Tizenhetedik fejezet

Szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb csókokat váltunk, miközben én háton fekszek ágyamon, Sehun pedig fölöttem könyököl. Mindkét tenyeremet, lassan csúsztatom fel oldalán egészen a lapockáiig, míg ő egyik kezével magát támasztja, másikkal pedig végigsimít hasamon, egészen a medencecsontomig. A gyomrom olyan görcsben van, mint még soha, Sehun azonban nagyon magabiztos, nem érzek rajta semmiféle feszültséget, velem ellentétben. Lassan megfogja ingem alját és egy kicsit feljebb tolja, majd elválik ajkaimtól, s kibújtat a szoknyámból. Szememmel végigkísérem minden mozdulatát, amit észre is vesz, és aggódóan pillant fel rám.

- Baj van? Olyan rémülten nézel – vonja fel szemöldökét, közben letérdel mellém. Nemlegesen rázom a fejem, majd felülök és egy apró csókkal visszazökkentem az eddigi munkálataiba. 

Újból felém kerekedik, ám ekkor elkezdi kigombolni a nadrágját, ezt követően pedig ismét eltávolodik tőlem, egészen addig ameddig le nem veti azt, s el nem hajítja. Vetek egy pillantást az alsóneműjére, amelyben feltűnően dudorodik férfiassága. Nyelek egyet, mire megragadja mindkét térdem és lassan szétnyitja őket, majd befurakodik közéjük. Nagy szemekkel nézek rá, várva, hogy mi következik, e közben pedig szívem majd' kiugrik a helyéről az izgatottságtól. Egy féloldalas mosoly jelenik meg arcán, ennek kíséretében hajol fölém és néz mélyen a szemembe. Gyengéden csókolni kezd, végül ágyékát finoman nyomja bugyimon keresztül nőiességemhez, amitől egy pillanatra összerezzenek, ujjaimat pedig a hátára vetem és belemarkolok pólójába. A testem minden apró szegletét forróság járja, hol az izgalomtól, hol a feszültségtől. Sehun ajkaimról áttér a nyakamra, csípőjét pedig mozgásnak indítja, így dörzsölve merev férfiasságát hozzám, minek hatására lábaim még jobban széttárulnak. Oldalra fordítom fejemet, míg ő nyakamon tevékenykedik, s az új érzéstől arcizmaim megfeszülnek, szemhéjamat pedig szorosan összezárom. Torkomból kikívánkozik egy-két sóhaj, melyeket csak halkan csúsztatok ki számon.

- Jól vagy? – néz rám Sehun kíváncsian, a férfiiszonyomra célozva. Bólintok egyet, mivel beszélni képtelen lennék a jelen helyzetben. Elmosolyodik, majd nyom egy puszit az arcomra. – Nyugodtan sóhajts hangosan – suttogja a fülembe vágyakozva, amitől alfelem önfeledt izgalomba jön, így mozgásának köszönhetően eleget is teszek kérésének. Az ő száját is elhagyja pár jóleső nyögés, ami még inkább felizgat.

