Tizennyolcadik fejezet

- Sehunah! – szaladok utána, hogy megmagyarázzam a történteket, de nem áll meg. Mellé érve a karjáért kapok, de elrántja.

- Az iskolában ne szólíts így – szól rám haragosan, ám még mindig nem néz rám. – Le akarsz bukni? Bár ahogy láttam, már nem is igazán érdekel – az autójához érve kinyitja azt majd beül. – Inkább Jongin után kéne menned nem? 

- Yah... – szemeim könnyekkel gyűlnek meg, de ez Sehunt nem érdekli, becsapja az ajtót és sietősen elhajt. A kocsikerekek csak úgy csikorognak és tövig nyomja a gázt. Elindulok hazafelé, busz helyett a futást választom, mert mire a jármű megérkezne én már otthon leszek. 

Kifulladva nyitom ki a bejárati ajtót és egyből Sehun szobája felé indulok, de mielőtt benyitnék kilép rajta. Egy pillanatra megáll előttem és rám néz, majd elhalad mellettem.

- Sehun – szólítom meg, de figyelmen kívül hagy. – Hadd magyarázzam meg...

- Így hálálod meg valaki segítségét? – fordul felém ingerülten.

- Nem... Félre érted. Ő csókolt meg engem, én nem akartam...

- De nem is lökted el – nevet fel cinikusan. 

- Mert meglepődtem és te is tudod, hogy milyen vagyok – szememből kicsordul egy könnycsepp és lassan végighalad arcomon.

- Ah, persze. Szóval mindenkinek hagyni fogod, hogy csak úgy megcsókoljon? – ráncolja a homlokát.

- Sehun! – szólok rá erélyesebben. – Fejezd be kérlek! Nem én tettem és nem is jelentett nekem semmit! Ne hibáztass azért, amit nem csináltam – nem bírom tovább magamban tartani a sírást, előtör belőlem és azzal a mozdulattal a földre zuhanok, Sehun pedig egyből értem kap.

- Rossz volt látni – mellettem guggol a földön és a padlót bámulja. – Én nem csókolhatlak meg nyilvános helyen. Nem is érhetek hozzád. Ő meg... Azt csinálhat, amit akar. 

- Lehet, hogy jobb lenne, ha befejeznénk ezt. Amíg a diákod vagyok nem lehet nyugtunk – mondom ki végül, amin napok óta agyalok.

- Igazad van – sóhajt fel. Ezt kimondva feláll és otthagy. Meglep, hogy ennyivel letudja, nem ezt szoktam meg tőle és most nagyon rosszul esik. Kettőnk között ő a kitartóbb és ő az, aki tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel, legalább is eddig így volt.

Nem akartam ezt, de nincs mit tenni. Tegnap mondta, hogy senki sem volt még ilyen fontos a számára és, hogy mindig meg fog védeni, most pedig ennyivel végeztünk. A szívem hasogatni kezd, a sírásom pedig nem enyhül. Valahogy feltápászkodok és elvonulok a szobámba, ahol ágyamon összekuporodva folytatom a zokogást. Szeretlek Sehun és nem akarlak ilyen könnyen elveszíteni.

- Megjöttem – hallok meg kintről egy ismerős, rég nem hallott vidám hangot, Eun az.

Megpróbálom abbahagyni a sírást és letörölni a könnyeimet, hogy üdvözölni tudjam barátnőmet.

- Eunah! Annyira hiányoztál! – ugrok a nyakába.

- Ti is nekem! – feleli, majd elválunk egymástól. – Sehun hol van? – abban a pillanatban meg is jelenik az említett és boldogan üdvözlik egymást.

- Hol voltál ilyen sokáig? – kérdi tőle Sehun egy nagy ölelés közepette, amitől meghasad a szívem.

