Negyedik fejezet

Képtelen vagyok a mozgásra, vagy a beszédre. A torkom olyan száraz, akárcsak egy régi fa kérge. Érzem, ahogy szemeimben gyülekezni kezdenek az apró, szúró könnycseppek, és ahogy az arcom vörös színbe burkolózik. Végtagjaim pedig szép lassan kezdenek elzsibbadni, mintha bénító mérget fecskendeztek volna ereimbe, ami fájdalmasan áramlik szét a testemben. Sosem voltam még ennyire közel egy férfihoz sem.

- Y-yah! – kiáltok fel végül összeszedve az erőmet, mire Sehun megszeppen és elengedi a karomat. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – megpróbálok felállni, ám lábaim még mindig zsibbadnak így visszahuppanok, most azonban még rosszabb a helyzet, ugyan is egyenesen ráborulok a drága tanár úrra.

- Még, hogy én mit csinálok? – neveti el magát, miközben próbálok lemászni róla.

Váratlanul kicsapódik az ajtó és az egész szobát világosság borítja el a mennyezeti lámpa fényétől. Ismét lefagyok, majd Sehunnal egyszerre nézünk fel a „betolakodóra”, aki nem más, mint Eun. Sűrűn pislogva mereszti ránk hatalmas szemeit.

- Most kiabáljak, hogy mi az istent műveltek, vagy inkább szedjem le rólad Narit? – tanácskozik hangosan, amire már reagálni sem tudok, hiába próbálkozok.

Végtagjaim úgy döntenek, hogy beadják a derekukat, látásom pedig homályosulni kezd, majd hirtelen minden elsötétül.

Nem vagyok képes kinyitni a szemem, hiába tértem magamhoz. Összeszorított szemöldökkel hunyorgok és igyekszem tisztán látni, ám a hófehér plafon, mellyel szembetalálom magam, mindezt megnehezíti, így oldalra fordítom a fejem és úgy próbálkozok tovább. Mozgolódásomra Jackson is felfigyel és teljes testével hozzádörgölőzik – néha olyan, akár egy macska. Ekkor kezd derengeni valami a tegnap estéből.

Sikeresen visszanyerem a látásom, egyből körbe is nézek, és nagy kő esik le a szívemről, mikor a saját szobámban találom magam, mely az ablakon beszűrődő nappali fénytől világos. Elájultam. De akkor miért van máris nappal?

Felállok immár minden erőt visszanyert lábaimra és elindulok az ajtó felé. Jackson hűségesen baktat utánam, ám mielőtt elhagynám a szobát a helyére intem ő viszont nem hallgat rám így velem tart.

- Jó… reggelt? – elbizonytalanodok, mit is kéne mondanom, mikor a fali órára pillantok, mely már tizenegyet mutat.

- Jó „reggelt” perverz kisasszony – hallom vissza a kanapéról felálló Sehun szórakozott hangját.

- Sehun! – kurjantja el magát Eun a konyhaasztalnál, mire az említett csak kuncogni kezd. – Jó reggelt – a szokásos bájával néz rám, ez vagy azt jelenti, hogy tudja mi történt valójában, vagy azt, hogy teljesen máshogy lettek neki elmesélve a történtek. Fantasztikus. – Nagyon megijesztettél minket! – lebiggyeszti alsó ajkát szomorúságot színlelve. – Egy pillanatra felkeltél, de alighogy magadhoz tértél már horkoltál is – neveti el magát.

- Sajnálom – válaszolok kurtán, majd a fürdőszobába indulok.

- Nariah! – kiált utánam Eun. Megtorpanok és kíváncsian hátranézek – Nekem most el kell mennem valahova, későn jövök – azzal feláll az asztaltól és megközelíti a bejárati ajtót – Sehun, ne menj a közelébe! – parancsol rá cipőfelhúzás közben – Nari, te pedig próbálj meg észnél maradni, ki tudja, mire képes ez a perverz férfi. Jó szombatot! – azzal el is ment.

Ennyire elment az idő, hogy fel se tűnt milyen nap van? Nagyszerű. Ráadásul most egy egész napot Sehunnal kell töltenem. Te jó ég – elmélkedek magamban, végül bezárom magam után a fürdőszobaajtót. Először a vécé, majd a mosdókagyló felé veszem az irányt. Fogmosás közben, kizárásos alapon Sehun kopogtat az ajtón. Teli szájjal hangosan felnyögök egy igen-t, mire kinyílik az ajtó.

