Ötödik fejezet

Hatalmas ásítások és nyújtózások közepette csoszogok a konyha felé, egy kávé elfogyasztásának céljából. Sehunon kívül – akit a tegnapi után megpróbálok nemlétező személynek titulálni – senki sem tartózkodik a helyiségben.

- Jó reggelt – köszön komoran, melyre nem adok választ. Kiöntök magamnak egy kis csészébe kávét, majd helyet foglalok a konyhaasztalnál. – Ugye tudod, hogy nagyon gyerekes, amit csinálsz. Hány éves is vagy? – Nem nézek rá, de szemem sarkából látom, hogy egy pillanatra elmosolyodik.

Beleszürcsölök az italomba, majd mikor végzek jóleső hangot adva neki, lerakom az asztalra és nézni kezdem. Közben Eun is megjelenik kócos hajjal, még a tegnapi sminkjében, mely érdekes módon aligha kenődött el alvás közben. Hangosan köszön, majd hozzám hasonlóan cselekszik, egy kávé kíséretében leül mellém.

- Jó reggelt! – mosolygok rá kedvesen.

- Érezd magad megtisztelve Eun, velem nem beszél – dünnyögi Sehun morcosan, közben felkel a kanapéról és elvonul a szobájába.

- Ennek mi baja? – Böki oda nekem a lány kifejezéstelenül. – Mi történt tegnap, amíg nem voltam itthon? – Egy pillanatra megszeppen, és ijedt arcot vág.

- Semmi – erőltetek egy vigyort, végül felállok, berakom a csészét a mosogatóba és besietek a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Na, jó meg talán azért, hogy Eun ne kérdezősködjön többet.

A délutáni óráim takarítással és mosással mennek el. Tanulásra sem ártana egy kis időt szánnom később, főleg mivel holnap lesz nyelvtan és nem ártana valahogy kijavítanom azt a témazárót. Eszem ágában sincs itthon ilyeneket kérni Sehuntól, még a végén azt hinné, hogy kihasználom, bár lehet, hogy tényleg kéne vennem tőle pár külön nyelvtan órát. Annyira kíváncsi vagyok, hogy azokkal az apró, dús ajkakkal, hogy csókol… Omo, omo! Hova gondolsz Park Nari? Megrázom a fejem, majd folytatom a söprögetést.

Bekopogok Sehun ajtaján, s mivel nem jön válasz ezért benyitok – de egyből meg is bánom. Ott áll előttem félmeztelenül, egy törölközővel a csípőjén – nem emlékszem, hogy hallottam volna zuhanyozni. Rám szegezi szúrós szemeit, majd mielőtt fel tudnám térképezni testét, egy határozott mozdulattal megragadja a karomat, kezemből kiesik a seprű, végül megfordít és magához szorit. Szemeim teljesen kidüllednek, már alig kapok levegőt, de ő nem enged. Forróság járja át a testem, a lábaim akár pár napja, megadják magukat. Összezuhanok a karjai között, de o csak meg jobban szorít. Nem értem miért csinálja ezt. Fogalmam sincs.

- Sajnálom, de tudnom kell – suttogja a fülembe. A következő pillanatban minden elsötétül előttem, ismét.

Mikor magamhoz térek s körbenézek, először nem tudom hol vagyok, majd mikor a homály eltűnik szemeim elől, megpillantom Sehun – immár ruhában. Egy hirtelen mozdulattal felülök, melyre a mellettem ülő tanárom csak nyugtatni kezd.

- Hé, Nari, nyugi! – Felém nyúl, majd meggondolva magát inkább visszahúzza karjait.

- Mit csináltál velem? – Kérdezem, miközben könnyek gyűlnek a szememben.

- Semmit, mivel szűz vagy – a lehető legkomolyabban válaszol.

- Ezt meg honnan tudod? – Szemeim elkerekednek, arcom pedig égni kezd.

- Megnéztem. Addig nem nyúlok hozzá senkihez, ameddig nem tudom, hogy szűz-e vagy sem – egyre rémültebb arcot vágok, mire Sehun elmosolyodik. – Csak viccelek! – Nevet. – Most árultad el – megnyalja alsó ajkát, majd feláll, és a kezét nyújtja felém.

Megmakacsolva magam, elutasítom a segítségét és magamtól állok talpra. A kíváncsiság azonban továbbra sem hagy nyugodni.

- Akkor még is miért vagyok itt? – Kérdezem. – És mi történt?

- Férfifóbiás vagy, igaz? – Teszi fel a kérdést hirtelen, melyre igencsak meglepődök. – Ez az arckifejezés bőven elég volt válasznak – elhúzza a száját és felsóhajt.

Nem tudok szóhoz jutni. Mit kellene mondanom? Egyáltalán őt ez miért érdekli? Hiába tenném fel neki a kérdést, nem válaszolna, ezért nem is erőlködök.

- Csak ennyit akartál, vagy van valami fontosabb is, mint ezzel játszadoznod? – Cseppet ingerült a hangom, mivel tényleg fogalmam sincs, hogy ő ezt poénnak veszi-e vagy sem.