- Anyukám nem érezte valami jól magát – válaszolja Eun kissé bizonytalanul, majd eltolja magától a férfit. – De már itthon vagyok. Ennek örüljünk! – mosolyog erőltetetten, ami kissé furcsa nekem. – Jól érzem, hogy feszültség van köztetek?
- Nem – vágjuk rá Sehunnal egyszerre.
- Hát jó – vonja fel szemöldökét Eun. – Megyek lepakolok, meg lezuhanyzok, eléggé elfáradtam a napokban.
Bólintunk, majd elmegy köztünk a szobája felé. Vetek egy pillantást a mellettem álló Sehunra, aki komor fejjel mered maga elé.
- Megírtam a felmondásomat – közli végül könnyedén. – Holnap pedig beadom és utána már nem kell miért aggódnod. 
- Ne! – szólok rá. – Nem teheted ezt... Ettől nem lesz könnyebb neked – összevonom a szemöldököm és lehajtom a fejem.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem az számít, hogy nekem mi a jó? – lép közelebb.
- Akkor sem mondhatsz fel! – nézek fel rá.
- Nem kell az engedélyed – mondja végül haragosan, majd elvonul a szobájába és én is hasonlóképp teszek. Ettől féltem a legjobban, hogy az állására fog menni a kettőnk kapcsolata, én pedig ezt nem szeretném. 
Az este nem beszélünk többet, ki sem lép a szobájából, én pedig nem szeretném zavarni. Tudom, hogy semmiféleképp nem fogom tudni lebeszélni arról, hogy felmondjon így nem is próbálkozok, csak gondolatban csapkodom magam, hogy hogy hagyhattam a dolgokat idáig fajulni. Nem elég, hogy végig kellett néznie, ahogy Jongin megcsókol, én pedig kénytelen voltam tenni ellene, most még az állását is fel akarja adni. Magamat egyáltalán nem sajnálom, inkább csak Sehunt, amiért mindezen keresztül kell mennie.

