Tizenkilencedik fejezet

Csak nézünk egymásra hárman, ledöbbent arccal, mint akik szellemet láttak. Nem tudom mit is mondhatnék, ez a szituáció nagyon kellemetlen. Ha más kapott volna rajta, az se lett volna éppen egy olyan dolog, amire csak úgy rálegyintek, hogy minden rendben van, de így, hogy Eun látott meg minket, így még kínosabb a helyzet. 

- Ti... Sehun, ő még csak... és Nari, te... – dadog barátnőm ide-oda hadonászva, egy értelmes mondatot keresve. – Mi a fene volt ez? – nyögi ki végül.

- Hát... – próbál válaszolni Sehun. – Csak játszottunk – hunyorít, annak érdekében, hogy Eun vajon elfogadja-e válaszképp.

- Gratulálok. Ilyen helyen kell "játszani" – macskakörmöz a levegőbe. – Meg amúgy ezt, hogyan hoztátok össze, és miről maradtam még le? Remélem tudjátok, hogy ott egy biztonsági kamera – mutat fel a sarokba. Ledöbbenten emelem fel tekintetem az ujja irányába, s mikor meglátom a kis fénylő, fehér téglalap alakú kamerát, elsüllyedek szégyenemben. 

- Fenébe... – hallom meg Sehun bosszankodó hangját. – Nari, jól érzed magad? Fal fehér vagy – nem kell válaszolnom, ugyanis egyből elsötétül előttem minden és hallom, ahogy a padló csábítóan hívogat maga felé én pedig bedőlök neki.
Szememet nyitogatva az első, amit észreveszek a doktornő arca – aki Sehunt is vizsgálja –, amint engem figyel.
- Jól érzed magad? – mosolyog rám kedvesen, majd óvatosan felülök és körbenézek. A Sehun melletti ágyon fekszek, Eun pedig pont a két ágy között ül. – Ha megkérhetem az édes kis párocskát, legközelebb ne a kórteremben próbálják meg kielégíteni egymást – vigyorog ránk.
- Aigoo – suttogom a fejemhez kapva. – Elnézést – hajlok meg finoman bocsánatkérés gyanánt.
- Ugyan. Megesett már párszor, mert senki sem veszi észre a kis kamerákat – legyint vidáman. – Holnap hazamehet Mr.Oh, mivel nincs komolyabb sérülése, de mindenképpen pihennie kell – fordul az említett felé. – Nem lenne baj, ha valaki gondoskodna magáról, mivel jobban tenné, ha ágyban maradna és nem járkálna feleslegesen.
- Velem él – szólal fel Eun. – Az unokatestvére vagyok, szóval vigyázni fogok rá – vet egy szigorú pillantást Sehunra. A doktornő biccent egyet, majd elhagyja a termet.
- Nari – néz rám Eun. – Menjünk haza, hagyjuk pihenni a "beteget". Van mit elmesélned – sóhajt és elindul az ajtó irányába.
- Oh – egy pillanatra Sehunra nézek, aki kicsit félve pillant rám, majd barátnőm után megyek, aki már jóval előttem jár.
Kiérve a folyosóra Sunheet pillantom meg. Kérdőn nézek rá, mikor észrevesz. 
- Te meg mit keresel itt? – kérdezem kissé flegmatikusan.
- Érdekelt, hogy van Mr.Oh ezért bejöttem, hogy megnézzem – válaszolja kissé vonakodva, mire cinikusan felnevetek.
- Képes lettél volna tönkretenni az életét, de érdekel, hogy van? Semmi keresni valód itt Sunhee, úgyhogy gyorsan fordulj meg és menj haza! – parancsolok rá. Bólogatni kezd és úgy tesz, ahogy mondok, végül én is tovább haladok Eun irányába. 
Egész úton csendben ülünk egymás mellett a rádiót hallgatva. Mit mondjak neki? – fogalmam sincs, hogy is kezdhetnék hozzá a mondandómnak, így továbbra sem szólalok meg. Megérkezve a ház elé, gyorsan kipattanok és előremegyek, majd mikor felérünk a bejárati ajtó elé, Eun megszólít.
