Harmadik fejezet

Ijedten csak figyelem az autó közeledését. Hirtelen fékezni kezd én pedig elvesztem az egyensúlyom és hátraesek. Alig pár centivel előttem, megáll a jármű és valaki kiszáll belőle. Először egy pár magassarkút pillantok meg a sötétben, aztán egyre feljebb viszem a tekintetem és a ruházatát is megfigyelem, végül pedig egy ismerős arccal találom szembe magam. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha. Azonban, ahogy magam előtt látom Sunhee vigyorgó fejét, düh is szökik belém meglepettséggel keveredve. Ez a lány komolyan el akart ütni?

- Hol van Jongin? – szólal meg lenézően. – Ja, hogy ő nem is létezik? – cinikusan felnevet. – Nem érzed magad szánalmasnak, hogy ilyen hazugsággal állsz elő? Hogy van merszed…

- Yah – nincs erő a hangomban, és nem is tudom, mit akarok mondani, de ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni.

- Tudod mit, nem is érdekel. Legalább a suliban lesz egy jó kis téma – sarkon fordul és a kocsija felé indul. – Nem is értem, hogy tudtál nekem hazudni – dünnyögi.

Nem lehet. Nem válhatok nevetség tárgyává az egész iskola előtt. Nem akarok azzá válni.

- Sunhee – kiáltok utána könnyes szemekkel. Visszafordul és felvont szemöldökkel rám mered. – Kérlek, ne mondd el senkinek. Bármit megteszek – nem nézek rá, még mindig a földön ülök és az aszfaltot bámulom.

- Hm – elgondolkozik. – Legyen. Álj négykézlábra – rámeredek, majd megteszem, amit kér. – Most ugass – összeszorítom a szemeim és ugatást imitálok, sírástól elfojtott hangon. – Jó kislány – közelebb lépked és leguggol elém. Megsimogatja a fejem, amitől összerezzenek. – Mától a kutyám vagy, ameddig én azt akarom. Így senki sem fogja megtudni a szánalmas titkodat, még a barátnőim se, ha pedig mindent megteszel, alá is támasztom. Csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok. Nem fognak gyanakodni, elvégre is barátnők vagyunk – nem nézek rá, de érzem, hogy elmosolyodik.

- Jó fej – suttogom magamnak cinikusan.

- Hogy mondod? – hajol közelebb. – Én is így gondoltam – feláll. – Holnap kapsz egy kis ajándékot, kutyuskám – elsétál, majd beül a kocsijába és hátratolatás után elhajt mellettem.

Ez kellett neked? Ha jobban belegondolok, lehet, hogy jobb ez így. Egy olyan gyenge és naiv embernek, mint, amilyen én is vagyok, az is sokat számít, ha csupán egy ember előtt szégyenül meg, több száz helyett. Feltápászkodok és tovább sétálok haza.

Otthon fáradtan ülök be a fürdőkádba, melyet utoljára használok. Megnyitom a meleg vizet, majd egy kicsit a hideget is, hogy ne legyen tűzforró. Elfekszek és behunyom a szemem. Mi lenne, ha most azonnal lemerülnék a víz alá, kiengedném az összes levegőt a tüdőmből és nem jönnék fel? A sok rossz, ami eddigi életem során történt velem egy kicsit se akar visszatérítődni. Bár tudnám, mit követtem el, amiért ver a sors.

Fürdés után összepakolom azt a kevés holmim, amim van, hogy holnap már ne keljen ezzel bajlódnom, majd lefekszek aludni. Hála égnek az agyam hamar ki tud kapcsolni a fáradtságtól, így könnyedén elalszok, és abban reménykedek, hogy, amikor felkelek, a ma este történtek csak egy álomnak fognak tűnni.

