Első fejezet

Nagy nehezen sikerült leráznom magamról Sunheet és barátnőit, így most fáradtan vonszolom fel magam a másodikra. A lakásom elé érve egy kellemetlen üzenetet pillantok meg az ajtómra ragasztva; „HÁROM NAP MÚLVA KILAKOLTATÁS!”

- Nagyszerű – dünnyögöm és letépem a papírt.

Már ahhoz sincs erőm, hogy ez miatt aggódni kezdjek. Belefáradtam abba, hogy két éve állandóan azon aggódom, hogy meddig lesz mit ennem, vagy meddig lesz fedél a fejem fölött. Hát eddig. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, ezért nem ér akkora meglepetés.

Mivel rossz a záram ezért két percig kell vele szenvednem, hogy végre bejussak, a, még az én tulajdonomban lévő lakásba. Mire sikerül kinyitnom az ajtót, kiskutyám, Jackson – nem, nem a Got7 Jacksonról kapta a nevét, őket csak a kutyám elnevezése után ismertem meg – már jön is üdvözölni. A fekete kis mopsz örömében felugrik lábamra és kaparászni kezdi, farka közben, mint egy propeller, eszeveszettül beindul. Egy simogatással üdvözlöm, majd kibújok a cipőmből és átvágva a körülbelül egy méteres konyhán, bemegyek a nappaliba – ami egyben a hálószobám is –, majd ledobom az iskolatáskám a sarokba végezetül pedig lehuppanok a kanapéra és elfekszek rajta. Jackson felugrik mellém és nekem dörgölőzve elterül.

Kezembe veszem a lapot, amire a felszólítást írták és egy pár másodperces nézegetés után összegyűröm és eldobom. Itt vagyok tizenhét évesen egyedül, egy kutyával, egy egyszobás lakásban élek, szülők és pénz nélkül. A nagymamám, aki édesanyám halála után a gyámom lett hallani se akar rólam, engem hibáztat anya haláláért. Háromhavonta küld nekem negyvenezer wont (ez körülbelül tízezer forintnak felel meg), amit félrerakok a lakbérre, de még így is egy csomó tartozásom van. A részmunkaidős állásom pedig nem milliókat osztogat nekem. Örülök, ha még ételt tudok venni magamnak és Jacksonnak. A nagymamám minden pénzt megvon tőlem, így próbál büntetni én pedig semmit sem tudok tenni.

Három napom van arra, hogy találjak egy helyet, ahol lakhatok, még ha csak átmenetileg is, és most még itt ez a hazugság is, amit magamnak köszönhetek. Most, hogy így belegondolok, senki sem tudja, hogy milyen körülmények között élek, de ezt sose úgy fogtam fel, mint egy hazugságot, hanem inkább, mint egy titkot. Egy titkot, amit még a férfiiszonyomnál is jobban őrzök. Erről jut eszembe!

Előkapom a telefonom és tárcsázni kezdem a pszichológusom telefonszámát. Ez elég furán hangzik, de édesanyám halála után ő volt az egyetlen, akinek meg tudtam nyílni az érzéseimről és nem csak, mint pszichológus, de később, mint barát is helyt állt az életemben.

- Yoboseyo? – meghallom Eun vidám és mézédes hangját, ami még mindig olyan, mint két éve.

- Eun? Park Nari vagyok – komolyra veszem a formát, amitől egy pillanat alatt megfagy a levegő.

- Mi a baj? – bár nem látom, mégis tudom, hogy Eun arca kétségbeesett, akárcsak a hangja. Nagyon okos lány, hiába próbálnék meg mentegetőzni, tisztában van vele, hogy csak akkor keresem, ha valami nincs rendben.

Próbálom rövidre fogni a beszélgetést, dióhéjban beszámolok neki a jelenlegi helyzetemről – kihagyom a mai nap folyamán alkotott hazugságomat – és csak annyit kérdezek tőle, hogy nem-e lakhatnék nála pár napig ideiglenesen.

- Tudod épp üres egy szobám szóval örülnék, ha nem csak ideiglenesen laknál nálam. A lakbért megbeszéljük, nem muszáj a teljes árat fizetned, máshogy is megoldhatjuk, na mit szólsz? – ismét vidámabb a hangja, és az ajánlatára én is elmosolyodom.