- Mi elől menekülsz? – mosolyog rám, végül kinyitja az ajtót, s mikor bezárja komoly arccal elém áll. – Kezdhetsz mesélni. Miről maradtam le? Mi van most köztetek Sehunnal?
- Hát – vakarom meg a tarkómat idegességemben. – Nem tudom... – suttogom. – Együtt vagyunk? – teszem fel magamnak a kérdést kissé bizonytalanul.
- Aha. Az nem zavar, hogy ő a tanárod? – húzza fel a szemöldökét. 
- Unnie, mérges vagy? – kérdezek vissza, mivel nem tudom mi jár a fejében.
- Nem vagyok mérges. Örülök, hogy nem kell tovább Sehun siránkozását hallgatnom miattad – sóhajt fel megkönnyebbülten. – De egyenlőre ez még egy kicsit furcsa nekem, elvégre te még... diák vagy ő pedig már felnőtt ember. 
- Tudom, nekem is furcsa, de szeretem őt, és ő is engem – mentegetőzök, azonban még nekem is szokatlan kimondani ezt valaki másnak. – De veled mi van? Máshogy viselkedsz...
- Velem? – lepődik meg. – Semmi.
- Yah! Látom rajtad – közlöm, mire elfordul tőlem és megindul a kanapé felé, ezt követően leül arra. – Történt valami?
- Igen Nari, történt. Nem vagyok biztos benne, hogy elmerem-e mondani. Félek, hogy máshogy néznél rám – szemében megcsillan pár könnycsepp. Ennek következtében leülök mellé és biztatóan nézek rá, hogy mondja el. – Anyukám nem volt beteg és nem is találkoztam vele. Nagyon rosszul álltam anyagilag ezért máshogy kellett pénzt keresnem – Máshogy? Csak nem...? – Férfiakkal kellett randiznom, akik fizettek ezért. Azonban még ez sem volt elég, ezért néhánnyal... le is kellett feküdnöm – ledöbbenek a szavaira. Képtelen vagyok elhinni, hogy ő ilyesmit csinált. – Csak most tudtam visszajönni, mert mostanra sikerült összeszednem annyi pénzt, hogy kifizessem a tartozásaimat, és ne vigyék el a lakást – kicsordul pár könnycsepp a szeméből és a földre szegi a tekintetét. – Nari, én nagyon szégyenlem magam és nem tudom, hogy fogok tudni elbánni a lelkiismeretemmel – előtör belőle a sírás.
- Miért nem szóltál Sehunnak vagy nekem, hogy mi a baj? – kérdezem teljesen ledöbbenve.
- Mert nem akartam. Ezek az én problémáim voltak és nekem kellett megoldanom őket, nem egy diáknak és nem az unokatestvéremnek – megtörli az arcát és rám néz. – Azért vagy ilyen csöndben, mert egy olcsó lotyónak tartasz igaz?
- Dehogyis! – vágom rá. – Biztos lett volna más lehetőség, ha értesítesz minket, de nem ítéllek el, mert nem vagy az! Viszont... többet ne csinálj ilyet kérlek.
- Nem fogok megígérem – erőltet magára egy mosolyt, majd szorosan magamhoz ölelem. – Elmegyek, lepihenek egy kicsit.
- Rendben – bólintok, majd miután elmegy a szobájába a hűtő felé veszem az irányt, hogy egyek valamit.
Nem gondoltam volna, hogy Eun hajlamos ilyen módszerekhez folyamodni a pénzért, de mivel a barátnőm ezért támogatnom kell és semmiképp sem elítélni, még ha nem is tartom helyes dolognak. Látom rajta, hogy megbánta a dolgot, és tudom, hogy nem lesz neki könnyű túljutnia ezen. Sehun viszont semmiféleképp nem tudhatja meg, mert nagyon ideges lenne és neki most az is épp elég feladat lesz, hogy új munkát találjon magának.

