Tizedik fejezet

Önfeledten mosolyogva dudorászok, miközben a langyos víz minden porcikámon végighalad, hogy végül a lefolyóban végezzék. Még magam sem jöttem rá, hogy mi is okozza ezt az örömöt bennem, de van egy tippem; Sehun és a körülbelül fél órával ezelőtt történtek. Mutató és középső ujjamat ajkaimhoz kapom és finoman végig simítok rajtuk, ezt követően pedig, akár egy kislány halkan ujjongani kezdek.

- Minek örülsz ennyire? – hallom meg Sehun hangját a zuhanykabinon kívül. 
Felkiáltok félelmemben, majd leguggolok és összekulcsolom karomat térdeim körül, hogy valamennyire takarni tudjam magam. Szerencsére a műanyag kabin falai homályosítottak, így nem láthatott túl sokat.
- Yah! Nem mész ki, de rögtön? – kiabálom, mire csak egy kuncogást hallok válaszul.
- Kezet mosok. Szombaton elviszlek valahová, remélem van fürdőruhád – cseppet sem zavartatja magát, ahogy hallom. Én azonban egyre kellemetlenebbül érzem magam.
- Van, csak menj ki! – válaszolom még fel sem fogva a mondatát remélve, hogy ezzel minél előbb ki tudom zavarni.
- Rendben. Remélem, most behoztad a törölköződ, nehogy megint a köntösömben próbálj meg átsettenkedni, aztán pofára ess – szavai hallatán kikerekednek a szemeim és vörösödni kezdek. Nem hiszem el, hogy ezt most fel kellett hoznia.
- Kifelé! – szinte sikoltok. Ennél kellemetlenebbül már úgysem érezhetem magam. Felnevet. Nem látom az arcát, de még így is tudom, hogy önelégülten vigyorog.
Látom távozni az alakját, végül hallom az ajtó csukódását s megkönnyebbülten hajtom fejemet karomra egy sóhaj kíséretében. Ekkor eszmélek fel arra, hogy mit is mondott az imént. Szombaton elvisz valahová, ahova fürdőruha is kell. Akkor ez most egy... randi lesz? Felkapom fejem és rémülten bámulok magam elé. 
Nem vagyok benne biztos, hogy a fóbiám engedné, hogy félmeztelenül menjek randevúra egy férfival. Igaz, hogy manapság már mintha javult volna az állapotom; nem hagyja el az erő a testemet és nem borul sötétségbe előttem a világ. Azonban esélyes, hogy ez csak azért van, mert már megszoktam Sehun közelségét, viszont ez nem jelenti az, hogy más helyzetben nem tér vissza az ájulásos állapotom. Éppen ezért még át kell gondolnom, hogy elmegyek-e vele holnap.
Gyorsan felpattanok, és megmosakszom, mivel elég régóta folyatom már a vizet és még át is kell néznem a holnapi leckéket. Elhúzom a zuhanykabin ajtaját és megnézem, hogy itt van-e a törölközőm, mivel Sehun bogarat ültetett a fülembe – én azonban meg vagyok róla győződve, hogy behoztam. Aish, Sehun! – bosszankodok magamban és dobbantok egyet a lábammal. 
- Eun! – kiáltok ki, remélve, hogy barátnőm még ébren van és meghallja.
- Ne fáradozz – nyílik ki a fürdőszobaajtó, természetesen nem az lép be rajta, akire számítottam így hamar behúzom a kabinajtót és leguggolva felveszem a pár perccel ezelőtti pózomat. – Megint elment itthonról valami titokzatos találkozóra – teszi hozzá nem zavartatva magát. – Gondolom a törölköződ kell, tessék – látom, ahogy felakasztja az akasztóra, majd szó nélkül távozik.
Nem véletlenül mondta, hogy reméli hoztam magammal törölközőt. Mennyire... Aigoo! Megőrülök tőle. Igyekszem gyorsan szárazra törölni magam és felöltözni. Közben elgondolkodok azon, amit Sehun mondott, hogy Eun megint elment. Mostanában folyamatosan eltűnik és egyikőnk sem tud róla semmit, ez pedig kezd aggasztani. Remélem nem került bajba – megrázom fejem kiverve belőle ezt a gondolatot, majd átvonulok a szobámba. 