Egy darabig nem jön válasz, csak állunk egymással szemben a másikat bámulva, végül megvonom a vállam és elindulok kifelé.

- Nari! – szólít meg, mire visszafordulok. – Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj, hogy rendben – összeráncolom a szemöldököm, egyre kíváncsibb vagyok. – Szeretnék segíteni neked – mondja csillogó szemekkel.

- Huh? – Lepődök meg. – Miért?

- Mondtam, hogy ne kérdezz semmit! – Vágja rá. – Csak fogadd el. Ha eljön az ideje, megtudod miért.

- Én most akarom tudni! – Csattanok fel. – Tudni akarom, hogy miért bánsz velem így! Miért vagyok én más, mint a többi diákod? És, ha már itt tartunk, miért pont én, egy diák? Hm?

- Ha eljön az ideje, megtudod. Most legyen annyi elég, hogy szeretnék segíteni! – Feleli még mindig teljes nyugalommal.

- Felejtsd el – válaszolom alig hallhatóan, majd átrohanok a szobámba.

Nem tudom hova tenni a viselkedését. Tegnap azt kéri tőlem, hogy ne tegyek szívességet Sunheenek, persze megmagyarázni nem tudja, miért ne. Ma pedig segíteni akar kigyógyulni a férfifóbiámból. Miért? Ez az egy kérdés kering a fejemben, miért?

Ülök az ágyamon és próbálom összerakni a gondolataimat, de eddig semmire se jutottam. Ránézek az órára, miszerint már másfél órája csak ülök, és gondolkodok. Végül arra jutottam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, felállok és elindulok az ajtó felé. Még egyszer átgondolom, hogy jó ötlet-e, majd kimegyek.

Lassan bekopogok Sehun ajtaján, majd benyitok. Az ágyán fekve olvas valami könyvet, mikor meglát, egyből lerakja azt és felül. Bemegyek, s leülök vele szembe.

- Mi van akkor, ha azt mondom rendben? – Kérdezem higgadtan nagyot nyelve. – Megdugsz aztán ennyi? – Erre Sehun elmosolyodik, majd megrázza a fejét. – Hát akkor?

- Miért tennék ilyen egy férfifóbiás szűz lánnyal? – Vigyorog. – Együtt kitaláljuk, csak, hagyd, hogy segítsek.

Elgondolkodok egy pillanatra.

- Hogy kéne ezt elképzelnem? – Kérdezősködök tovább, de most már nem nézek rá, helyette játszadozni kezdek az ujjaimmal és azokat figyelem.

- Ne agyalj ennyit. Nem fogok semmi olyat tenni, amit nem szeretnél – váratlanul tenyerét a fejem tetejére helyezi és simít rajta egyet. Minden egyes mozdulata óvatos és lágy.

- Mit kéne most mondanom, vagy tennem? – Kétségbeesett arccal nézek fel rá. Mióta csak a tanárom lett, oda vagyok érte. Egy házba kerültem vele és még egy ilyen ajánlatot is kaptam tőle, mégsem tudok vele mit kezdeni. Szívem szerint a karjaiba ugranék, de az eszem tudja, hogy ez lenne a legbutább dolog. – Legyen. Benne vagyok – felelem végül.

Sehun szája elégedett mosolyra húzódik.

- Mondanom sem kell, hogy senkinek sem szólhatsz róla. Eun sem tudhatja, Sunhee végkép nem – Ezt valahogy sejtettem, egy bólintással válaszolok. – És tényleg jó lenne, ha nem tennél neki több szívességet. Most pedig menj tanulni, holnap nyelvtan, örülnék ha megpróbálnál javítani.

Morcosan nézek rá, majd szó nélkül felállok és visszavonulok a saját szobámba. Nem tudom elmagyarázni mit érzek most. Félek és bizonytalan vagyok, de mindemellett izgatott is. Hogy akar rajtam segíteni? Egyáltalán lehet ezen a betegségen segíteni?

Másnap reggel kapkodva kelek ki az ágyból, mivel ráeszmélek, hogy kétszer nyomtam ki az ébresztőt, hála az esti tanulásnak. Kirohanok a szobából, Sehun már az ajtóban áll, én pedig kérdőn nézek rá.

- Ne is álmodj róla, hogy elviszlek. Igyekezz, késésben vagy! – utasít, majd elmegy.

Magamban mormogva sietek a fürdőbe, igyekszem minél hamarabb elkészülni, ám ez kicsit sem megy gyorsan. Teljesen levagyok lassulva, ennyire talán még sose voltam. Miután a fejemmel kezdtem valamit, előkeresem az egyenruhámat és magamra kapom, végül kézbe fogom a táskám és indulok is.

Tetőtől talpig elázva érek be az iskolába, mivel ősz van és természetesen az esőnek szakadnia kell, pont akkor, amikor nincs nálam esernyő. Ez a te szerencséd Park Nari. Elbattyogok a szekrényemig, remélve, hogy találok benne valami törölköző féleséget. Ám odafele, elhaladok a termünk előtt és csodálkozva hallom, ahogy Sunhee a kamu pasimról mesél a többieknek.

