Huszadik fejezet

Kicsengetés után Sehun után kajtatok, hogy beszéljek vele pár szót, mert nem bírok magammal. Az iskola bejáratánál meg is találom, ahol jelenleg nem igen járkálnak diákok, mert eléggé külön áll az osztálytermektől. 

- Mr.Oh! – szólok utána, mire megfordul és rám mosolyog. – Mi lesz most? – kérdezem mikor mellé érek, de válaszul csak nem törődőm módjára meghúzza a vállát. – Yah! Ne csináld ezt.

- Majd körbenézek az álláslehetőségek között. De az első dolgom az lesz, hogy befestetem a hajam, mondjuk – elgondolkodik egy pillanatra – feketére, és az elegáns stílus helyett lazábbra váltok. Így jobban fogok passzolni hozzád – mondja, majd egy mosoly közben beharapja ajkát, amivel sikerül zavarba hoznia. – Menj vissza, otthon találkozunk – mutat szemével az folyosók irányába, majd közelítene, hogy adjon egy puszit, de eltolom magamtól. 

- Itt nem lehet – közlöm vele, azonban mit sem törődve elveszi maga elől kezeimet és nyom egy puszit a homlokomra. Miután elválik tőlem körbenézek, hogy biztosra menjek senki sincs a közelünkben. – Egyszer tudnád azt csinálni, amit mondok? – nézek fel rá nagy szemekkel, mire kuncogni kezd és végül elmegy.

Tekintetemmel végigkísérem távozását, majd visszaindulok az osztályterembe, a folyosóra érve viszont belebotlok Sunheebe.

- Akkor... Ti most tényleg együtt vagytok? – arca kétségbeesést sugall. Bizonytalanul bólintok egyet, mire felsóhajt. – Aish. Ez olyan aranyos – csap egyet bosszankodva a levegőbe. – Vigyázz rá, ha már képes volt érted feladni az állását. 

- Ha nem értem, akkor miattad hagyta volna el az iskolát, de ne aggódj, úgy lesz – kacsintok rá, ezt követően pedig tovább haladok. Még mindig nem értem Sunheet, és ez valószínűleg míg élek így lesz.

Matekórán természetesen, ahogy általában az összes diák, máson gondolkodok, még pedig azon, hogy avassam-e be legjobb barátnőmet a Sehunnal való kapcsolatomba, vagy ne mondjam el neki. Már azért is megszidott, hogy kitaláltam ezt a kamu sztorit, hogy barátom van, mit szólna ha megtudná, hogy a – már csak volt – tanárommal jöttem össze? Végül is a legjobb barátnőm, meg fog érteni nem? 

- Hogy micsoda? – kiált rám Boyun a folyosó közepén, miután beszámolok neki a helyzetemről. – Most csak viccelsz ugye? – veszi lejjebb a hangerejét, mikor észreveszi, hogy mindenki minket bámul. 

- Nem – mondom kicsit félve, mire csak felsóhajt. 

- Te nem vagy eszednél. Egy tanárral? – suttogja az utolsó szavát, mire lassan bólogatni kezdek. – És... eddig miért nem mondtad? Van más is amiről tudnom kéne? Lefeküdtetek már? 

- Yah! Ha igen, akkor sem avatnálak be – morgok rá.

- Ha megbánt – vált témát – akkor én is megbántom, de nem is akárhogy! – néz rám szigorúan, majd egy mosoly kíséretében megölelem és a csengőszóra elköszönök tőle.

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de még így is enyhén reagálta le, mint amire számítottam. Most viszont, hogy már ő is tudja, egy cseppet megnyugodtam.  

Iskola után sietősre veszem lépteimet, hogy minél előbb hazaérjek és ápolgatni tudjam Sehunt Eun helyett, mivel neki most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az unokatestvére kívánságait lesse.

Amint belépek a lakásba, megpillantom Sehunt, amint ebédet készít magának. Egyből odarohanok hozzá és kikapom a kezéből a ramenes zacskót. 

- Yah! Neked pihenned kell! Menj és feküdj le, majd én megcsinálom – parancsolok rá.