Ébresztőórám megint csak vadul jelez, hogy ideje felkelni. Egyből lenyomom a gobot és kikászálódok az ágyból. Készülődés közben rájövök, hogy péntek van. Ma van a nap, a mozi és Jongin látogatásának napja és még azt sem tudom, hogyan fogom megoldani, hogy ne találkozzon össze itthon Sehunnal. Valójában azt sem tudom, hogy akarom-e még, hogy átjöjjön. Már nem úgy gondolok Jonginra, mint egy lehetőségre, inkább csak úgy, mint aki képes lenne elterelni a figyelmemet Sehunról, aki viszont minden alkalommal képes megdobogtatni a szívem, akár egy szóval, vagy egy aprócska mozzanattal.
Miután elkészültem felkapom a vállamra az iskolatáskámat, elköszönök Jacksontól – kire a napokban nagyon kevés figyelmet fordítottam –, majd elindulok a bejárati ajtó felé.
- Nari! Jó reggelt – szólít meg Eun a konyhából kissé csapzottan. Mellette megpillantom Sehunt, kifejezéstelen arccal, szótlanul. – Szeretnék mondani valamit nektek. Idejönnél? – bólintok s közben lerakom táskámat odasietve hozzájuk. – Tudom, hogy furcsán viselkedtem a napokban, de... mindegy is. A lényeg, hogy nagyon kellett a pénz, mert anyukám beteg és most végre megszereztem, úgyhogy ma délben elindulok hozzá. Nem tudom mikor fogok hazajönni, de akkor majd mindent elmondok –fájdalmas mosoly jelenik meg az arcán, mire érzem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem. – És te! – fordul szigorú tekintettel Sehun felé mutatóujját rászegezve. A férfi tekintete kikerekedik. – Ha Narinak bármi baja esik azt nem éled túl! 
Szám sarka egy pillanatra felfelé görbül, miközben a földre pillantok. Rossz érzés fogott el Eunnal kapcsolatban; azzal, hogy vajon miként szerezte meg a pénzt és, hogy az édesanyja mégis milyen betegségben szenved.
- Vigyázzatok egymásra – teszi még hozzá, majd feláll és hozzám szalad, szorosan magához ölel, amit viszonozok. – Menjetek, ne késsetek miattam.
- Te is vigyázz magadra! Hiányozni fogsz – suttogom.
Megsimogatja a vállam és biztató mosolyra húzza száját.
- Gyere, elviszlek egy darabig – lép mellém Sehun. 
- Huh? – lepődök meg. – De mi van ha meglát valaki?
- Ne aggódj, sötétítettek az ablakok a kocsimon – azzal magával ránt, hogy felhúzzam cipőmet.
Elköszönünk Euntól s végül kilépünk a lakásból elindulva a garázs felé, ahol Sehun autója parkol. Megvárom amíg kiáll vele, végül kissé vonakodva, de beülök mellé és finoman becsukom az ajtót. Fél szemmel körbenézek, miután elindulunk. Tágas a tere, minden modern és fekete az üléseivel ellenben, melyeket szürke bőrhuzat borít. Be kell valljam, felettébb kényelmes.
- Szóval – kezdeményez beszélgetést Sehun, jelezve, hogy figyelek rá, ránézek. – Ma jön az a Kim kölyök igaz? – Válaszolnék valamit, amivel leszúrnám a beszédstílusa miatt, de nem hagy szóhoz jutni – Itt az alku. Te biztosan eljössz velem holnap, én pedig itthon se leszek, ameddig nem szólsz, hogy Jongin elment. Oké?
Nincs időm átfontolni, de korrektnek tűnik így hát beleegyezek.
- Rendben. De semmi trükközés! – parancsolok rá, mire fújtat egyet.
Nemsokkal később megáll egy az iskolától már csak pár percre lévő sarkon. Kiszállok és megköszönöm, hogy elhozott, majd mikor elhajt körbenézek, hogy nincs-e ismerős diák a közelben; szerencsére nem látok senkit így nyugodtan haladok tovább.
Az iskolához érve megpillantom a bejárat mellett Boyunt és a Kim testvéreket. Kifújom a levegőt és erőt véve magamon odamegyek hozzájuk.
- Nari! – üdvözöl hatalmas vigyorral az arcán Jongin.