Belépek a terembe, ekkor mindenki vigyorogva figyel fel rám. Odamegyek a drága hercegnőhöz és kirángatom a teremből.

- Mit mondtál nekik, huh? – Esek neki gyanakodva.

- Ne aggódj, csak elmeséltem nekik, hogy milyen jó fej is ez a Jongin – mosolyog. A szombati morcossága eltűnt, és visszatért a régi Sunhee. – Úgy tudják, hogy találkoztam vele és már személyesen is ismerem. Ez volt a jutalmad, amiért vigyáztál az öcsémre.

Így már mindent értek. Most egy kisebb kő esett le a szívemről, hogy bízhatok benne és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem mondta még el senkinek sem az igazat.

- Köszönöm – sziszegem a fogaim mögül. Elvigyorodik, majd visszamegy a terembe, végül én is így teszek.

Becsengetéskor meglepetten látom, hogy Sehun jön be földrajzórára. Kérdőn nézek rá, de enyhe megkönnyebbülés mikor körbenézve látom, hogy az osztályom többi tagjának is hasonló az arckifejezése.

- Nos, gyerekek – szólal meg, mikor lepakol az asztalra – ma két nyelvtanuk lesz, mivel Mrs.Lee beteg szabadságon van és egyedül én értem rá.

Igazán közölhette volna ezt velem reggel, hogy ne cipeljem feleslegesen a földrajzcuccomat.

- De ne aggódjanak, most kapnak egy kis szabad időt, mivel van egy kis elintézni valóm Nari kisasszonnyal az igazgatóiban, a múltkori témazáró közbeni üzenet váltásai miatt – rám veti tekintetét, mire én aggódva nézek rá.

- De Mr.Oh, abban Sunhee is… - Magyarázkodtam volna, ám a tanár úr félbeszakított.

- Nem nyitok vitát, önt hívatják, úgyhogy kérem, fáradjon velem – kezével az ajtó felé mutat.

Felállok és elindulok abba az irányba, melybe mutat. Érzem magamon osztálytársaim szúrós tekinteteit egészen, ameddig el nem hagyom a termet.

Haladunk az igazgatói iroda felé, egyszer csak azonban Sehun beránt a tanári mosdóba. Becsapja az ajtaját és a falnak nyom, kezeit pedig fejem mellet megtámasztja. Mélyen a szemembe néz, majd fürkészni kezdi arcomat.

- S-sehun – dadogok.

- Mr.Oh – javít ki. – Miért vagy csurom víz? – Ellöki magát a faltól, én pedig fellélegzek.

- Mert valaki nem hozott el a suliba – válaszolom komoran.

- Szárítsd meg magad, ott egy hajszárító – állával a csap melletti fal fele biccent. Hátát a csempének támasztja, majd összefonja karjait, várva, hogy elkezdjek szárítkozni.

Leveszem a hajszárítót az akasztóból és bedugom a konnektorba. Utoljára Sehunra pillantok, aki folyamatosan bámul, így hát megnyomom a bekapcsoló gombot és magamra irányítom a meleg levegőt, mely igencsak jól esik nedves bőrömnek. A tükörből látom, ahogy a tanár uram méricskél, ettől zavarba jövök ezért inkább a konnektort kezdem szemlélni. A következő pillanatban Sehun a hátam mögé lép, elveszi tőlem a hajszárítót, kikapcsolja és a helyére rakja.

- Így sose fogsz megszáradni – közli, majd maga felé fordít és elkezdi kigombolni a mellényemet.

- Yah! – kiáltok rá. Felnéz rám, végül folytatja, amit elkezdett. – Megy magamtól is! – Ellököm a kezét. – Fordulj meg és ne less! – Úgy tesz, ahogy kérem, a biztonság kedvéért én is elfordulok, így legalább szemmel tarthatom a tükörből, s magam folytatom a vetkőzést, azonban csak a mellényt és az inget veszem le, ez után pedig folytatom a szárítkozást.

Pár perc múlva visszaöltözök, már csak enyhén nedves ruháimba.

- Nem féltél, hogy valaki bejön? – Kérdezem. – És mi volt ez az igazgatóis duma? Ugye csak kamu volt?

- Persze, hogy az volt – fordul meg. – Nem hagyhattam, hogy megfázz, mellesleg ez egyszemélyes mosdó ezért, ha be van zárva az ajtó, senki sem jön be.

Akaratlanul is elmosolyodok, mire Sehun is így tesz, majd megborzolja a hajamat s mikor már teljesen felöltöztem, kinéz, hogy tiszta-e a levegő, végül elhagyjuk a kis helyiséget és visszamegyünk a tanterembe.

Meg kell, hogy mondjam, először nagyon megijedtem, azt hittem, valami mást akar csinálni… De végül egész aranyos szituáció volt. Mielőtt belépünk a terembe, úgy kell levakarnom az arcomról a mosolyt.