Tizenötödik fejezet

Az óra végét jelző csengőkor felkaparom magamat a földről és igyekszem megigazítani az arcomat, hogy ne látszódjon, hogy egy egész tanóra alatt sírtam, azonban a bedagadt szemeim elég árulkodóak. Amint egy cseppet sikerült eltüntetnem a jeleket, kirohanok és gőzerővel keresem Jongint, hogy először is lehordjam, azért, amit csinált, ámde mikor befordulnék az osztálytermünk folyosójára Kyungsooval találom szembe magam, akinek tekintete egyből megakad sötétbarna szemeimen.
- Nari – szólal meg halkan, majd karomnál fogva a közelben lévő lépcső aljához húz, melynek közelében nem járnak diákok, ugyanis le van zárva. – Minden rendben? Nagyon régen kellett volna veled beszélnem, de valami... vagy inkább valaki mindig közbejött. És úgy látom elkéstem – hadarja aggodalmasan.
- Te is benne voltál igaz? – kérdem ismételten könnyeimmel küzdve.
- Benne, miben? – ráncolja homlokát s csak ekkor engedi el a karomat.
- Jongin és Sunhee tervében – közlöm vele kissé bizonytalanul, ugyanis a reakciója alapján kevésbé hiszem azt, hogy tudott volna róla.
- Aish – sóhajt. – Ezt akartam elmondani, hogy vigyázz a bátyámmal. Nem véletlenül nem hozhat haza lányokat. Az összeset csak ki akarja használni, de soha sincsenek komoly szándékai. És látom téged is megbántott valamivel – ámulva hallgatom Kyungsoo szavait. Az a Jongin, akit én ismertem meg, még a légynek sem tudna ártani annyira szerény, és most tudatosulnom kell egy újabb becsapással.
Nem is tudok mit mondani, egyszerűen elakadt a szavam, s ezt az előttem álló fiú is látja, így rákérdez. – Mi történt Nari?
- Ah, majd később...
- Nem! Én most akarom tudni! – szól rám erélyesebben, szemeit közben nagyobbra nyitja.
- Sunhee és ő kötöttek egy... egyességet, hogy Ka... Jongin a közelembe férkőzve megalázó képeket készítsen rólam, csak azért mert utál – egy pillanatra elgondolkodok, hogy folytassam-e, hogy végül milyen képeket készített, de nem vagyok biztos benne, hogy el kellene mondanom. 
- És sikerült neki? – Válaszul csak lenézek a földre és helyeslőn bólogatok. – Hogy az a... megyek és...
- D.O! – ragadom meg a karját erélyesen mikor látom, hogy elindulna. – Ne csinálj semmit, kérlek. Hadd, hogy beszéljek vele, és légyszíves ne mond el neki, hogy tudsz erről – csillogó szemekkel bámulok íriszeibe. – Én voltam a hülye, hogy elhittem mindent, nekem kell rendbe hoznom.
- Rendben – sóhajt fel – Akkor siess, mert már úton van hazafelé – eláll az utamból, s én ekkor jövök rá, hogy ez volt az utolsó óránk ma, ami azt jelenti, hogyha hazaérek Sehunnal is szembesülnöm kell.
Elköszönök Kyungsotól, ezután pedig a lehető leggyorsabban elindulok Jongin után. Az osztályterem előtt elhaladva, valaki a vállamnál fogva ránt vissza, megfordulva pedig Sehunt pillantom meg, aki aggódó tekintettel méri fel arcomat. Látom, hogy megszólalni készül, de ahelyett, hogy meghallgatnám, vetek felé egy megbánó pillantást és továbbhaladok. Kiérve az iskola főbejáratán körbepnézek, de sehol sem látom a bronzos bőrű fiút, így a buszmegálló felé veszem az irányt, ahol a sok diák között elvegyülve végül meglátom, s oda is szaladok hozzá utat törve a fiatalok közt.
- Jongin! – megszólításomra felém kapja fejét, és, mint aki tudja mit szeretnék lesüti tekintetét, majd félrevonul. 
Követem, messze a tömegtől és a többi erre járó embertől. Ahogy megállunk egy parkosított részen lévő fa tövében, megkezdeném a mondandóm, de először azt se tudom mit is mondhatnék, így ő szólal meg először.
- Sajnálom – szavára kikívánkozik belőlem egy jó nagy pofon, de inkább összeszorítom a számat, s az öklömet. – Későn jöttem rá, hogy mi is a helyes dolog.
- Mégis, hogy szerezted meg azokat a képeket? Követtél? – Figyelmen kívül hagyom a megbánását, mert őszintén szólva nem érdekelnek a belátásai.
- Követni? Dehogy – fújtat egyet csodálkozva. – Aznap én is ott voltam, csak te nem vettél észre, annyira elvoltál foglalva Sehunnal. Aztán, gondoltam Sunhee jobban örülne ilyesmi képeknek. De nem követtelek. Amikor négyesben elmentünk moziba, másnap gondolkodtam és nem voltam biztos benne, hogy megakarom csinálni a képeket. De amikor láttalak vele... elfogott egy érzés, ami arra ösztönzött, hogy mégis tegyem meg.
Vegyes érzelmek keringenek bennem, düh, szomorúság és némi sajnálat Jongin iránt, amit az utolsó mondatai váltottak ki belőlem. Ezek után már tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek.