Nem szólok semmit csak szemem sarkából figyelem a mozdulatait; ledobja magáról a köntösét, beletúr a hajába s közben megnyalja ajkait – ez lehet nála a „tudom, hogy nézel ezért szexi leszek” mozdulat. El is varázsol vele és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy elkezdi felhúzni a pólóját. Megfordulok és csillogó szemekkel figyelem a mozdulatait. Lassan felnéz rám és kajánul elmosolyodik. Azonban valami furcsa, nem zsibbad semmim.

- Nari! – szólít meg komolyan, a mosoly eltűnik az arcáról. Végignézek rajta és meglepve látom, hogy felöltözve áll az ajtóban kíváncsi tekintettel nézve rám. – Azt kérdeztem, hogy elvihetem-e Jacksont sétálni?

Hevesen bólogatni kezdek, végül kimegy és becsukja az ajtót. Csak képzeltem. Aigoo Nari, mi van veled? Sürgősen térj észhez!

Miután végeztem a fürdőben és felöltöztem, kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Annyira hihetetlen érzés számomra, hogy itt lakhatok, ebben – az enyémhez képest – hatalmas lakásban. Most viszont, ahogy itt ülök, egyedül valami a szívembe hasít. Olyan, mintha egy kést döftek volna belém melynek helyén cska egy tátongó lyuk maradt. Egyedül vagyok. Nincsenek szüleim. Nincs édesanyám. Ettől pedig teljesen egyedül érzem magam.

Gondolatmeneteimből telefonom csöngése zökkent ki. Kíváncsian nézek a képernyőre, majd mikor meglátom Sunhee nevét majd’ kiugrik a szemem.

- Mit akarsz? – veszem fel nem épp a legkedvesebben a készüléket.

- Biztos, hogy így kéne beszélned a gazdáddal? – hangja komolynak hangzik. – Egy fontos dolgot szeretnék kérni tőled, amiért cserébe nagy jutalmat kapsz – megijedek szavai hallatán, még a víz is lever. Biztos nagy dologról van szó, ha így mondta. – Itt vagy? – egy hümmögéssel válaszolok, majd folytatja. – Vigyáznod kellene ma az öcsémre. Nem tudom másra bízni.

Ez lenne olyan nagy dolog? Vigyázni a kisöccsére? Azt hiszem ez könnyen megoldható.

- Rendben. Hol találkozzunk? – próbáltam visszafojtani a feltörni készülő kacajomat, mivel számomra ez nem jelent kihívást.

- Gyere el hozzánk, aztán hazaviheted – kicsit sem meglepő, hogy még a saját testvéréről is úgy beszél, mint valami háziállatról.

Megadta a címet, majd leraktam a telefont és indultam is felhúzni a cipőmet. Miért is ne ilyenkor jönne haza Sehun és ne nyitná rám az ajtót. Sikeresen a padlón végzem, de csak felnevetek.

- Oh – néz rám csodálkozva, majd beljebb jön. – Hová mész? – kíváncsiskodik.

- Tudnál egy kicsit vigyázni Jacksonra? Fél óra és itt vagyok – azzal kiviharzottam a házból és mivel nagyobb lendülettel csuktam be az ajtót az nagyot puffant mögöttem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog menni nekem, hogy Sehunt tegezzem itthon, mégiscsak a tanárom. Bár valamiért elég furcsán viselkedik velem, aminek az okára igazából nem merek rákérdezni. Valahol örülök neki, mert – nem tagadom, hogy vonzódom hozzá –, de nem hiszem, hogy minden tanár így viselkedik a diákjával, még ha személyesen is ismeri.

Sunhee ma elég különös. Nem hagyta el egy gonosz sértés sem a száját, még csak egy rossz pillantás sem. Az arckifejezése elég unottnak és morcosnak hat. Túlzottan nem érdekel, hogy mi baja lehet, szóval csak figyelmen kívül hagyom.

- Mikor hozzam haza? – kérdezem finoman.

- Majd én érte megyek, csak add meg a címed – válaszolja nyugtalanul.

- Azt nem tehetem – suttogom igazából magamnak, mintsem neki. – Ne fáradj azzal, majd én hazahozom, csak mondd meg mikor! – erőltetek egy mosolyt az arcomra.

- Oké – meglepettség tükröződik a pillantásáról, de nem kérdezősködik, ami igen csak különös az ő részéről. – Tulajdonképpen nem kell sokáig vigyáznod rá, csak ameddig elintézek valamit. Ötre hazahozhatod. Ne adj neki édességet, mert megőrül tőle és felpuffad. Egyébként Minhonak hívják és egy kisokos nyolcéves létére.

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz! – mosolyogtam.