Végignézek rajtuk, tekintetem azonban megakad Kyungsoon, akivel azóta sem sikerült befejeznünk a beszélgetésünket. Próbálom ezt a gondolatot most félrerakni, hogy ma minden problémát kizárva jól érezhessük magunkat és jobban megismerhessük egymást a fiúkkal, feltétlenül attól, hogy ki mit gondol illetve tud a másikról. 
- Remélem mindenki várja a mozit, mert én már nagyon – úgy vélem ez mindenkinek szólt, Kai azonban mégis erősen rám veti tekintetét, amitől kissé zavarba jövök és próbálok egy mosolyt csalogatni arcomra több-kevesebb sikerrel.
Megszólal a csengő miszerint az órák kezdetét veszik, ennek köszönhetően pedig mindenki besiet az épületbe, velünk együtt. Az ajtóhoz érve Jongin maga elé enged, s mikor elhaladok előtte végigsimít hátamon, amitől egy kicsit kellemetlenül érezem magam, próbálok úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. 
Az órák ma valahogy a megszokottnál is lassabban telnek, minden egyes perc egy órának tűnik. Próbálok odafigyelni mindenre, ami elhangzik, de nem megy a koncentrálás. Még a tábláról lehulló krétapor is jobban leköti a figyelmemet, mint az óra anyaga. A tanárok nem győznek figyelmeztetni, hogy ne bambuljak hanem dolgozzak, ám nem igazán vannak hatással rám szavaik. Szünetekben Boyun előszeretettel csatlakozik hozzánk, bár inkább Kyungsoo társáságát keresi, mintsem az enyémet, a fiú pedig mosolyogva állja minden megszólalását, amiből arra következtetek, hogy ő is élvezi a lány jelenlétét, ez pedig boldogsággal tölt el. Sunhee a mai nap még egy szót sem szólt hozzám, ami számomra kissé furcsa, de nem tagadom, hogy örülök neki. 
A nap végét jelző csengőszó hallatán megkönnyebbülten sóhajtok fel s csak ekkor kezdek izgulni az ezt követő program végett. Az iskola kapui előtt megvárjuk barátnőmet, majd elindulunk a buszmegállóba, mely egyenesen a mozi előtt áll meg. Kimondottan jól érzem magam kortársaim társaságában s az izgalomnak, mely eddig bennem lakozott már nyoma sincsen. Jongin végig szórakoztat minket az úton, aminek köszönhetően már a könnyeim folynak, annyit nevettünk. Ha az egész délután ilyen hangulatban fog telni nem kizárt, hogy örökre barátságot fogadunk barátnőmmel a két fiúval. Boyunon kívül nemigazán voltak eddig korombeli barátaim, ami nem volt könnyű, mivel a szülei szigora miatt keveset lehettünk együtt így magányosan töltöttem napjaimat – leszámítva az elmúlt hetet, ugyanis otthon Sehunnak köszönhetően sose volt okom unatkozni.
Leszállunk a buszról és célba vesszük a mozi bejáratát. Kiválasztva egy horror filmet – amelyekért kimondottan rajongok (ezen meg is lepődtek a fiúk) – veszünk valami elemózsiát, majd megkeressük a termünket és a helyünket. A jegyünk a legfelső sorba pont középre szól. Kyungsoo ül le elsőként, mellé barátnőm, majd én és végül Jongin.
- Boyunah! – szól oda neki a mellettem ülő fiú. – Az öcsém nem szereti a horrorfilmeket, túlságosan parázik, szóval majd fogd meg a kezét – kuncog.
- Yah! – néz ki a lány mögül D.O egy grimasszal, mire Kai csak felnevet, majd hátradől.
Barátnőmmel szórakozottan egymásra nézünk, végül mi is kényelembe helyezzük magunkat. Elsötétül a terem és felvillan a hatalmas vászon fénye. Megkezdődnek az unalmas reklámok, amelyek közben még váltunk egymással pár szót és eszegetünk csemegéinkből, majd mikor már teljes sötétségbe borul a helyiség, elhalkulunk és figyelmesen tapasztjuk tekintetünket a vászonra.