Másnap lehajtott fejjel haladok végig a folyosókon és valamiét olyan érzés szökik belém, mintha mindenki engem nézne és nevetne rajtam. A szekrényemig fel se merek nézni, ám amikor kinyitom az ajtaját kikukkantok mögüle és megkönnyebbülten pillantok végig a diákokon, mikor látom, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik. Lehet, hogy ez tényleg csak álom volt? A másik pillanatban azonban valaki megtorpan mellettem.

- Szia, kutyus – hallom meg Sunhee kacér, vidám hangját. – Hoztam neked valamit – tekintetemet kifejezéstelenül ráemelem és becsukom a szekrényem ajtaját, mire elővesz egy kis dobozkát, kinyitja és kiveszi a benne lévő gyönyörű ezüstnyakláncot. – Fordulj meg – utasít, mire úgy teszek, ahogy kéri. Felhelyezi a láncot a nyakamba, melynek kristállyal kirakott kutyatappancs alakú medálja hidegsége miatt egy pillanatra összerándulok, majd bekapcsolja.

- Ezt miért kaptam? – kérdezem halkan, miközben visszafordulok felé.

- Egy kutyának nyakörvet, kell hordania, hogy mindenki tudja, van gazdája, nem? – komoly arccal vonja fel szemöldökét. – Azonban ez nem csak egy sima nyaklánc. Ez itt – felmutat egy kis négyzet alakú tárgyat, melynek közepén egy nagy fekete gomb van. – Ha ezt megnyomom – ahogy ujjával lenyomta a gombot a nyaklánc medálja finoman, mégis észrevehetően megrázott – akkor ez fog történni – elmosolyodik látva összerezzenésemet. – Ezzel jelzek, ha kellesz. Szép napot – sarkon fordul és elsétál.

Arra már rá se merek kérdezni, hogy attól függetlenül, hogy ő jelez nekem honnan tudom meg, hogy mégis hol van. Mindegy, majd ezt is megoldom valahogy, mint eddig mindent az életemben. Ez legyen a legkisebb problémám.  

Becsöngetéskor lustán vándorlok az osztálytermünk felé. Nem vagyok benne biztos, hogy azok után, ahogy tegnap láttam Mr.Oh-t képes leszek-e rá ismét a tanáromként tekinteni. Mindig is tudtam, hogy egy bolondos, és jó humorral rendelkező személyiség, de a múlt este valami megváltozott bennem vele kapcsolatban. Pontosan még én sem tudom mi, de az biztos, hogy nehéz dolgom lesz vele.

Helyet foglalok az üres padban, majd előveszem a nyelvtan felszerelésem. A teremben túl nagy a csend ezért hátrasandítok Sunhee társagárára. Mindhárman csöndben bújják a füzetüket és a tankönyveiket. Körbepillantok és meglepve látom, hogy az osztályban rajtam kívül mindenki hasonlóképpen cselekszik. Ekkor eszmélek fel, hogy ma témazárót írunk én pedig egy szót se tanultam. Sose jeleskedtem a tanulásban, a nyelvtanban pedig még annyira sem.

Talán akkor járnék a legjobban, ha ezt az órát ellógnám, úgy sincs még igazolatlanom, így legalább nyernék egy kis időt. El is kezdek pakolni azonban, amikor állnék fel Mr.Oh belép az ajtón és egy szempillantás alatt az asztalánál terem, ezt követően pedig már pakol is elő a  táskájából. Nagyszerű. Olyan karót írók, hogy életem végééig kísérni fog.

Ismét elhelyezkedem a széken, mikor a táskámban lévő telefonom világítani kezd. Felpillantok a tanár úrra, aki még az iratait rendezgeti, így veszem a bátorságot és gyorsan megnézem a mobilom. Rákattintok Line alkalmazásomra, mely egy üzentet jelez Sunheetől; „Yah! Segíts megírni a tz-t!”. Gyorsan bepötyögök egy választ; „Elfelejtettem, hogy ma írjuk…”. Erre már nem jön válasz így visszadugom a telefonomat a táskámba.