- Na és Jackson? Ő is jöhet? – kérdem félve.

- Még szép, tudod, hogy imádom a kutyákat – vidáman felnevet. – Megadom a címet, holnap este hétkor gyere át megnézni a szobát és a lakást aztán, ha tetszik másnap már be is költözhetsz! – örömmel egyezek bele ajánlatába.

Lediktálja a címet, majd elköszönünk egymástól. Máris jobb lett a kedvem, nem kell az utcán laknom és így a titkom is biztonságban van. Sajnos Boyunhoz nem mehettem volna, mivel egyszer már esett róla szó, de a szülei nagyon szigorúak és rövid pórázon tartják a lányukat. Ezért is van, hogy mindenből szín ötös, iskolaidőben nem is csinál mást csak tanul. Beszélgetni is csak az iskolában tudunk, ha összefutunk vagy a hosszabb szünetekben.

Örömömben felpattanok és azzal sem törődök, hogy tanulnom kéne holnapra. Inkább csak kisétálok a konyhába, leveszem a fogasról kutyám nyakörvét és pórázát, aminek csörgésére oda is rohan hozzám és eszeveszetten kezd ugrálni, forgolódni. Még egy hisztis kisbaba is nyugodtabb, amikor öltöztetik, mint ez a kutya. Majdnem öt percembe telik mire feladom rá a nyakörvét, de végül teljes szerelésben hagyjuk el a lakást és a lépcsőházat.

Ahogy megpillantja a futtatót még kezelhetetlenebbé válik és lónak érezve magát hirtelen vágtatni kezd a kapu felé. Sikeresen magával ránt, így nem sok hiányzik ahhoz, hogy orra essek, azonban pár másodperc gyors, botladozó lépés után visszanyerem az egyensúlyomat. Belépve a futtatóra, leveszem Jacksonról a pórázt és hagyom, hogy futkározzon a még üres terepen én pedig megcélzom az egyik padot. Leülök és előveszem a mobilom, ami egy üzenetet jelez Boyuntól, megnyitom és unottan olvasom. „Na, elmondtad Sunheenek az igazat? Olyan gyorsan elmentél, hogy nem volt időm megkérdezni.” – a szöveget olvasva ráébredek, hogy igazából senkitől se köszöntem el, csak kirohantam a teremből az utolsó óra végét jelző csengetéskor, hogy a királynő és csatlósai nehogy követni tudjanak, de a folyosón diákdugóba keveredtem így utolértek és alig bírtam őket lerázni.

Gyorsan bepötyögök egy választ: „Esélyem se volt rá, egyből faggatózni kezdtek és Sunhee olyan ijesztő volt!” – végül is ez az igazság.

- Bocsi, izé... elnézést – egy tenyeret látok meg magam előtt, amihez egy mély férfi hang párosul.

Lefagyva lassan emelem fel rá rémült tekintetem. Egy mosolygós arcot pillantok meg, a fogai hófehérek a bőre pedig bronzos és az ajkai teltek. De hiszen... Nem lehet! Ez a fiú pontosan úgy néz ki, mint, ahogy a kitalált pasim. Nagyokat pislogok rá, de ő még mindig mosolyog.

- A kutyádnak... hát, ö hm. Lóg egy kis – nem is kell tovább mondania, ránézek kutyámra, akinek a fél ebédje lóg ki a fenekéből egy hajszállal megspékelve, az arcára még azt is lehetne mondani, hogy kétségbeesett, ahogy próbál tőle megszabadulni.

- Ó, már megyek is – kiemelek egy zacskót és egy zsebkendőt a táskámból, kissé undorodó arccal, majd Jackson felé indulok.

Miután segítettem kedvencemnek, kidobom a kukába a megtelt zacskót majd visszabattyogok a padhoz. A fú – nem igazán tűnik idősebbnek nálam – ott ül és még mindig mosolyog. Leülök mellé, majd meghajolok.

- K-köszönöm – dadogok. – Aranyos a kutyád – lenézek a lábánál ülő kis fehér pumukli kutyusára. Nem tudom megállapítani, milyen fajta lehet, csak a mopszot ismerem, meg pár „alap” fajtát.