Kissé nehézkesen indul be a film, a körülbelül első húsz percben nem történik semmi érdekes, ám utána egymást követik az izgalmasabbnál izgalmasabb és ijesztőbb jelenetek. Teljesen beleélem magam a filmbe így nincs időm feltérképezni a körülöttem lévők reakcióit. Azonban az egyik pillanatban hideg ujjakat érzek meg bőrömön. Lepillantok és látom, hogy Jongin gyengéden rátapasztja tenyerét kézfejemre, ám egy cseppet sem igénylem az érintését így kihúzom alóla kezemet és megvakarom tarkómat, majd a karfára könyökölök és megtámasztom állam öklömön. Még nem tudatosult bennem teljesen, hogy mit is érzek pontosan Jongin iránt, ezért nem szeretnék felé félreérthető jeleket küldeni.
A film továbbhaladta közben nem volt több próbálkozása, amiből arra következtetek, hogy tudomásul vette, hogy nem szeretném ha közeledne felém ennek tudata pedig megnyugtat – így nem kell félnem, hogy a későbbiekben, akár nálunk ismét próbálkozna. 
A játékidő végére érve egy kicsit elszomorodtam, mivel különösen tetszett ez a horror. Ahogy ismét felvillantak a lámpák megkezdődnek a távozásra készen álló mocorgások. Boyunra és Kyungsoora pillantok, akik éppen ebben a pillanatban engedik el egymás kezét. Magamban kuncogok egyet, majd felállok és a már kijárat felé tartó Jongin után indulok. Arckifejezése csalódottságot tükröz, amiről tudom, hogy én váltottam ki belőle.
- Kai – szólítom meg halkan mellé érve. – Ne haragudj...
- Megértem – válaszolja egy semmit mondó mosoly kíséretében. – Tetszett a film?
- Oh, igen – válaszolom elégedetten, miközben lépkedek le a lépcsőfokokon. – Ahogy láttam Boyun és D.O nagyon egymásra találtak – súgom oda Jonginnak, aki visszapillant rájuk. Én is hasonlóképp cselekszem s látva, hogy még mindig nevetgélnek elmosolyodok.
- Igen. Az öcsém nem kedvel túl sok embert, sőt – vigyorog. –  De akit igen azt nagyon és, ahogy elnézem Boyunt igencsak kedveli. Rég láttam már őt ilyen vidámnak – hangjában némi sajnálatot vélek felfedezni.
Ezzel lezárult a beszélgetésünk s némán haladunk tovább egymás mellett, mögöttünk az újdonsült gerlepárral. Rájuk gondolva feleszmélek, hogy akár mi is lehetnénk ilyenek Jonginnal, de én nem érzek úgy iránta, ahogyan Boyun érez Kyungsoo iránt.
- Nagyon örülök, hogy eljöttünk – ujjong barátnőm kiérve a moziból. – Legyetek jók és ne huncutkodjatok – rám kacsint, mire zavarba jövök Kai pedig csak nevetni kezd.
- Te hazakíséred? – vált témát a fiú hirtelen, megpróbálva kevésbé kínossá tenni a helyzetet.
- Oh – bólint egyet D.O. – Te pedig viselkedj, ne hozd Narit kellemetlen helyzetbe – figyelmezteti bátyját szigorúan. 
Elköszönünk egymástól, majd mindketten ellenkező irányba indulunk el. Mi Jonginnal a buszmegállót vesszük célba, barátnőm és a fiatalabbik Kim pedig a séta mellet döntenek mivel Boyun mindössze negyed órányi sétára lakik a mozitól.
Körülbelül öt percet vártunk a buszra, amelyen az összes ülőhely foglalt volt így megálltunk az ajtóban. Nem igazán szóltunk egymáshoz, nem is néztünk a másikra. A piros lámpa miatt az amúgy gyorsan haladó busz hitelen fékezésre kényszerül, s mivel nem sikerült teljesen megtartanom egyensúlyomat, felsőtestem előre lendül arcom pedig egyenesen Jongin mellkasának csapódik. Szabad karjával átkarol, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat. 
- Ne haragudj – zavaromban a padlót bámulom.
- Nem a te hibád – feleli megértően, majd elenged. 
Ez volt az egyetlen szóváltásunk hazáig, ugyanis miután leszálltunk a járműről ismételten csendesen haladtunk egymás mellett. Pontosabban ő követett, mivel nem tudja hol lakom. 
- Hát, megérkeztünk – felelem végignézve az ajtónkat. Nyúlnék a kilincs felé, amikor az ajtó magától kinyílik és a másik oldalán Sehunt pillantom meg kissé mérges arckifejezéssel, ami teljesen váratlanul ér.
