől egy kicsit kellemetlenül érzem magam. A következő pillanatban azonban átdobja rajtam a takaróját és a derekamnál fogva magához húz, majd szorosan öleli azt s közben arcát a nyakamba fúrja. Testem megfeszül és úgy érzem moccanni sem tudok, annyira meglepődtem. Minden porcikámat forróság járja át zavaromban, Sehunt azonban ez egy cseppet sem zavarja, békésen szuszog a fülembe, ami egy kicsit megnyugtat. Próbálok lazítani tartásomon, több-kevesebb sikerrel. Jobb kezem a fejem alatt pihen, azonban a ballal nem tudok mit kezdeni, így csak rakosgatom mindenféle, végül Sehun megragadja azzal a kezével, mellyel ölel, s a sajátjával együtt derekamhoz nyomja, ujjait pedig az enyémek közé fonja.

- Így már jó lesz? – kérdezi suttogva, egy sóhaj kíséretében. 

- I-igen – dadogok.

- Lazulj el. Főleg az ujjaid, mert elszorítod a vérkeringésemet – igazítja meg végtagjait, azzal pedig követem az utasítását. – Bezzeg amikor te bújtál hozzam az rendben volt – kuncog. – Jó éjszakát! – suttogja gyengéden a fülembe, majd egy leheletnyi puszit nyom rá.
Örülök, hogy fekszem, mert ha nem tenném, ettől a mozdulatától biztos padlóra kerülnék. Ekkor beugrik valami; a fogadásunk.
- Yah! – szólalok meg, mire egy hümmögést kapok válaszul. – Te most adtál nekem egy puszit. Szóval én nyertem meg a fogadást! – ujjongok.
- Huh? – értetlenkedik. – Ez nem ért... Csak akkor számít ha te kéred – mentegetőzik.
- Nem! Arról volt szó, hogy még puszi sincs! – csattanok fel.
- Inkább aludj! – morogja, majd elengedi a kezem és készül elfordulni tőlem, de alkarja után kapok és vissza rántom, így maradunk az eddigi pozícióban. – Kibírhatatlan vagy néha – újabb sóhaj hagyja el a száját, de válaszul csak mosolygok egyet magamban és lehunyom a szemem.

Reggel, mikor már kezdek magamhoz térni, arra leszek figyelmes, hogy ugyan úgy fekszünk Sehunnal, mint az este. Önfeledtén vigyorogni kezdek. Szóval ilyen érzés az mellett ébredni, akit szeretsz. Szemem sarkából hátrapillantok Sehunra, aki még békésen alszik, majd visszafordulok.

- Mit mosolyogsz? – hallom meg hangját, melynek hatására elkomorodik az arcom, választ viszont nem adok. – Remélem tudod, hogy késésben vagyunk – közli nyugodtan.

- Nem érdekel – csúszik ki a számon, amit azonnal meg is bánok. 

Sehun elengedi a kezem és fölém könyököl, én pedig a hátamra fekszek, hogy lássam arcát. Mélyen nézek álmos szemeibe, s érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Közelebb hajol ajkamhoz, várom, hogy megcsókoljon, de nem teszi.

- Még áll a fogadás – suttogja. – Úgyhogy hiába várod – kuncog. 

- Nem várok semmit! – csattanok fel. – Inkább készülődj, késésben vagy – azzal félrelököm, végül felpattanok és kimegyek a szobájából.

- Az előbb még azt mondtad, hogy nem érdekel – kiabál utánam vidáman, s bár nem látom, biztos vagyok benne, hogy önelégülten vigyorog. 

Hiába, legszívesebben egész nap csak feküdnék mellette és bámulnám a tökéletes arcvonásait, élvezném ahogy simogatja a bőrömet, ahogy a szemembe néz, ahogy minden pillanatban újra és újra elcsábít, nem tehetem. Egyenlőre nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ez lehetséges legyen. Először el kell intéznünk ezt a Sunhees dolgot, hogy lenyugodjanak a kedélyek. 

Gyorsan elkészülök, bepakolok a táskámba és még Sehun előtt elindulok itthonról, aki még a fürdőszobában tevékenykedik. Beérve az iskolába szememmel Jongint keresem, hogy megkérdezzem jutott-e valamire a képekkel kapcsolatban, azonban még sehol se látom, így elindulok a szekrényem felé, hogy kipakoljam a táskámból a felesleges dolgokat. Amikor ennek nekikezdek valaki megböki az oldalam.

- Szia – dől neki a mellettem lévő szekrénynek Jongin. Egy fejbiccentéssel visszaköszönök neki. – Megvannak. Ha gondolod elintézem.

- Nem, én is ott szeretnék lenni – vágom rá. – Csak hívd félre Sunheet, hogy hármasban legyünk.

- Rendben. Nem is vagy kíváncsi a képekre? – érdeklődik.

- De – mondom lazán, majd a kezembe nyom egy borítékot. Előhúzom belőle a legelső képet, amin egy kövér, igen csak csúnyácska, szemüveges, fogszabályzós és pattanásos lány vigyorog balett ruhában. Előszökik belőlem egy halk nevetés. – Bocsi – próbálok újra komoly lenni, de a mosolyt egyszerűen nem tudom levakarni az arcomról. – Ez... Ő?