- Sunhee azt mondta, hogy holnap lesz az utolsó nyugodt napom – nyögöm ki végül. 
- Segíthetek, ha elfogadod – úgy érzem nehezére esett kimondani e szavakat, én mégis bizakodón pillantok fel rá. – Van egy titka, ami számára sokkal fontosabb, hogy az is maradjon minthogy bosszút álljon.
- És ezt, hogyan akarod elmondani bárkinek is? – Érdeklődöm, mivel fogalmam sincs mi a terve.
- Nem mondom. Megmutatom. De nem másoknak, hanem Sunheenek. Kiskora óta ismerem, van egy-két képem róla, olyan, amiről még ő sem tud, hogy létezik.
- És miből gondolod, hogy nem fog kijátszani, és nincs neki több a képekből? 
- Nincs neki. Pontosan öt darab kép van, és csak azok amik nála vannak, nincs se másolat, se gépen vagy telefonon lévő. Csak azok, és ő nem számít rá, hogy te ez ellen bármit is tenni fogsz. Holnaputánig meglesznek, mivel akkor akarja megmutatni az igazgatónak, napközben, hogy egy egész iskola előtt derüljön ki – látszik rajta, hogy tényleg segíteni akar, még ha nem is szívesen teszi.
- Köszönöm – azzal hátat fordítok és indulni készülök, de újból megszólal, ezzel megállítva.
- Ha ennek vége, nem felejthetnénk el, ami történt és kezdenénk újból? – Szeme reményt sugall, mégis képtelen vagyok rábólintani.
- Becsaptál és minden bizalmam feléd, elszállt. Ha ennek vége, talán megbocsájtok, de nem akarlak megismerni – közlöm vele közönyösen, végül pedig elindulok hazafelé.

A bejárati ajtó előtt állva, összeszedem minden erőm és felkészülök Sehun kérdésekkel teli bombáira. Belépve a lakásba csak Jackson szalad elém üdvözölni, és ahogy körbenézek nem találok itthon senkit.
- Csak nem engem keresel? – Szólal meg mögülem Sehun, azzal pedig idegesen bevágja mögöttünk az ajtót. – Remélem tudod mi jön most – suttogja.
Tudomást nem véve jelenlétéről célba veszem a szobámat, de akár az iskola folyosóján, egy lépés után visszaránt és megindít a nappali felé, ahol leültet a kanapéra, aztán pedig szembe áll velem, mintha egy kisgyerek lennék, akit meg fognak szidni. Közelebb hajol arcomhoz és ujjai közé fogja állam, s kissé megemeli fejemet, így képtelen vagyok a ránézni. 
- Ki tette ezt? – Kérdi egyszerűen, feldagadt szemeimre utalva.
- Sehun...
- Azt kérdeztem, ki tette ezt? – Bár látom a tekintetén, hogy szétveti a düh és az idegesség, mégis próbál higgadt maradni és nem rám emelni a hangját.
- Sunhee... – egyből elenged és összeszorítva ajkait a hajába túr. 
- Ugye megmondtam?! – sajnálkozva ejti ki szavait, mégsem néz rám. – Miért?
- Mert utál... és mert elvettelek tőle – szinte égetik a torkomat és a szemeimet az újból kitörni kívánkozó sírás.
- Hihetetlen ez a nő – nevet fel szánakozva, majd helyet foglal mellettem. – Egyáltalán honnan tudta, hogy te és én...
- Jongin – vágom rá meg sem várva a kérdése végét. – Képeket készített a wellnesses napunkról és odaadta őket Sunheenek – próbálom rövidre fogni. – Most pedig meg akarja mutatni őket az igazgatónak, hogy bosszút álljon rajtad és rajtam. De miért? Miért mondta azt, hogy elvettelek tőle? – Nézek rá értetlenkedve, mire egy újabb nevetés hagyja el a torkát.
- Tavaly nyáron, besegítettem egy barátomnak egy tánctáborban, mert ő lesérült. Sunhee is a csoportjában volt és az egyhetes tábor alatt többször is bepróbálkozott nálam, én viszont mindig visszautasítottam. Később megfenyegetett, hogy ha nem engedek neki, tönkretesz. Én viszont továbbra sem engedtem neki, és eddig nem is tudott mit tenni ellenem. De ha megmutatja azokat a képeket, akkor nem lehetek ott, hogy megvédjelek a megalázásoktól, és azzal tud a legjobban tönkretenni, ha téged szenvedni látlak – szemei könnyektől csillognak, az én arcomon azonban végig is gördülnek, miután megszöknek fogságukból. 
- Jongin azt mondta, hogy van egy terve, amivel megállíthatjuk – szólalok meg kétségbeesetten. – Tudom, hogy ez most furán hangzik... Én sem tudom mennyire bízhatok benne, de láttam rajta, hogy segíteni akar. – Sehun összeráncolt homlokkal fejezi ki nemtetszését. 
- Egy esélye van – feleli végül és leülve mellém magához ölel, ezzel jelezve, hogy ezt a témát szeretné lezárni. Arcomat a mellkasába fúrom, ő pedig egy puszit nyom a fejem tetejére. A karjaiban biztonságban érzem magam és még ha nem is ez a legboldogabb pillanatunk, azt kívánom bár sose érne véget.