Másnap kissé félve közelítem meg az iskola bejáratait, mert még nem tudom, hogy mit is mondjak a tanároknak, ha rákérdeznek, hogy miért rohantam el tegnap, amikor kiderült, hogy mi történt Sehunnal. Valószínűleg nem fogom megúszni a válaszadást, mivel az első óránk nyelvtan és ugyebár a helyettesítő tanárral leszünk. Lopakodva megyek végig a folyosókon egészen az osztályteremig, ahol diáktársaim egyből felfigyelnek rám. Sietősen leülök a helyemre és belegubózom magam a füzeteimbe.
- Nari – hallom meg Kyungsoo hangját. – Miért rohantál el úgy tegnap?
- Oh... Csak... – mielőtt bármit is mondhatnék belép a tanárnő, ezzel elérve, hogy mindenki a helyére siessen és vigyázzba állva fogadja.
- Kisasszony – néz rám, miután megtörtént az üdvözlés, így állva maradok. – Mi volt ez a kis elrohanása tegnap?
- Hát... – körbenézve látom, hogy mindenki kidülledt szemekkel figyel, kíváncsian várva a válaszomat. – Mr.Oh a kedvenc tanárom és megijedtem, hogy mi lehet vele... – felelem kissé elbizonytalanodva.
- Értem, szóval ön is egy a sok közül, akik rajonganak érte – nevet fel. – Legközelebb ne csináljon ilyet. Leülhet!
- Igenis – meghajlok, majd úgy teszek, ahogy mondta. Immár hátra se merek fordulni, a többiek biztosan hülyének néznek a viselkedésem miatt.
Egész óra alatt figyelmesen jegyzetelek. Meglehetősen könnyen megy így, hogy nem Sehun tartja az órát, mert nincs, ami elvegye a figyelmemet az anyagról. Az utolsó tíz percben azonban már türelmetlenül várom a csengő hangját, mert bármennyire is kedves ez a tanárnő, a hangja elviselhetetlen, és ha belegondolok, hogy mostantól mindig ezt kell halljam, megborzongok. A következő pillanatban nyílik az ajtó, mindenki felpattan a helyéről és rávetik a tekintetüket. Sehun lép be a terembe komoly tekintettel, a feje már nincs bekötve, a ruházata pedig nem a megszokott, ing és elegáns farmer helyett egy melegítőnadrágot és egy bő pulóvert visel. 
- Jó napot! – köszön egy halvány mosoly kíséretében. – Elköszönni jöttem, ugyanis beadtam a felmondásomat – ahogy elhagyja a száját ez a mondtad valami belehasít a szívembe, de nem tudom eldönteni, hogy a szomorúságtól vagy a boldogságtól, amiért képes azért ezt tenni, hogy nyugodtan együtt lehessünk. – Legyetek jók, és Kim tanárnőre is úgy figyeljetek, ahogy rám, vagy még jobban – rám pillant, és egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcán. Lány osztálytársaim szomorúan sóhajtanak fel. – Örülök, hogy a tanárotok lehettem, mert rájöttem, hogy mi az igazán fontos nekem – átnéz a diákokon, de végül rajtam állapodik meg a tekintete. – Sziasztok! – integet, majd elhagyja a termet.
Mindenki helyet foglal, a lányok hangos susogásba és jajveszékelésbe kezdenek, hogy mi lesz most velük. Én azonban csak bámulok magam elé, a szívem pedig majd' kiugrik a helyéről. Nem tudom mennyivel fogja ez megkönnyíteni a helyzetünket, mert még így is oda kell figyelnünk majd, hogy ne lássanak meg az idejáró diákok, mert tudjuk, hogy annak nem lenne jó vége, de az tény, hogy jobb lesz így.