- Park kisasszony! Magának nem tanították meg az óra használatát? – szidalmaz, majd Jonginra pillant. – Ő mit keres itt?
- Tessék? Se... Mr.Oh, maga mit csinál itt? – kérdem közben igyekszem fent tartani a látszatot, mintha tényleg nem tudnám mit csinál itt. És igazából tényleg fogalmam sincs róla, mivel megegyeztünk valamiben.
- Ma van a különóránk. Legalább is lett volna úgy egy órával ezelőtt, ha maga nem késik el – feleli idegesen, majd összefonja karjait mellkasa előtt, mint, aki tényleg meg van sértődve.
- Ó... tényleg – megyek bele a játékba, nehogy Jongin rájöjjön valamire, hiszen senki sem tudhatja, hogy együtt élek Sehunnal. – Sajnálom, elfelejtettem – hajolok meg tettetett megbánással. – Ne haragudj – fordulok Kai felé –, de azt hiszem most nem alkalmas a tanulás.
- Semmi baj – erőltet egy mosolyt amúgy értetlen arckifejezése helyére. – Akkor, majd hétfőn megbeszéljük. Mr.Oh – enyhén meghajol elköszönésképp, majd elmegy.
Utána integetek, majd mikor kitér a látókörünkből beviharzok a lakásba Sehunt félrelökve, becsapom magam mögött az ajtót és idegesen megállok a férfi előtt.
- Ez mi volt? Huh? – számon kérően beszélek vele magyarázatra várva. – Mi van akkor, ha nem vette be ezt a különórás dumát és leesett neki, hogy itt laksz? Elgondolkodtál ezen?
- Túl sokat aggódsz – dobja oda nekem könnyedén, mintha nem tudná a súlyát annak, hogy mi van akkor ha kiderül, hogy együtt élek a tanárommal. – Inkább meg kéne köszönnöd.
Megfordul és elindul a szobája felé, megragadom a karját, hogy meggátoljam távozását, azonban gyorsan reagál és egyből megfordítja a helyzetet; csuklómnál fogva szembefordít magával és a falhoz lök. Hátam hangos puffanással ér a hideg betonhoz, mely egy fájdalmas nyögést idéz elő belőlem. Elém lép, majd jobb kezét fejem mellé támasztja. 
- Megegyeztünk valamiben – közlöm vele halkan.
- Érzel iránta valamit? – kérdi közömbösen. Elgondolkodok egy pillanatra, majd a legőszintébb választ adom a számára:
- Nem tudom – leveszem róla tekintetem és megenyhülten nyelek egyet. Hallom, ahogy Sehun kifújja a levegőt az orrán.
A következő pillanatban bal kezével államnál fogva maga felé fordítja az arcom, a jobbal pedig megragadja a tarkóm és mielőtt észbe kapnék ajkait már az enyémekre tapasztja és gyengéden falni kezdi őket. A tegnapira visszagondolva, mikor épp csak összeértek ajkaink, mennyire kielégítetlennek éreztem magam utána, most behunyom szemeimet és bár tapasztalatlanul, de viszonozom csókját. Kezeimmel nem tudok mit kezdeni, így csak lazán hagyom őket lógva testem mellett. Lábaim enyhén remegni kezdenek, de az erőt még sikerül bennünk tartanom. Gyomromat kellemetlen görcs tartja fogva, képtelen vagyok ellazulni, hiába esik jól, ahogy puha párnái újból és újból birtokba veszik enyémeket. Lassulni kezd, majd elválik tőlem és a szemembe néz.
- Remélem most már tudod – nem jelenik meg gúnyos, vagy elégedett mosoly az arcán, miszerint tette nem csak egy kis játék volt. Bár szavakkal nem felelek, szívem olyan gyors dobogásba kezd, hogy bármelyik pillanatban képes lenne kiugrani a helyéről, kétségtelen, hogy hallja.
Halkan fújtatva pislog párat, végül elenged és a szobája ajtajához lép. Mielőtt bemenne még egyszer, reménykedve rám pillant, majd eltűnik szemem elől. Fejemet a falnak támasztom és lehunyom szemeimet. Ezzel sikerült bennem megerősítenie érzéseimet; Jongin iránt semmit sem érzek. Iránta? Annál többet; szeretem.