- Köszi. – virít felém egy féloldalas vigyort, ami még másfél méterről is eszméletlen – igen, másfél méterre ülök tőle, köszönhető a férfifóbiámnak. – Jongin vagyok, de mindenki csak Kainak hív.

- Na-Nari – válaszolok egy halvány mosoly kíséretében. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam így inkább távozok. – Nekem most mennem kell – felállok, meghajolok végül pedig Jackson felé indulok, aki kifulladtan szalad felém.

- Örültem a találkozásnak – kiált nekem Jongin integetve, mire csak félénken meghajolok és elsétálok kutyusommal.

Ez lenne a társasági életem. Ha egy helyes pasi leszólít én csak hazamegyek. Jó nem? Mérges is vagyok magamra ez miatt, mivel fogalmam sincs, hogy lesz nekem így valaha családom. Ami miatt viszont most különösen ideges lettem, hogy, hogy hasonlíthat egy vadidegen a képzeltbeli barátomra? Lehetséges ez egyáltalán? És ha véletlenül összetalálkozik Sunheevel? Ő képes letámadni, hogy tényleg a pasim-e.

Másnap titkos ügynök módjára osonok végig a folyosón a szekrényemig, amit úgy nyitok ki, mint egy széfet, és turbósebességgel veszem ki belőle a szükséges könyveket és füzeteket, majd ugyanolyan sebességgel be is csukom és tovább kommandózok az osztálytermünk felé. A mai tervem, hogy szünetekben a lehető legjobban elkerüljem Sunheet és a barátnőit.

Beülök a terembe, ahol drága osztálytársaim a megszokott csoportokban társalognak. Leülök a helyemre és előveszem a tanszereimet. Most körülbelül úgy nézhetek ki, mint egy stréber, ami mellesleg közel sem vagyok. Nem én vagyok a legrosszabb tanuló, de nem is a legjobb, sajnos túl buta vagyok ahhoz, hogy egy napnál tovább az eszemben tartsak valamit, amit „bemagoltam”, ez pedig gyakran vezet ahhoz, hogyha túlmegyünk egy anyagon és később visszatérünk rá, kezdhetem elölről  a tanulást.

Az órát kezdő csöngő megszólal, a hercegnő pedig még nincs a helyén, ami megkönnyebbülést jelent a számomra. Ez a nyugodtság azonban nem tart sokáig, mivel a matektanár érkezésével a gráciák is megjelennek. Hangosan köszönnek nekem, mire én csak egy fájdalmas mosollyal az arcomon integetek vissza nekik.

Az órán nem történt különösebb dolog és sikerült is elkerülnöm őket egész nap, legalább is eddig. Most viszont irodalom következik, Mr.Oh pedig szeret késni így esélyem sincs arra, hogy kikerüljem őket, és ahogy leülök a helyemre már mellettem is teremnek.

- Nariah! – szólal meg Sunhee – Egész nap kerültél minket, titkolsz valamit? – sejtelmesen néz rám, amire kikerekednek a szemeim.

- Ugyan, csak nagyon elfoglalt voltam – vágom rá erőltetett vigyorral, amit láthatólag nem vettem be így morcosan faggatnak tovább.

- Mit szólnál hozzá, ha ma délután tartanánk egy találkozót? Mindenki elhozná a pasiját és bemutatnánk egymásnak – veti fel az ötletet Sunhee.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Jongin eléggé elfoglalt és szégyenlős – felelem.

- Szóval Jongin a neve?! – kiált fel vidáman Minah. Ekkor eszmélek rá, hogy mit is mondtam. – Esetleg képet nem mutatsz róla? Azzal is megelégszünk!

Épp válaszolni készültem, amikor Mr.Oh lépett be a terembe és egy intéssel mindenkit a helyére tessékelt. Ez újabb megkönnyebbülést váltott ki belőlem, aminek hatására megpihenten fújtam ki a levegőt. Az óra megkezdésével az agyam is beindult, de közel sem az irodalom miatt. Még is, honnan szerezzek képet Jonginról? Menjek vissza a futtatóra és kérjem meg, hogy csináljunk egy képet? Várjunk csak, ez nem is rossz ötlet!