- Igen – bólint Jongin. – Ez a kép három éves. Rengeteg műtéten vett részt, hogy sikerüljön belőle egy olyan lányt faragni, mint amilyen most. Na meg nagyon sokat fogyókúrázott. Nem is tudja, hogy léteznek még képek erről az énjéről, mert az összeset megsemmisítette, de én azért megtartottam egyet-kettőt.

- Ezekkel biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog a terved. – Valahogy nem érzek semmiféle sajnálatot Sunhee iránt. Ha valaki ennyire alattomos, hogy tönkre tenné egy ember életét, az megérdemli, hogy egy kicsit ráijesszenek. 

- Bízom benne. Megyek és megkeresem – válaszolja egyszerűen, majd bemegy a terembe és pár perc múlva a gráciával az oldalán hagyja el azt.

Vet rám egy jelző pillantást, miszerint kövessem őket. Becsukom a szekrényem ajtaját és elindulok utánuk, s igyekszem kevésbé feltűnőnek lenni. Egészen a férfi mosdóig követem őket, ahová be is mennek. Hallom Jongin hangját, ahogy kiküldi az embereket, akik szavára szófogadóan távoznak a helyiségből. Ezt követően körbenézek, majd csatlakozom hozzájuk.

- Te mit keresel itt? – csattan fel Sunhee.

- Nálad vannak a képek? – kérdezi Jongin higgadtan. 

- Igen. Oh, szóval el akarjátok tőlem venni – nevet fel a lány. – Sok sikert.

- Van egy csere ajánlatunk – folytatja Kai, mintha meg se hallotta volna, amit a kiskirálylány mondott. – Gondolom nem szeretnéd, hogy a barátnőid és az összes többi diák megtudja, hogy néztél ki a műtétek előtt!?

- Huh? Te meg miről beszélsz Kim Jongin?! – türelmetlenkedik Sunhee, mire a fiú felmutatja neki ugyan azt a képet, amit én is láttam. – Azt meg honnan szerezted? – megpróbálja elvenni tőle, ám Jongin gyorsan reagál és elemeli a kezét. – Add oda!

- Nagyon szívesen, de cserébe kérem az öt darab képet – vigyorog elégedetten. – És ha bármivel próbálkoznál, van még ott ahonnan ez jött!

- Miért segítesz ennek a lánynak? – mutat rám. – Bűnt követnek el, ezt te is tudod – próbálja manipulálni. Kai egy pillanatra rám néz, majd meghalljuk Sunhee nevetését és újra felé fordítjuk a figyelmünket. – Te kedveled őt. Ezért csinálod igaz? Nem hiszem el... – bosszankodik, majd felém fordul. – Mi van benned, amiért mindenki ennyire ragaszkodik hozzád? – suttogja.

- A képeket – közli erélyesen Jongin. – Egyszer az életben engedd el a bosszúdat és lépj tovább.

- Jól van – csattan fel a lány és végül kotorászni kezd a táskájában. – Tessék – a kezembe nyomja a borítékot, majd megnézem, hogy valóban azok a képek vannak-e benne, s mikor meggyőződöm róla biccentek Jongin felé, hogy ő is odaadhatja Sunheenak. Átveszi és jó mélyen a táskájába dugja. – Remélem boldogok lesztek – csapja az orrom alá, s azzal kiviharzik a mellékhelyiségből. 

Megkönnyebbülten fújom ki az eddig visszaszorított levegőt. Egy kő esett most le a szívemről, hogy nem kell tovább Sehunért aggódnom.

- Köszönöm – mosolygok Kaira. 

- Ugyan, ez a minimum – présel az ajkaira ő is egy halvány vigyort és elindul kifelé.

- Várj – állítom meg. – Igaz, amit mondott, velem kapcsolatban? – válaszul csak bólint.

- De felejtsd el, túl leszek rajta – kacsint egyet, végül távozik én pedig pár másodperc múlva követem.

Az osztályterembe érve már nyugodtan ülök le a helyemre. Azonban átfut az agyamon, hogy talán mégsem kéne ezt tovább folytatnunk Sehunnal. Nem akarom többé ilyen helyzetbe keverni, de ha nem lehetek vele, abba belebolondulok, és ha jól gondolom, ő is. Egyenlőre megpróbálom kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, és arra összpontosítani, hogy minden rendben van. 

Iskola után vidáman térek haza, amit Jackson is érez rajtam, ugyanis levakarhatatlan. Sehun még nincs itthon, így úgy döntök, hogy elviszem sétálni a kiskutyámat, talán mire visszaérünk már Sehun is megjön.

Így is van, mikor nyitom a bejárati ajtót megcsapja fülemet a tévében szóló, híradós nő hangja. Beljebb lépve pedig megpillantom Sehunt, amint a hozzá rohanó Jacksont simogatja. Végül felnéz rám a kanapéról és feláll. Akaratlanul, de odarohanok hozzá és átölelem a derekát.

- Vége van – duruzsolom a mellkasába. – Megvannak a képek – válaszul nem kapok mást csak egy szoros ölelést.

- Nari – tol el magától. – Ragaszkodsz még a fogadáshoz? – kérdi homlokát ráncolva, mire nemlegesen rázom a fejem. – Akkor jó – kajánul elvigyorodik és egy mozdulattal magához ránt, arcomat pedig két tenyere közé fogja. Ajkai az enyémekre tapadnak és éhesen falja őket. Igaza volt, nem bírok ki három napot a csókja nélkül, de nem is akarok.