– Jongin szemszöge –

Line üzenet

Sunhee, 19:47

Na? Megvannak a képek? Gyors voltál.

Nincsenek. Be se jutottam a lakásba.

Elolvasva, 19:50

Sunhee, 19:51

Tessék?

Ott volt Mr.Oh, különórájuk van, amit Nari elfelejtett.

Elolvasva, 19:53

Sunhee, 19:55

Mi van? Akkor az iskolában kell megcsinálnod!

Rendben. De neked ez nem furcsa? Én a helyedben
szemmel tartanám a kis barátnődet.

Elolvasva, 19:56

Sunhee, 19:57

Meglesz. És nem a kis barátnőm!

Kilencedik fejezet

Egy fekete helyiségben állok, fogalmam sincs, hogy kerültem ide, nem látok semmit magam körül. Hirtelen élesen felvillan előttem – valószínűleg a plafonról lelógó – reflektorfény, mely egy embert világít meg, akiben Jongint vélem felfedezni. Nem mozdul, még a szeme sem rebben meg a világító fény hatására, velem ellentétben. Valamiért úgy érzem, hogy muszáj odarohannom hozzá és megölelnem, s mikor indulnék is hozzá, még egy reflektorfény kigyullad Kaitól jobbra, pár méterre, amely alatt Sehun áll. Mindketten csak merednek rám, és úgy állnak egy helyben mintha a padlóhoz lennének ragasztva. Nem szólnak egy szót sem, pislogni sem pislognak, akár csak a próbababák, egészen horrorisztikus hatást keltve. Váratlanul két hideg tenyér érinti meg a vállam, mire mozdulni szeretnék, de a lábaim földbe gyökereztek. Szemeim kidüllednek és szaporán kezdem venni a levegőt, közben tekintetem ide-oda cikázik a két fiú között, akik még mindig mereven állnak egy helyben, szótlanul. Ekkor egy hang kezd el suttogni közvetlenül a fülembe, olyan közelről, hogy leheletét vékony bőrömön érzem, amitől teljesen kiráz a hideg.

- Válassz! – Parancsolja a hang, melyhez csakis egy embert tudok kapcsolni, méghozzá Sunheet. Ez miért nem lep meg? – Legyél jó kutya és válaszd Kait!

Ebben a pillanatban kezei erősebben markolják vállaimat, majd előre löknek, amitől kis híján orra esek, de pár bukdácsolással sikerül visszanyernem egyensúlyomat. 