- Nos, drága diákok! – szólal meg Mr.Oh – Eljött a várva-várt témazáró. Remélem mindenkinek sikerült készülnie – rám vezeti komoly tekintetét, melyet pár másodpercig le sem vesz rólam. Nagyokat pislogok, majd zavaromban lehajtom a fejem és piszkálni kezdem a tarkómat. – Tudjátok a szabályokat – folytatja -, nincs telefon, puskázás, és a többi. Felesleges ezeket elmondanom, hiszen, aki megteheti úgy is megszegi ezeket. Tudom, hisz én is jártam iskolába – elmosolyodik, majd elkezdi kiosztani a dolgozati lapokat.  

Mikor odaér hozzám, kétségbeesetten felpillantok rá. – Sunsengnim! – kérdő tekintettel fordul vissza felém én pedig a kezemmel jelzem, hogy hajoljon közelebb. – Az a helyzet, hogy én nem tudtam készülni tegnap és, tudja, hogy…

- Sajnálom Nari, de a dolgozat alól még az a tény sem ment fel, ami tegnap történt – válaszol komolyan, és kevésbé halkan. Ahogy sejtettem erre a mondatára a közelünkben ülő diákok mind felfigyeltek.

- Aish, sunsengnim, halkabban! – csitítgattam halkan. – N-nem a költözés volt az oka, csak elfelejtettem – mentegetőztem.

- Ez esetben – hatásszünetet tart – meg kell írnia – elvigyorodik, majd tovább sétál.

Magamban szitkozódom és a padot verem, ám ezt mind csak egy óriási sóhajtással fejezem ki. Mindeközben olyan érzésem van, hogy Mr.Oh magában kuncog rajtam és élvezi, amit csinál.

Hiába olvasom át huszadjára a feladatokat a nevemen és egy feladaton kívül semmit sem tudtam eddig megoldani. Ekkor jön el a puskázás ideje. Felpillantok Mr.Oh-ra, aki épp valamit írogat, majd minél feltűnésmentesebben lefekszek a padra és lenyúlok a táskámban rejlő telefonomért. Gyorsan kikapom és elhelyezem a lábam között. Feljebb hajtom a szoknyámat és pötyögni kezdek a telefonon. Két megoldást sikerült beírnom, mikor a készülék megadta magát és lefagyott. A-aigoo – kétségbeestem, ez volt az utolsó reményem.

- Nekem is megmutatja mi olyan érdekes a szoknyája alatt? – hallom meg közvetlenül mellőlem tanár urunk szórakozott hangját.

Hatalmas nyelésemet a másik tanteremben is meghallják, azonban egy pillanat alatt váltok a pozíciómon; megigazítom a szoknyám alját, kihúzom magam, arcomra pedig egy mosolyt varázsolok, és hatalmas szemekkel pislogok fel az előttem álló férfire. Arcán kíváncsiság tükröződik némi bájjal. Hogy lehet valaki mindig ennyire tökéletes?

- Kérem, fáradjon ki – szólal meg ismét halkan és határozottan.

- Igenis – egy percig se próbálok meg bent maradni, kikapom a telefonom a combom alól, majd megfogom a táskám és elhagyom a termet.

Ahogy bezárom magam mögött az ajtót egy csípést érzek a mellkasomon, majd észreveszem telefonom felvillanó kijelzőjét. Megnyitom a nemrég használt alkalmazást, mely ismét egy üzenetet jelzett, természetesen Sunheetól, melyben az állt, hogy küldjem el neki a válaszokat. Leülök az ajtó mellé, majd elkezdem keresgélni a füzetemben és a könyvemben a megfelelő megoldásokat.

