Első fejezet

Nagy nehezen sikerült leráznom magamról Sunheet és barátnőit, így most fáradtan vonszolom fel magam a másodikra. A lakásom elé érve egy kellemetlen üzenetet pillantok meg az ajtómra ragasztva; „HÁROM NAP MÚLVA KILAKOLTATÁS!”

- Nagyszerű – dünnyögöm és letépem a papírt.

Már ahhoz sincs erőm, hogy ez miatt aggódni kezdjek. Belefáradtam abba, hogy két éve állandóan azon aggódom, hogy meddig lesz mit ennem, vagy meddig lesz fedél a fejem fölött. Hát eddig. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, ezért nem ér akkora meglepetés.

Mivel rossz a záram ezért két percig kell vele szenvednem, hogy végre bejussak, a, még az én tulajdonomban lévő lakásba. Mire sikerül kinyitnom az ajtót, kiskutyám, Jackson – nem, nem a Got7 Jacksonról kapta a nevét, őket csak a kutyám elnevezése után ismertem meg – már jön is üdvözölni. A fekete kis mopsz örömében felugrik lábamra és kaparászni kezdi, farka közben, mint egy propeller, eszeveszettül beindul. Egy simogatással üdvözlöm, majd kibújok a cipőmből és átvágva a körülbelül egy méteres konyhán, bemegyek a nappaliba – ami egyben a hálószobám is –, majd ledobom az iskolatáskám a sarokba végezetül pedig lehuppanok a kanapéra és elfekszek rajta. Jackson felugrik mellém és nekem dörgölőzve elterül.

Kezembe veszem a lapot, amire a felszólítást írták és egy pár másodperces nézegetés után összegyűröm és eldobom. Itt vagyok tizenhét évesen egyedül, egy kutyával, egy egyszobás lakásban élek, szülők és pénz nélkül. A nagymamám, aki édesanyám halála után a gyámom lett hallani se akar rólam, engem hibáztat anya haláláért. Háromhavonta küld nekem negyvenezer wont (ez körülbelül tízezer forintnak felel meg), amit félrerakok a lakbérre, de még így is egy csomó tartozásom van. A részmunkaidős állásom pedig nem milliókat osztogat nekem. Örülök, ha még ételt tudok venni magamnak és Jacksonnak. A nagymamám minden pénzt megvon tőlem, így próbál büntetni én pedig semmit sem tudok tenni.

Három napom van arra, hogy találjak egy helyet, ahol lakhatok, még ha csak átmenetileg is, és most még itt ez a hazugság is, amit magamnak köszönhetek. Most, hogy így belegondolok, senki sem tudja, hogy milyen körülmények között élek, de ezt sose úgy fogtam fel, mint egy hazugságot, hanem inkább, mint egy titkot. Egy titkot, amit még a férfiiszonyomnál is jobban őrzök. Erről jut eszembe!

Előkapom a telefonom és tárcsázni kezdem a pszichológusom telefonszámát. Ez elég furán hangzik, de édesanyám halála után ő volt az egyetlen, akinek meg tudtam nyílni az érzéseimről és nem csak, mint pszichológus, de később, mint barát is helyt állt az életemben.

- Yoboseyo? – meghallom Eun vidám és mézédes hangját, ami még mindig olyan, mint két éve.

- Eun? Park Nari vagyok – komolyra veszem a formát, amitől egy pillanat alatt megfagy a levegő.

- Mi a baj? – bár nem látom, mégis tudom, hogy Eun arca kétségbeesett, akárcsak a hangja. Nagyon okos lány, hiába próbálnék meg mentegetőzni, tisztában van vele, hogy csak akkor keresem, ha valami nincs rendben.

Próbálom rövidre fogni a beszélgetést, dióhéjban beszámolok neki a jelenlegi helyzetemről – kihagyom a mai nap folyamán alkotott hazugságomat – és csak annyit kérdezek tőle, hogy nem-e lakhatnék nála pár napig ideiglenesen.