Másnap az iskolában mindenkire rájött a jókedv, kivéve Kyungsoot és engem. Egész nap csendben ülünk a teremben és bámulunk magunk elé. Testnevelés órán még egy figyelmeztetést is kapunk amiért nem dolgozunk rendesen. Sehunt egész nap láttam a folyosókon, pedig előbb indult el, mint én. Lehet, hogy beadta a felmondását és el is ment? Most vele lesz óránk úgyhogy hamarosan kiderül. Lehet, hogy szimplán csak neki sincs jókedve – amit meg is tudok érteni – és egész nap a tanáriban van.
Becsöngőkor sietősen ülök be az órára és veszem elő a füzeteimet. Ahogy belép a tanár a terembe, felkapom a tekintetem, de nem Sehun néz vissza rám, hanem a helyettesítő tanárnő. Köszönés után Sunhee megkérdezi, hogy miért nem Mr,Oh jött be.
- Nos gyerekek – szólal meg kissé zaklatottan a tanárnő. – Mr.Oh reggel autó-balesetet szenvedett ezért most egy darabig én jövök be helyette, ameddig kórházban van. 
- Tessék? – pattanunk fel egyszerre Sunheevel, majd egymásra nézünk. Arra felé jöttem, amerre ő is, de semmiféle karambolt nem észleltem, lehet, hogy még jóval előtte történt.
Az ösztöneim azt súgják, hogy menjek be hozzá, de ha most megteszem az gyanús lenne, ám nem tud érdekelni. Villámgyorsan összepakolom a holmim és kifutok a teremből.
- Yah, kisasszony! – kiabál utánam a tanárnő, de nem foglalkozok vele, csak rohanok, mint akit puskából lőttek ki. 
Innentől kezdve semmi sem érdekel. Ha számon kérnek, majd kitalálok valamit, de jelenleg sokkal jobban érint, hogy mi történt Sehunnal, minthogy a baleset tudatában nyugodtan üljek a nyomorult iskolapadban.
A kórház felé veszem az irányt, s mintha az életem múlna rajta, úgy futok. Lábaim egy idő után kezdik feladni, de tovább erőltetem őket, nem állhatok meg. Sehun... Kérlek ne legyen semmi bajod, mert abba belehalnék.
Beérve a kórházba sietősen megkérdezem a recepción, hogy hová szállították Mr.Oh-t. Amint elmondja a nővér nem törődve a többi felesleges kérdésével a kórterem keresésére indulok és szerencsére hamar meg is találom, majd benyitok. Sehun bekötött fejjel fekszik infúzióra kötve, a szemei csukva vannak. Lassan odalépek hozzá és letérdelek mellé. 
- Sehunah. Sajnálom – törnek fel szememből a könnyek. Óvatosan megfogom a kézfejét és rádöntöm a fejem, mikor bejön egy orvos. – Mi történt vele? – teszem fel egyből a kérdést.
- Gyorsan hajtott és belement egy éppen kikanyarodó autóba. Egy agyrázkódáson és egy zúzódáson kívül nincs komolyabb baja, szerencsére – feleli a doktornő. – Te a húga vagy?
- Nem... A barátnője – mondom megnyugodva annak tudatában, hogy nincs maradandó károsodása.
- Elég fiatalnak tűnsz. De hát a szerelemben ez nem számít – mosolyog kedvesen a nő.  
- Nari – nyöszörög Sehun.
- Oh, végre magához tért – szólal fel a doktor, majd közelebb lép Sehunhoz, hogy megvizsgálja.
- Miért csináltad ezt, huh? – zokogok mellette. – Miért kell ennyire megnehezítened a dolgokat? Tudod te, hogy mit éltem át az elmúlt húsz percben? 
- Sajnálom – suttogja. – Nem akartam, hogy ez történjen. Csak siettem, hogy minél előbb veled lehessek. 
- Yah! Ne mondj ilyeneket! – ütöm meg finoman a vállát sírás közben. 
- Kimennél kérlek ameddig megvizsgálom a barátod? – kérdezi aranyosan a doktornő. Bólintok, majd elhagyom a termet.
Odakint tűkön ülve várom, hogy végre visszamehessek. Mit csinálnak már ilyen sokáig? Oh! Szólnom kell Eunnak! Előkapom a telefonomat és írok egy sms-t barátnőmnek, hogy jöjjön be a kórházba. Eltelik tíz perc, s csak ekkor lép ki az orvos bólintva, hogy mehetek.
- Szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van – mosolyog rám édesen a fiatal doktornő. Válaszul csak biccentek egyet, majd besietek Sehunhoz, majd leülök az ágya mellé és csendben figyelem. 
- Szóval a barátod vagyok – kuncog rekedtes hangon. – Akkor mától oppanak kell hívnod!
- Sokat beszélsz – fintorgok rá. – Szóltam Eunnak, hogy jöjjön be – közlöm témát váltva.
- Minek? Nem akarom, hogy ez is felzaklassa – sóhajt fel, unokatestvérének anyukájára célozva. – Egyébként te pontosan, hogy is kerülsz ide? – fordítja felém óvatosan arcát.
- Khm – köszörülöm meg a torkomat. – Eljöttem, amikor a helyettesítő tanár elmondta, hogy mi van veled.
- Az egész osztály előtt? – vigyorog, majd bólintok. – Jobb lesz ha kitalálsz valami kifogást. Bár úgyis mindegy, mert később behívom az igazgatót, hogy odaadhassam neki a felmondásomat.
- Sehunah...
- Nem értem – vág közbe fülét hegyezve.
- Oppa – mondom gúnyosan. – Nem mondhatsz fel. Mit fogsz utána csinálni? 
- Ez az egész tanár dolog csak arra volt jó, hogy megtaláljalak és elcsábítsalak. Különösebben sosem szerettem, mert idegesít a sok nyáladzó tinilány – grimaszol.
- Yah, én is az vagyok! – világosítom fel.
- De te más vagy – néz mélyen a szemembe. – Téged szeretlek. Ezért is mondok fel. – Felállok és egy apró puszit nyomok ajkaira. – Ugye tudod, hogy az az ajtó zárható? Mindig is érdekelt milyen lehet egy kórházban csinálni – harsányan felnevet és felül, hátát az ágy fejtámlájának támasztva.
- Perverz – dünnyögöm magam elé. – Most inkább pihenésre van szükséged.
- Egész nap itt fekszek, ki vagyok pihenve. Nari, ülj ide, csak egy kicsit – simítja meg ágyékát, minek hatására az egész arcom vörös színbe burkolózik. Körbenézek, az ajtó csukva van, a szobában pedig csak mi tartózkodunk. Most ment el az orvos szóval csak nem lehet gond. Felmászok az ágyra és átvetem Sehunon egyik lábam, így lovaglóülésbe kerülve. Lassan ülök le rá szoknyámat kissé felhajtva, Sehun pedig ajkát beharapva figyeli a mozdulataimat. – Most csináld azt, amit én a múltkor. Segítek – két tenyerét csípőmre teszi és előre-hátra kezdi tolni, én is rásegítek, így elérem, hogy bugyimon, és az ő nadrágján keresztül, csiklóm erőteljesen férfiasságához dörzsölődjön. Néha vetek egy pillantást az ajtóra, hogy nem-e jön be valaki. – Ah – szegi hátra Sehun a fejét szemét becsukva.
Kezem segítségével megtámaszkodok hasán, hogy gyorsítani tudjak. Összeszorított szemekkel folytatom tovább, mikor Sehun jóleső sóhajait a kilincs kattanása töri meg. Az ajtó felé kapom tekintetem és gyorsan lepattanok Sehunról, aki nagyokat nyelve néz, zavarba jötten ugyan abba az irányba. Eun áll velünk szemben hatalmasra nyílt szemekkel, ledermedve, mintha kővé vált volna. Az én szemeim is elkerekednek és szégyenemben összehúzom magam. Ez nagyon kínos. Elfelejtettem, hogy szóltam neki.