- Nem lesz bajom egy kis ramen készítéstől – válaszolja komoran. – De ha ezt szeretnéd. Amúgy sem főzött még nekem a barátnőm – vigyorog elégedetten, majd megcélozza a nappalit és ledobja magát a kanapéra. Mert a ramenhez olyan nagy főzéstudomány kell... 
Megforgatom a szemeim, majd gyorsan ledobom az iskolatáskám az egyik székre és nekiállok az étel elkészítéséhez. Miközben várom, hogy elkészüljön, égető tekintetet érzek a hátamon így megfordulok és látom, hogy Sehun engem figyel. Mint, aki észre sem vette, visszafordulok és nyelek egyet. Egy kicsit rémisztő, ahogy bámul, de ha őt ez boldoggá teszi, akkor nekem rendben van. Miután kész az étel, kiteszem egy tányérba és odaviszem Sehunnak egy evőpálcika kíséretében. Vidáman elveszi tőlem őket és felülve neki is áll az evésnek. Leülök mellé, majd előveszem a telefonom, hogy készítsék róla egy képet, de nem igazán tetszik neki a cselekedetem.
- Mit csinálsz? – kérdezi teli szájjal, közben homlokát ráncolva rám néz. Mosolyogni kezdek és rányomok a nagy gombra, amellyel el is készül a kép. – Yah! Add ide! – teszi le a tányért a dohányzóasztalra, majd a telefonomért kap, de gyorsan elrántom előle és kiöltöm rá a nyelvem. – Leharapom! – közli komoly arccal, ezt követően pedig feltérdel az ágyra és fölém hajol. Védekezésképp szám elé kapom a telefonomat, de közben le sem tudom vakarni magamról a mosolyt. – Ezt tetszik mi? – teszi fel a kérdést kissé cinikusan, majd elrántja a készüléket és egy hatalmas puszit nyom az ajkaimra, közben kihasználva a pillanatot, kikapja a kezemből a telefont és végül visszaül a fenekére.
- Add vissza! – ülök fel, ám amikor felé közelítenék kinyújtja bal kezét, ezzel megakadályozva, hogy a közelébe férkőzhessek. – Ki ne töröld! Kérlek! – próbálok aranyos lenni, de nem igazán hatja meg. – Oppa – nyújtom el a szó végét, majd duzzogást tettetve összefonom a karomat a mellem előtt, mire felém fordítja tekintetét.
- Ha így kiemeled a nőiességed – vet egy pillantást a melleimre –, és ilyen kifejezést használsz, tárgyalhatunk – kuncog. Gyorsan elveszem a kezemet magam elől, majd kinyújtom azokat tenyeremet felfelé tartva.
- Kérem – közlöm egyszerűen és egy grimasz után úgy is tesz, ahogy mondom. Lezárom a telefonom és eldugom a hátam mögé. – Inkább egyél tovább! Gyorsan, gyorsan! Egy sérült embernek sokat kell ennie! – hadonászok dirigálva.
- Ha ilyen parancsolgatós leszel akkor nem járhatunk együtt tovább – húzza fel egyik szemöldökét miközben a tényérért nyúlt. Beleütök egyet a vállába és intek felé egy megvető pillantást, amire csak egy jajgatást kapom válaszul.
Miután elfogyasztja a rament, jóllakottan vonul el a szobájába, hogy szundítson egy keveset. Én addig gyorsan elmosogatok és rendet rakok a nappaliban, illetve a konyhában. Bemegyek Eunhoz megkérdezni tőle, hogy kér-e valamit enni, de csak egy nemet kapok válaszul, egy erőltetett mosoly kíséretében. Nagyon el van foglalva a gondolataival, ami egy cseppet aggaszt, de remélem, hogy hamarosan túl lesz a problémáján, mert nem szeretném őt így látni, és hiába szeretnék segíteni neki, nem tudok és ezen senki sem tud, csakis saját maga.
Később benézek Sehunhoz, hogy minden rendben van-e vele – egy cseppet úgy érzem, mintha az anyukájuk lennék, de ez a legkevesebb azok után, hogy itt lakhatok és, hogy Sehun felmondott. Édesen alszik, hátán fekve, egyik karját a feje alatt megtámasztva, s mivel a takaró csak a hasáig van rajta, odamegyek, hogy feljebb húzzam. Ekkor azonban megragadja a karomat és maga mellé ránt, majd szorosan átölel, arcát pedig nyakamba fúrja.
- Maradj itt velem – suttogja. – Veled aludni sokkal jobb, mint egyedül. Kibújok az öleléséből és felé fordulok. Továbbra sem nyitja ki a szemét, így átnézem arca minden egyes szegletét. – Szeretsz engem nézni?
- Csak amennyire te engem – felelem, arra célozva, amikor a konyhában figyelt. Felnyitja pilláit, szemei fáradtnak tűnnek, mégis mélyen néz íriszeimbe, majd újra lehunyja őket és egy finom puszit lehel ajkaimra. – Ha már az ápolónőt akarod játszani – szólal meg –, felvehetnél egy olyan dögös ruhát is. Jól mutatnának benne a melleid.
- Mindenképp – sóhajtok fel fáradtan. – Néha jobban tennéd ha csöndben maradnál, ugye tudod?! – válaszul egy vigyort kapok.