Az óra végezetével már sietősre se fogom a lépést, mivel felesleges lenne, de szerencsémre Sunhee elfelejtette megírni a házi-dolgozatot, ezért Mr.Oh magához hívatta az óra végén, így nyugodtan elindulhatok haza. Már csak reménykednem kell, hogy Kai ma is ott legyen a futtatón. Na, már  a becenevén is hívom, ez fantasztikus.

Rendkívül nyughatatlan vagyok, vagy fél órája ülök itt a padon Jackson pedig már hisztizik, de Kai sehol, és negyed órán belül Eun lakásán kell lennem, ami mellesleg fogalmam sincs hol van. Semmivel se jutottam előrébb. Lehet, hogy többet nem is látom Jongint, mivel tegnap olyan furán viselkedtem vele – egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy itt járt csak meglátott és hazament. Hülye férfiiszony! – képzeletben jól felpofozom magam, majd megrázom a fejem és hazaindulok Jacksonnal.

- Hát kutyuskám, ez ma nem jött össze. Talán holnap – simogatom meg a fejét, miközben leveszem róla a pórázt. – El kell mennem, de remélhetőleg csak egy órát leszek távol – adok neki egy búcsúpuszit a buksijára, majd elmegyek.

Beizzítom a GPS-t a telefonom, bepötyögöm az Eun által megadott címet és, amikor megtervezi az útvonalat elindulok rajta. Nincs messze így nem fáradozok azzal, hogy taxiba üljek, vagy buszra szálljak. Jó idő van és egy kis séta nem árt.

Tíz perc gyaloglás után elérkezem egy hatalmas, gyönyörű barackszínű társasházhoz, a festék sehol sincs megkopva rajta, az ablakok keretei hófehérek és egy törött üveg sincs – az én panelommal ellentétben. Ajtó helyett egy fekete kapuval állok szemben. Egy szép, köves útra lehet rálátni és egy udvarra, aminek a közepén egy elképesztően szép szökőkút van. Odalépek a kaputelefonhoz és kikeresem Eun nevét, majd hosszan nyomom, amíg ki nem nyílik a kapu. Végigmegyek a macskaköves úton, az udvarra érve elámulva nézek körbe. Mindenhol gyönyörű színes növények, felnézve pedig üvegkorlátokat pillantok meg. Elindulok a lift felé, ami szintén nagyon szép és tágas. Belül az egyik falát egy nagy tükör borítja, a gombok körülötti fémfedés egy kicsit sincs megkopva, lerí róla, hogy rendesen karban van tartva. Megnyomom a négyes gombot, az ajtók bezárulnak a lift pedig elindul, és nem sokkal később meg is áll. Kiszállok és a korláthoz megyek. Fentről elég közelinek tűnik a földszint, míg odalentről fordítva. Megindulok a hatvannyolcas ajtót keresve. Egy fehér műanyagajtóhoz érek, amin csak egy kicsi ablak van annak pedig el van homályosítva az üvege. Megnyomom a csengőt és várok.

Kinyílik az ajtó, én pedig feltekintek, azonban nem Eunt pillantom meg, hanem Mr.Oh elképedt arcát. Tágra nyílnak a szemeim és lassan megszólalok.

- Elnézést, azt hiszem rossz helyen járok – meghajolok és megfordulok, ebben a pillanatban azonban valaki utánam szól.

- Nari! Hát ideértél – hallom meg Eun barátnőm hangját. Csodálkozva fordulok vissza. Lehetetlen... Mr.Oh és én farkasszemet nézünk egymással.

Prológus

Fogalmam sincs, hogy éppen milyen filmet nézünk, nem tudom mi a címe vagy, hogy miről szól. Egyedül arra emlékszem, hogy beültem irodalomórára, Mr.Oh bejött és berakott valami filmet aztán leült a tanári asztalra nekem hattal és itt megakadt a szemem a formás, kidudorodó fenekén. Azóta se tudom levenni róla a szemem. Testem a férfifóbiámnak köszönhetően már teljesen legyengült. Mr.Oh az egyetlen férfi aki után vágyódom a fóbiám ellenére is, pedig tisztában vagyok vele, hogy ő a legelérhetetlenebb személy a világon. Bár fiatalságának köszönhetően keringenek róla pletykák, hogy összeszűri a levet a diáklányokkal, én nem hiszek a pletykáknak, sose hittem. Mindig is az egyenesség embere voltam, és szerintem mindenkinek annak kéne lennie. 