- Tudod épp üres egy szobám szóval örülnék, ha nem csak ideiglenesen laknál nálam. A lakbért megbeszéljük, nem muszáj a teljes árat fizetned, máshogy is megoldhatjuk, na mit szólsz? – ismét vidámabb a hangja, és az ajánlatára én is elmosolyodom.

- Na és Jackson? Ő is jöhet? – kérdem félve.

- Még szép, tudod, hogy imádom a kutyákat – vidáman felnevet. – Megadom a címet, holnap este hétkor gyere át megnézni a szobát és a lakást aztán, ha tetszik másnap már be is költözhetsz! – örömmel egyezek bele ajánlatába.

Lediktálja a címet, majd elköszönünk egymástól. Máris jobb lett a kedvem, nem kell az utcán laknom és így a titkom is biztonságban van. Sajnos Boyunhoz nem mehettem volna, mivel egyszer már esett róla szó, de a szülei nagyon szigorúak és rövid pórázon tartják a lányukat. Ezért is van, hogy mindenből szín ötös, iskolaidőben nem is csinál mást csak tanul. Beszélgetni is csak az iskolában tudunk, ha összefutunk vagy a hosszabb szünetekben.

Örömömben felpattanok és azzal sem törődök, hogy tanulnom kéne holnapra. Inkább csak kisétálok a konyhába, leveszem a fogasról kutyám nyakörvét és pórázát, aminek csörgésére oda is rohan hozzám és eszeveszetten kezd ugrálni, forgolódni. Még egy hisztis kisbaba is nyugodtabb, amikor öltöztetik, mint ez a kutya. Majdnem öt percembe telik mire feladom rá a nyakörvét, de végül teljes szerelésben hagyjuk el a lakást és a lépcsőházat.

Ahogy megpillantja a futtatót még kezelhetetlenebbé válik és lónak érezve magát hirtelen vágtatni kezd a kapu felé. Sikeresen magával ránt, így nem sok hiányzik ahhoz, hogy orra essek, azonban pár másodperc gyors, botladozó lépés után visszanyerem az egyensúlyomat. Belépve a futtatóra, leveszem Jacksonról a pórázt és hagyom, hogy futkározzon a még üres terepen én pedig megcélzom az egyik padot. Leülök és előveszem a mobilom, ami egy üzenetet jelez Boyuntól, megnyitom és unottan olvasom. „Na, elmondtad Sunheenek az igazat? Olyan gyorsan elmentél, hogy nem volt időm megkérdezni.” – a szöveget olvasva ráébredek, hogy igazából senkitől se köszöntem el, csak kirohantam a teremből az utolsó óra végét jelző csengetéskor, hogy a királynő és csatlósai nehogy követni tudjanak, de a folyosón diákdugóba keveredtem így utolértek és alig bírtam őket lerázni.

Gyorsan bepötyögök egy választ: „Esélyem se volt rá, egyből faggatózni kezdtek és Sunhee olyan ijesztő volt!” – végül is ez az igazság.

- Bocsi, izé... elnézést – egy tenyeret látok meg magam előtt, amihez egy mély férfi hang párosul.

Lefagyva lassan emelem fel rá rémült tekintetem. Egy mosolygós arcot pillantok meg, a fogai hófehérek a bőre pedig bronzos és az ajkai teltek. De hiszen... Nem lehet! Ez a fiú pontosan úgy néz ki, mint, ahogy a kitalált pasim. Nagyokat pislogok rá, de ő még mindig mosolyog.

- A kutyádnak... hát, ö hm. Lóg egy kis – nem is kell tovább mondania, ránézek kutyámra, akinek a fél ebédje lóg ki a fenekéből egy hajszállal megspékelve, az arcára még azt is lehetne mondani, hogy kétségbeesett, ahogy próbál tőle megszabadulni.

- Ó, már megyek is – kiemelek egy zacskót és egy zsebkendőt a táskámból, kissé undorodó arccal, majd Jackson felé indulok.

Miután segítettem kedvencemnek, kidobom a kukába a megtelt zacskót majd visszabattyogok a padhoz. A fú – nem igazán tűnik idősebbnek nálam – ott ül és még mindig mosolyog. Leülök mellé, majd meghajolok.