Idő közben megszabadul a felsőjétől így teljes kilátást nyit kidolgozott felsőtestére. Tenyerét megtámasztja fejem mellett, ezzel lehetőséget adva, hogy ujjaimat végigszántsam kockáin. Egyik kezével könnyedén kigombolja ingemet és széttárja azt, mire reflexszerűen kapom magam elé karjaimat, de Sehun finoman elveszi azokat, majd gyengéden rám dől, ügyelve arra, hogy ne nyomjon össze. Csípője tovább mozog, egyre erélyesebben, ami még több, hangosabb nyögést idéz elő belőlünk. Nyaka köré fonom a karjaim és magamhoz húzom, hogy meztelen felsőteste teljesen az enyémhez simuljon. Nem is kell több, a derekam megemelkedik, és egy hosszabb sóhaj kíséretében elérem a gyönyör kapuit, s át is lépem. Ahogy Sehun tovább mozog, a testem hullámozni kezd alatta, mire izmai megfeszülnek, végül pedig fülembe morogva jut el a csúcsra. Egy darabig még fekszik rajtam, majd feltápászkodik és egy gyengéd csókot lehel ajkaimra, végül zihálva mellém fekszik és a karjaiba von. 
- Senki sem volt még ennyire fontos nekem, mint te – szavaiból árad az őszinteség. – Mindig meg foglak védeni, kerüljön bármibe. – Szorosan hozzábújok, majd elkap a lelkiismeret furdalás, hogy az a bármi akár az állása is lehet. – Nem vagy rosszul? – érdeklődik.
- Nem – nézek fel rá mosolyogva, államat mellkasára fektetve. – Örülök, hogy most te is élvezhetted.
- Ha neked jó, nekem az bőven elég – válaszolja egy halvány, fáradt mosoly kíséretében.
- Nekem jó volt – vigyorgok elégedetten.
- Kezdesz egyre perverzebb lenni, ugye tudod?! – kuncog. Ezt csakis neked köszönhetem Oh Sehun. – De én így szeretlek – ölel magához. Utolsó szavára kipattannak a szemeim. – Megyek zuhanyozni, jössz? – nemlegesen bólogatok, majd felülök és hagyom, hogy menjen.  
Végigkísérem szememmel, ahogy távozik a szobából, végül hátradőlök az ágyon és sóhajtok egy nagyot. Az, hogy Sehun ennyire türelmes velem, és így segít mindenhez hozzászoktatni, nagy boldogsággal tölt el. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy én valaha is ilyesmit fogok csinálni a férfiiszonyom miatt, de Sehun közelsége már inkább megnyugvást nyújt, mint iszonyt. 
Miután végzett a fürdőben én is elmegyek zuhanyozni. Közben újra és újra lejátszódik a fejemben az elmúlt esemény; az érintései, a mozdulatai, a teste, az élvezet, az egész. Arcomról még ha akarnám se tudnám levakarni a mosolyt. 
- Ennyire élvezted? – hallom meg Sehun hangját. – Akkor mi lesz később? – hangja vidámsággal és önelégültséggel teli.
- Yah! – kiáltok rá. – Még mindig nem tudod mi az a privát szféra, huh? Menj ki!
- Csak visszahoztam a törölközőmet, nyugi – nevet, majd kimegy.
Gyorsan megmosakodok, majd kinyúlok a törölközőmért, pontosabban nyúlnék, mivel nem találom. Sehun. Halott vagy. Felsóhajtok és kinézek, hogy van-e valami, amit felkaphatnék magamra. Természetesen Sehun köntöse ott lóg az ajtón – amit, ha jobban belegondolok, még egyszer sem láttam rajta. Kénytelen vagyok felvenni és ebben átmenni a szobámba. Ügyelek rá, hogy még véletlenül se csússzak el, inkább megkapaszkodok mindenben, ami a kezem ügyébe kerül. Benyitok a szobámba, ahol egy vigyorgó Sehunnal találom szembe magam.
- Sikerült talpon maradnod? – gúnyolódik a múltkori esetre utalva.
- Meg akarsz halni? – kérdezem. – Kérem a törölközőm!
- Ott van melletted – mutat a földre, majd beharapja alsó ajkát. Most csak szórakozik ugye? Ha lehajolok érte mindenem kint lesz. – Ja, hogy rövid a köntösöm? Épp ezért nem hordom.
- Tudod mit, inkább ebben alszom – vágom rá, majd odalépek az ágyamhoz és odébb lököm Sehunt. – Menj át a szobádba!
- Ha ebben akarsz aludni akkor itt kell maradnom – néz végig rajtam, mire homlokon csapom. – Jól van – azzal feláll, felveszi a törölközőmet és odaadja. – Tessék.
- Yah! Hány éves vagy te, huh? – nézek fel rá.
- Elég idős ahhoz, hogy ezt csináljam – közelebb lép és államat felemelve megcsókol. – Jó éjszakát! – azzal hátat fordít és kimegy a szobából. Ha így viselkedik nem tudok rá haragudni, és ezt ő is tudja.