Amíg Mr.Almapopsit bámulom elrepül előttem egy papírgalacsin, ami az ablakról visszapattan a padomra. Összeráncolt szemöldökkel és összehúzott ajkakkal hátrapillantok. Lee Sunhee és barátnői vihognak a mögöttem levő jobboldali padokban miközben Sunhee a papírgalacsin felé bök ujjával. Érte nyúlok és minél halkabban próbálom meg kibontani anélkül, hogy sikerülne elszakítanom. Ahogy ez megvan hatalmas betűk szúrjak ki a szemem, „Töröld le a nyálat az arcodról, mert elfolyik Sehun hátsójáig. Hahaha”. Eltátom a számat, érzem ahogy a fejem egyre vörösebb lesz a jobb szemem pedig rángatózni kezd. A lányok vihogása hangos nevetésbe megy át, ami az osztályban levőknek is feltűnik, tanárunkat is beleértve. 

- Mi a gond lányok? – kérdezi felvont szemöldökkel Mr.Oh Sunhee felé fordulva, majd egy pillanat alatt rám fordítja tekintetét. – Park kisasszony, jól érzi magát? 

Felém jön. Istenem, ne közelíts! Becsukom a szám és megpróbálok erőltetni egy mosolyt az arcomra, de egyre közelebb van. Kihúzza a kezemből a papírt és amikor elolvassa a feliratot próbálja visszafolyatni nevetését egy köhintéssel. 

 - Nos. Örülnék, ha legközelebb – egy újabb visszafojtott nevetés – nem a keresztnevemet írná. Nem szeretem ha a diákjaim Sehunnak hívnak, még egymás között sem – visszaindul az asztalához. – Ja és Park kisasszony, tényleg mintha egy kicsit nyálas lenne az álla - rám villantja az élképesztően perverz, de szexi mosolyát, amitől egy szempillantás alatt hullok a padomra, akár egy letépett virágszirom, az élet pedig úgy száll ki belőlem, mint egy átlátszó kis szellem. 

Felszólal a csengő hangja, ami a jelenlegi állapotomban zene füleimnek az osztály nevetése mellett. Fejemet még mindig a padnak támasztom, kezeimet pedig a semmibe lógatom magam mellett. Körülöttem mindenki belekezd a pakolásba én azonban még próbálom visszaszívni magamba a felettem lobogó kis életet. Több-kevesebb sikerrel feltápászkodok, bedobálom a táskámba a használatlan füzetet és könyvet, majd elindulok kifelé a teremből. Az ajtóba érve Sunhee és a kedves barátnői csatlakoznak hozzám hatalmas örömömre

- Hé, Nari - szólal meg Sunhee szórakozottan. - A pasid tudja, hogy Mr.Ohra hajtasz? - próbál komolynak hangzani. - Ja, hogy nincs is pasid - úgy tesz, mint, aki egyszerre meglepett és sajnálkozó.

A héten harmadjára kapom ezt meg, és most lett elegem.

- El kell, hogy szomorítsalak Sunhee - magabiztosan megtorpanok előtte és a szemébe nézek - Egy ideje együtt vagyok valakivel - és még én papolok az egyenességről. - Mellesleg, nem hajtok Mr.Ohra - csapom a végéhez felháborodottan, majd sietősen tovább sétálok.

Sunhee és barátnői már nem tartanak velem. Gondolom lesokkolta őket a kamu hírem. Magam sem tudom honnan jött a bátorság, hogy pont erről hazudjak. Én, aki még életében nem füllentett, még egy aprót sem és most tessék, elintéztem magamnak, hogy Sunhee sose hagyjon békén. Mekkora idióta vagyok.