Miután párat már elküldtem hirtelen egy újabb üzenetet kapok azonban nem Sunheetől, hanem magától Mr.Oh-tól; „Egy tipp: legközelebb a helyes válaszokat add meg. ;)”. Ég az arcom. Jó válaszokat? Ha nem ezek a jó válaszok, akkor letagadom, hogy a koreai az anyanyelvem. Ahogy ezt kigondoltam úgy le is írtam, ezt azonban csak akkor vettem észre, mikor már elküldtem az üzenetet. Tágra nyílt szemekkel pattantam fel és próbáltam belesni az ajtó üvegablakán, egyből Mr.Oh-t keresve szemeimmel. Meg is találtam és nagy meglepetésemre egy mosolyon kívül semmi reakciója nem volt. Elrakta a telefonját, majd az ajtó felé pillantott így pár másodpercre a szemembe nézett, egészen ameddig fel nem kaptam a táskám és el nem rohantam a terem elől.

Szerencsére a nap hátralevő részében nem találkoztam a tanár úrral, ezek szerint nem vette olyan komolyra az ügyet. Sunhee viszont minden egyes lehetőséget megragadott, hogy kihasználja a nyakamban lógó kis sokkoló medált. Megesett, hogy azt mondta véletlen nyomta meg. Na persze. Minden egyes apróságért magához hívatott, ha éppen ki kellet mennie, akkor azért, hogy fogjam meg a táskájukat.

Most pedig hulla fáradtan battyogok haza, hogy leadjam a kulcsot és átvigyem a ruháimat az új lakásomba. Amint sikerült elszabadulnom a – most már csak volt – lakásomból el is indulok az egy bőröndömmel és hatalmas kézitáskámmal Eunék felé, az az hazafelé. Jackson levegő után kapkodva kocog mellettem, majd mikor végre megérkezünk megkönnyebbülten fekszik el a hideg kövön ameddig ki nem nyitom az ajtót.

- Nariah! – kiállt fel Eun, majd elindul felém és átveszi a csomagjaimat. – Csak ennyi cuccod van? – lepődik meg.

- Igen. Nem szeretek felesleges dolgokat venni – válaszolom félénken, majd körbenézek.

- Sehun még nincs itthon. Valamilyen értekezletet tartanak vagy mi, szóval majd csak este jön – mondja barátnőm miközben megindul a szobám irányába.

Valamilyen szinten megkönnyebbülök, hogy nincs itt, de félek, mi lesz, ha megérkezik. Vajon szóvá fogja tenni a ma reggel történteket?

Este már elég későre jár, én viszont még mindig tanulok, mikor Jackson hirtelen kaparni kezdi az ajtót. Sok kutyatápot kapott vacsorára, így gondolom le kell mennie elintézni a dolgát. Gyorsan feladom rá a pórázt és halkan megpróbálok kisettenkedni. Az egész lakás sötétségben úszik, csupán egy kis fény szűrődik be a konyhai ablakon. Lábujjhegyen gyalogolok át a bejárati ajtóig, majd lépek ki rajta. Ekkor tűnik fel, hogy pizsamában vagyok. Mindegy, sötét van, este van, ilyenkor már mindegy mit visel az ember.

Jackson hamar elintézte a dolgát így nem kellett sokáig a sötétben járkálnom vele. Mikor hazaérünk, lerakom a földre és leveszem róla a pórázt, végül ledobom magamról a cipőmet. Az én kiskutyám gondol egyet és hirtelen elszalad, egyenesen Sehun szobájába, mert miért is csukná be az ajtaját teljesen. Aigoo Jackson. Magamban zsörtölődve utánamegyek, és halkan hívogatni kezdem a korom sötét szobában. Egyszer csak egy szorítást érzek a csuklómon, a másik pillanatban pedig már egy puha matracon találom magam. Felkapcsolódik egy kis lámpa és megpillantom közvetlenül magam előtt Sehunt. Szemeim tágra nyílnak, levegőt is alig kapok, ő azonban csak méregeti az arcom.

- Csak nem jöttél nyelvtanórát venni? – suttogja egy huncut mosoly kíséretében, közben az ajkaimra, majd a szemembe néz.