- K-köszönöm – dadogok. – Aranyos a kutyád – lenézek a lábánál ülő kis fehér pumukli kutyusára. Nem tudom megállapítani, milyen fajta lehet, csak a mopszot ismerem, meg pár „alap” fajtát.

- Köszi. – virít felém egy féloldalas vigyort, ami még másfél méterről is eszméletlen – igen, másfél méterre ülök tőle, köszönhető a férfifóbiámnak. – Jongin vagyok, de mindenki csak Kainak hív.

- Na-Nari – válaszolok egy halvány mosoly kíséretében. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam így inkább távozok. – Nekem most mennem kell – felállok, meghajolok végül pedig Jackson felé indulok, aki kifulladtan szalad felém.

- Örültem a találkozásnak – kiált nekem Jongin integetve, mire csak félénken meghajolok és elsétálok kutyusommal.

Ez lenne a társasági életem. Ha egy helyes pasi leszólít én csak hazamegyek. Jó nem? Mérges is vagyok magamra ez miatt, mivel fogalmam sincs, hogy lesz nekem így valaha családom. Ami miatt viszont most különösen ideges lettem, hogy, hogy hasonlíthat egy vadidegen a képzeltbeli barátomra? Lehetséges ez egyáltalán? És ha véletlenül összetalálkozik Sunheevel? Ő képes letámadni, hogy tényleg a pasim-e.

Másnap titkos ügynök módjára osonok végig a folyosón a szekrényemig, amit úgy nyitok ki, mint egy széfet, és turbósebességgel veszem ki belőle a szükséges könyveket és füzeteket, majd ugyanolyan sebességgel be is csukom és tovább kommandózok az osztálytermünk felé. A mai tervem, hogy szünetekben a lehető legjobban elkerüljem Sunheet és a barátnőit.

Beülök a terembe, ahol drága osztálytársaim a megszokott csoportokban társalognak. Leülök a helyemre és előveszem a tanszereimet. Most körülbelül úgy nézhetek ki, mint egy stréber, ami mellesleg közel sem vagyok. Nem én vagyok a legrosszabb tanuló, de nem is a legjobb, sajnos túl buta vagyok ahhoz, hogy egy napnál tovább az eszemben tartsak valamit, amit „bemagoltam”, ez pedig gyakran vezet ahhoz, hogyha túlmegyünk egy anyagon és később visszatérünk rá, kezdhetem elölről  a tanulást.

Az órát kezdő csöngő megszólal, a hercegnő pedig még nincs a helyén, ami megkönnyebbülést jelent a számomra. Ez a nyugodtság azonban nem tart sokáig, mivel a matektanár érkezésével a gráciák is megjelennek. Hangosan köszönnek nekem, mire én csak egy fájdalmas mosollyal az arcomon integetek vissza nekik.

Az órán nem történt különösebb dolog és sikerült is elkerülnöm őket egész nap, legalább is eddig. Most viszont irodalom következik, Mr.Oh pedig szeret késni így esélyem sincs arra, hogy kikerüljem őket, és ahogy leülök a helyemre már mellettem is teremnek.

- Nariah! – szólal meg Sunhee – Egész nap kerültél minket, titkolsz valamit? – sejtelmesen néz rám, amire kikerekednek a szemeim.

- Ugyan, csak nagyon elfoglalt voltam – vágom rá erőltetett vigyorral, amit láthatólag nem vettem be így morcosan faggatnak tovább.

- Mit szólnál hozzá, ha ma délután tartanánk egy találkozót? Mindenki elhozná a pasiját és bemutatnánk egymásnak – veti fel az ötletet Sunhee.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Jongin eléggé elfoglalt és szégyenlős – felelem.

- Szóval Jongin a neve?! – kiált fel vidáman Minah. Ekkor eszmélek rá, hogy mit is mondtam. – Esetleg képet nem mutatsz róla? Azzal is megelégszünk!