Beesve az ebédlőbe megpillantom barátnőmet az egyik asztalnál telefonját bújva. Nem vesz észre ezért, mikor lehuppanok a vele szemben levő székre, ijedten megugrik és lecsapja a telefont az asztalra.

- Egy született hülye vagyok - mondom morcosan miközben államat a tenyeremre támasztom.

- Miért? - kérdi kurtán.

- Azt hazudtam Sunheenek, hogy van pasim - erre Boyun harsányan felnevet.

- Te? Hazudni? Jó vicc - kuncog.

Komoly arccal meredek rá és nagyokat pislogok. Egyből lehervad a mosoly az arcáról.

- Ez nem vicc? - tovább pislogok. - Jesszusom, te teljesen hülye vagy?!

- Aish Boyun - nyüszítek fel. - Tudom, de már nagyon idegesített és csak úgy gondolkodás nélkül kicsúszott - mentegetőzök.

- Kicsúszott, mi? - vonja fel egyik szemöldökét. - Ha rájön az igazságra neked annyi. Most mondd el neki, amíg még nem késő, és mielőtt nagyobb hazugságokba keveredsz. Most van lehetőséged elmondani - fejével az ajtó felé biccent.

Odafordulok és egyből kiszúrom a kis hármas csapatot, melynek az élén a tökéletes Sunhee áll, az a személy, aki eddig se hozott fényt az életembe, de ha most igazat mondok, akkor is talál valamit, amivel tovább rontja a tinédzser korom.

Visszafordulok Boyun felé, aki már felállt, és nagyon úgy latszik, hogy távozni készül.

- Itt hagysz? - csattanok fel idegesen, mire csak egy bólintás és egy halvány mosoly a válasz.

Boyun utálja az osztálytársaimat, főleg Sunheet, amit meg tudok érteni. Nem szívesen kerül vele kapcsolatba, mert tudja, ha megteszi ő se marad ki a hercegnő általi terrorizálásból ezért inkább nagy ívben elkerüli, nekem viszont már mindegy. Tavaly még egy osztályba jártunk Boyunnal, de idén már csak évfolyam társak vagyunk, ami elég rosszul érintett mindkettőnket. Neki azonban szerencséje van, mivel jó osztályba került és sok barátot szerzett, velem ellentétben. Persze nekem is vannak barátaim, de szeretnek elkerülni mióta a kiskirálylány rám szállt.

- Ne rontsd el jobban - kacsint rám, majd sietősen elmegy.

Ahogy sejtettem a három grácia levágódik mellém én pedig lehetetlenül, magamat átkozva ülök közöttük azon gondolkodva, hogy milyen szörnyűségek fognak érni, ha most elmondom, hogy hazudtam.

- Szóval, Nari – kezd bele Sunhee. – Melegen ajánlom, hogy igaz legyen, amit mondtál – szikrákat szórnak a szemei és egy ördögi mosoly jelenik meg az arcán, amitől a hideg ráz és az agyam teljesen lefagy. – Mesélj róla! Hogy néz ki?

- Hát... – nem tudok ésszerűen gondolkodni, így megint csak jönnek a szavak maguktól. – Magas, kicsit bronzos a bőre – Úr Isten Nari fogd már be! -, az ajkai olyanok, mint egy párna, teltek és... puhák – Ez az, rontsd csak a helyzeted.

- Ezek szerint jól csókol!? – egy sejtelmes mosoly bújik meg Haneul szája sarkán, amitől teljesen zavarba jövök és érzem, ahogy az arcom egyre vörösödik. – Úgy látom igen – vihogni kezdenek.

- Na és milyen az ágyban? – Sunhee kérdésére a lányok elhalkulnak és szigorú tekintettel néznek rám.

Nem. Ilyen messzire nem fogok elmenni.

- Egy tízes skálán tizenegy – és, de még is elmentem. Egy huhogással reagálnak.

Mégis mit művelek? Miért vagyok ilyen meggondolatlan? Képzeletben a fejemet az asztalba verem és csapkodni kezdek, mint egy fóka. Szép munka Nari, ebből sose fogsz kimászni. Ennyit az egyenességről, ami mellett sikerült kitartanom tizenhét évig. Ebben a pillanatban rosszabbnak érzem magam Sunheenél.