Reggel Sehun mellet ébredek és végre nem azon kapom magam, hogy el fogunk késni az iskolából, mivel szombat van, így nyugodtan bújok hozzá, hogy még egy kicsit élvezzem a pillanatot, mert tudom, hogy hamarosan ő is felébred és el fogja rontani, mint mindig.
- Jó reggelt – hallom meg álmos, rekedtes hangját.
- Jó reggelt – válaszolok, közben átfordulok a másik oldalamra, hogy szembe lehessek vele.
- Mennyi az idő? – kérdi szemét dörzsölve, majd ránézek a telefonom kijelzőjére.
- Háromnegyed tíz – közlöm egy kissé ledöbbenve, mert általában egyikünk sem alszik ilyen sokáig. Sehunnak egyből kipattannak a szemei és ki is kel az ágyból.
- Basszus. Tegnap tízre kértem időpontot a fodrászhoz hajfestésre – kezd bele az öltözködésbe bosszúsan, amit tágra nyílt szemekkel figyelek, majd leesik amit mond.
- Sehun, nem mehetsz így fodrászhoz, még pihenned kell! – állok fel én is.
- Nem lesz bajom, majd ha hazajövök pihenek – mosolyog rám, végül csak legyintek egyet, mert sokszori próbálkozásomra se hallgat rám. Innentől kezdve, nem szólok bele, hogy mit csinálsz, mert tök fölösleges. Visszaülök a matraca szélére és könyökömet térdemen támasztva kísérem végig tekintetemmel készülődését. – Ne duzzogj – szól rám, majd felhúzza a pulóverét, ezt követően pedig mellém lép, egy csókot nyom a fejem búbjára és elhagyja a szobát.
Úgy dőlök el a matracon, mint egy zsák krumpli. A plafont bámulom és nagyokat sóhajtozok. Csak egyszer tudnál rám hallgatni. Csak egyszer. Végezetül erőt véve magamon nekiállok rendbe rakni Sehun szobáját, majd bevonulok a fürdőszobába, hogy embert faragjak az arcomból, mivel jelenleg úgy nézek ki, mint egy kócos mosómedve. Amint ezzel megvagyok elviszem Jacksont sétálni egy nagyobb körre. Körülbelül háromnegyed órája sétálunk és már hazafelé tartunk, amikor valaki nekem jön.
- Elnézést – hajlok meg bocsánatkérően, mikor felnézek az illetőre és egy hosszas arcelemzés után rájövök ki az illető. – Sehun?
- Úgy látom hatásos lett a végeredmény, ha már te sem ismersz meg – kuncog. Meg kell, hogy mondjam a fekete haj még jobban áll neki és sokkal helyesebb lett tőle. – Ennyire rossz, hogy nem szólalsz meg? – nemlegesen bólogatni kezdek. – Szóval jól nézek ki? – túr a hajába egy mosoly kíséretében.
- Igen – vágom rá elégedetten, majd tovább indulok, Sehunnal a nyomomban.
Először csak csendben megyünk egymás mellett, majd a következő pillanatban megfogja a kezem és ujjait összefonja az enyémekkel, így haladunk tovább hazáig. Jó érzés végre, hogy nem kell attól tartanunk, hogy valaki meglát és gondot okoz, nyugodtan elmehetünk bárhová és jól érezhetjük magunkat.