De igen. Túl nagy a baj. Ez a gyerek még Sehunra se hallgat, és már kivisz az észből mindkettőnket. Folyamatosan sikoltozik ok nélkül és mindenhez hozzányúl, két vázát el is tört. Szegény Jackson is csak menekül előle.

- Mit is mondtál kinek az öccse? – kérdezi Sehun. A kanapén ülünk belefáradva a gyerek utáni rohangálásba.

- Sunheeé. Azt hiszem többet nem is kell mondanom – válaszolom magam elé bámulva.

- De – felém fordulva bal térdét felhúzza maga elé és egyik kezét a háttámlára helyezi. – Miért teszel neki szívességet?

- Miért ne tehetnék? A… barátnőm – ejtem ki kissé bizonytalanul az utolsó szavakat, melyeket még magam sem hiszek el. Rá emelem tekintetem. Fél méter talán ha van közöttünk, de furcsa módon most egyáltalán nem érzek semmit.

- Hm. Én nem így gondolom – összeszűkíti szemeit és firtatni kezdi az arcomat. – Tudom, hogy nem kedveled. Szóval?

- Szerintem ehhez neked nem sok közöd van – bosszúsan felállok és az épp mellettem elfutó Minho után nyúlok. – Azt hiszem most már elindulhatunk haza – nemtetszését mutatva vergődni és nyavalyogni kezd. – A nővéred azt mondta, hogy vitt neked haza csirkét, amit annyira szeretsz – a hisztis viselkedése egyből ujjongásba váltott át.

- Hyung – szólalt meg a kisfiú – Vigyázz noonara!

Sehunra pillantok, aki ugyanolyan zavarba jött arccal néz vissza rám, mint én rá, de végül mindketten elmosolyodunk. Én nem tudom tovább állni a szemkontaktust ezért megköszörülöm a torkom és lehajtom a fejem.

Szerencsére Minho a hazafelé úton csendben volt és kevésbé volt felpörögve, amitől rettenetesen megkönnyebbültem. Nem hittem volna, hogy ennyire rossz gyerek. De azért a végén volt egy aranyos mondata, még ha alaptalanul is.

Sunhee egy percet sem késett, otthon volt mire odaértünk. Megkérdezte, hogy viselkedett az öccse, de csak annyit válaszoltam, hogy minden rendben volt. Nem osztotta meg velem, hogy mi lesz a jutalmam, de ezért tényleg egy nagyot várok!

Amilyen hamar csak tudtam otthagytam őket és siettem haza, hogy rendet rakjak Minho után, mire Eun megérkezik. Bár a vázákat sajnos még így sem tudom eltussolni, így hát remélem, hogy nem jelentettek neki sokat.

Otthon a legnagyobb meglepetésemre rend és tisztaság várt. Két gondolat cikázott a fejemben; vagy Eun ért haza és takarított ki, vagy pedig Sehun varázsolta át a lakást a káoszból ragyogóvá fél óra alatt. Azt hiszem az utóbbi, mivel Eunnak nyomát se látom.

Az említett épp most jön elő a fürdőszobából és heveredik le a kanapéra egy köszönés kíséretében.

- Sikerült hazavinned? – kuncog.

- Sikerült, hála az égnek – fáradtan huppanok le mellé. Még magamtól is furcsálltam e tettem. Lehet, hogy a vele együtt élés kigyógyít valahogy, vagy csak enyhít a férfifóbiámon.

- Kérhetek valamit? – teszi fel a kérdést óvatosan. Kíváncsian nézek rá, várva, hogy ismét megszólaljon. – Bármiről is legyen szó, amiért szívességet tettél neki, többet ne tedd.

Megleptek a szavai. Miért akarná ő, hogy abbahagyjam? Fogalma sincs az egészről, és nem is kell, hogy legyen. Tanár-diák, illetve lakótársi kapcsolaton kívül nem sok közünk van egymáshoz így hát nem értem miért aggodalmaskodik.

- Sehun…

- Nari – vég közbe kissé feszültebben. – Ismerem Sunheet. Tudom, hogy nem egy diákot készített már ki és csak ettől szeretnélek megóvni! – jelenti ki határozottan. Nem értem a viselkedését.

- De mégis miért? Ha erre adsz egy értelmes választ, akkor átgondolom – gúnyosan elmosolyodok, mire ő csak fújtat egyet, majd feláll és elvonul a szobájába. – Yah! Hová mész? – hiába megyek utána már be is csapta az orrom előtt az ajtót.
Aish. Ez a fajankó, mit képzel? Csak úgy kioktathat aztán meg rám vágja az ajtót? Na még mit nem… Követtem Sehun példáját és duzzogva elvonultam a szobámba Jacksonnal.