Épp válaszolni készültem, amikor Mr.Oh lépett be a terembe és egy intéssel mindenkit a helyére tessékelt. Ez újabb megkönnyebbülést váltott ki belőlem, aminek hatására megpihenten fújtam ki a levegőt. Az óra megkezdésével az agyam is beindult, de közel sem az irodalom miatt. Még is, honnan szerezzek képet Jonginról? Menjek vissza a futtatóra és kérjem meg, hogy csináljunk egy képet? Várjunk csak, ez nem is rossz ötlet!

Az óra végezetével már sietősre se fogom a lépést, mivel felesleges lenne, de szerencsémre Sunhee elfelejtette megírni a házi-dolgozatot, ezért Mr.Oh magához hívatta az óra végén, így nyugodtan elindulhatok haza. Már csak reménykednem kell, hogy Kai ma is ott legyen a futtatón. Na, már  a becenevén is hívom, ez fantasztikus.

Rendkívül nyughatatlan vagyok, vagy fél órája ülök itt a padon Jackson pedig már hisztizik, de Kai sehol, és negyed órán belül Eun lakásán kell lennem, ami mellesleg fogalmam sincs hol van. Semmivel se jutottam előrébb. Lehet, hogy többet nem is látom Jongint, mivel tegnap olyan furán viselkedtem vele – egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy itt járt csak meglátott és hazament. Hülye férfiiszony! – képzeletben jól felpofozom magam, majd megrázom a fejem és hazaindulok Jacksonnal.

- Hát kutyuskám, ez ma nem jött össze. Talán holnap – simogatom meg a fejét, miközben leveszem róla a pórázt. – El kell mennem, de remélhetőleg csak egy órát leszek távol – adok neki egy búcsúpuszit a buksijára, majd elmegyek.

Beizzítom a GPS-t a telefonom, bepötyögöm az Eun által megadott címet és, amikor megtervezi az útvonalat elindulok rajta. Nincs messze így nem fáradozok azzal, hogy taxiba üljek, vagy buszra szálljak. Jó idő van és egy kis séta nem árt.

Tíz perc gyaloglás után elérkezem egy hatalmas, gyönyörű barackszínű társasházhoz, a festék sehol sincs megkopva rajta, az ablakok keretei hófehérek és egy törött üveg sincs – az én panelommal ellentétben. Ajtó helyett egy fekete kapuval állok szemben. Egy szép, köves útra lehet rálátni és egy udvarra, aminek a közepén egy elképesztően szép szökőkút van. Odalépek a kaputelefonhoz és kikeresem Eun nevét, majd hosszan nyomom, amíg ki nem nyílik a kapu. Végigmegyek a macskaköves úton, az udvarra érve elámulva nézek körbe. Mindenhol gyönyörű színes növények, felnézve pedig üvegkorlátokat pillantok meg. Elindulok a lift felé, ami szintén nagyon szép és tágas. Belül az egyik falát egy nagy tükör borítja, a gombok körülötti fémfedés egy kicsit sincs megkopva, lerí róla, hogy rendesen karban van tartva. Megnyomom a négyes gombot, az ajtók bezárulnak a lift pedig elindul, és nem sokkal később meg is áll. Kiszállok és a korláthoz megyek. Fentről elég közelinek tűnik a földszint, míg odalentről fordítva. Megindulok a hatvannyolcas ajtót keresve. Egy fehér műanyagajtóhoz érek, amin csak egy kicsi ablak van annak pedig el van homályosítva az üvege. Megnyomom a csengőt és várok.

Kinyílik az ajtó, én pedig feltekintek, azonban nem Eunt pillantom meg, hanem Mr.Oh elképedt arcát. Tágra nyílnak a szemeim és lassan megszólalok.

- Elnézést, azt hiszem rossz helyen járok – meghajolok és megfordulok, ebben a pillanatban azonban valaki utánam szól.

- Nari! Hát ideértél – hallom meg Eun barátnőm hangját. Csodálkozva fordulok vissza. Lehetetlen... Mr.Oh és én farkasszemet nézünk egymással.