Az utolsó órára készülődve Kyungsoo lép a padom mellé és kissé szomorkásan néz rám.
- Mi a baj? – kérdezem meglepődve, majd felállok.
- Kai itt hagyja az iskolát – sóhajt fel. – Azt mondta felejteni akar és így lesz a legkönnyebb neki és másnak is. Nem tudom miről beszélt, de nagyon csalódottnak tűnt. Lehet, hogy a... – közelebb hajol és suttogva folytatja – a képes ügy miatt?
- Gondolom igen – hazudok, mivel én pontosan tudom, hogy miről is beszélt.
- Miről susmogtok itt? – karolja át hirtelen Jongin öccse vállát.
Szó nélkül ülök vissza a helyemre és bújok bele a füzetembe. Kyungsoo is csendben tovább áll, bátyja pedig követi, szemem sarkából utána nézek. Miattam akarsz elmenni? Aigoo. Miért nehezítem én meg mindenki életét? Nem mondom, hogy kedvelem Jongint, de őszintén nem is utálom. Inkább sajnálom, mert valamilyen szinten megértem, hogy végül is miért készítette azokat a képeket, és ő maga be is látta, hogy túlzás lenne megmutatni az igazgatónak őket, aztán még segített is. Viszont a fájdalmat, amit az átveréséért érzek, nem tudom mikor leszek képes megbocsájtani neki. Az a Jongin, akit megismertem és megkedveltem létezik egyáltalán vagy az egész csak egy álarc volt? Ha elmegy, Kyungsoo nagyon magányos lesz, hiába van ott neki Boyun, barátokra attól még szüksége van, főleg a testvérére, akivel mindent együtt csinálnak.
Óra után sietősen pakolok össze, hogy beszélhessek Jonginnal, ám ő gyorsabb nálam és mire én összeszedem magam, már sokkal előttem jár. Utána szaladok és csak az iskola előtt sikerül elkapnom.
- Jongin – zihálok a futástól. – Beszéljünk – azzal odébb megyünk. – Miért akarsz elmenni?
- Szóval erről beszéltetek az öcsémmel – vigyorog. – Miattad. Furdal a lelkiismeret azért, amit tettem és ez mindaddig így fog maradni amíg látlak.
- Hazudsz – vágom rá. Azért mész el mert kedvelsz, és mert tudod, hogy esélytelen köztünk a dolog. – Nem hagyhatod itt D.O-t! Amikor elmondta, hogy elmész nagyon szomorú volt...
- Te miért foglalkozol azzal, hogy ő mit érez? – vág a mondandómba kissé flegmatikusan.
- Mert a barátom – válaszolom értetlenkedve, mintha nem tudná.
- Én nem lehetnék a barátod? Nem kérem, hogy viszonozd, amit érzek, de legalább egy esélyt adhatnál, hogy megmutassam ki is vagyok – egy lépéssel közelebb jön.
- Jongin...
- Tudod mit, ne is válaszolj. Éppen ezért megyek el – suttogja, majd megfordul és indulni készül, de karjánál fogva megállítom. Visszafordul, majd közvetlenül elém lép és arcomat tenyerébe fogva ajkait az enyémekre tapasztja. Szemeim kikerekednek, a lábaim pedig földbe gyökereznek. Képtelen vagyok megmozdulni, hiába szeretném ellökni magamtól. Pár másodperccel később viszont elenged. – Még mindig azt akarod, hogy maradjak? Mert ha maradok, akkor nem fogom kibírni, hogy ne tegyem ezt veled minden nap. – Képtelen vagyok válaszolni neki. – Sejtettem. Vigyázz helyettem is Kyungsoora, ez volt az utolsó napom itt – azzal megfordul és elmegy.
Én is indulni készülök, ám az iskola bejáratánál Sehunt pillantom meg, amint csodálkozó tekintettel mered rám.
- Sehunah... – lepődök meg. Látta. – Ez... – mielőtt bármit is mondhatnék, egyszerűen faképnél hagy.
Jongin... Talán tényleg jobb lesz ha elmész. Nem én nehezítem meg a te életedet, hanem te az enyémet.