Először Jonginra pillantok, aki sejtelmesen mosolyog, ami egyáltalán nem tetszik, majd Sehunra, kinek még mindig rezzenéstelen az arca, szemeiben azonban remény csillog. 

Minden porcikám izzadni kezd és még az eddiginél is gyorsabban veszem a levegőt. Újra elsötétül előttem minden és mikor legközelebb kinyitom szemeimet egy fehér plafon jelenik meg előttem. Körbenézek, immár a szobámban vagyok és ekkor ébredek rá, hogy ez csak egy álom volt, amitől határozottan megkönnyebbülök, viszont továbbra is zihálva veszem a levegőt és izzadok.
Ránézek az éjjeliszekrényemen lévő órámra, mely szerint éjjel fél tizenkettő – Nem is aludtam túl sokat... Lassan kikószálódok az ágyból, mire a mellettem fekvő Jackson nem is reagál, csak alszik tovább. Felülök az ágyra, majd felállok, amibe egy kicsit beleszédülök így a fejemhez kapok és becsukom a szemeim, ameddig a homályosság és a tántorgás elmúlik, ezt követően pedig elindulok kifelé a szobámból, egyenes a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót és a mosdóhoz lépve a fehér kagylóra támaszkodok és magamat kezdem bámulni a tükörben. Homlokon izzadságcseppek gyöngyöznek, szemeim alatt pedig sötét karikák éktelenkednek.
Talán nem lehet véletlen, hogy mióta Jongin megjelent az iskolánkban harmadszor álmodtam ugyan ezt. Hogy válasszak közte és Sehun között. De mégis miért? És miért pont Sunhee parancsol nekem, ráadásul azt, hogy Kait válasszam? Ez egy jel lenne, hogy ő a helyes döntés? De az a mosoly... Az inkább egy baljós figyelmeztetésnek tűnik.
Gondolatmenetemből a fürdőszobaajtó nyitódása zökkent ki. A tükörből nézek fel a betolakodóra, aki nem más, mint Sehun.
- Nem tudsz aludni? – kérdezi. Hangjában nyoma sincsen fáradtságnak. 
Felé fordulok és végig nézek rajta; még mindig az egész napi ruhájában van. Vajon mit csinált eddig?
Kérdésére csak egy fejrázással válaszolok, majd elindulok kifelé a fürdőből, de az ajtóhoz érve Sehun megragadja a karomat ezzel megakadályozva távozásomat.
- Miért vagy leizzadva? – rám néz, közben elengedi a karom.
- Rosszat álmodtam – erőltetek egy mosolyt az arcomra, majd tovább indulok, de újra megszólít én pedig ismét megállok.
- Mit? – a kíváncsiság csak úgy sugárzik belőle, de emellett mégis olyan érzésem van, hogy ezzel valami más a célja.
- Nem lényeges – fogom rövidre.
Semmi kedvem nincs most vele beszélgetni. Főleg nem az álmomról.
- Ha gondolod – kissé tétovázik – akkor... veled aludhatok – megvakarja nyakát, mintha zavarban lenne.
- Tessék? – saját meglepettségemre, egy cseppet sem kaptam fel a vizet, inkább meglepődtem, hogy ilyen jutott eszébe.
- Mindegy, felejtsd el – vágja rá, majd megfordul és elviharzik.
Nem láttam még ilyennek, zavarban volt. Oh Sehun zavarban volt. A gondolattól elmosolyodok, majd én is visszamegyek a szobámba és lefekszek, újrapróbálkozva az alvással. Szerencsére hamar elnyom az álom.

Az ébresztőórám vadul cseng, miszerint újra eljött a reggel. Sosem éreztem magam még ennyire kedvtelennek. Lenyomom a gombot, hogy végre elhallgasson a kis ketyere. Még félig homályosan látok az álmosságtól, de ahogy a padlóra nézek, így is tisztán látom az ott fekvő alakot, nyakig betakarózva, háttal fordulva az ágyamnak.
- Azt hittem már sose kapcsolod ki – szólal meg álmos, rekedtes hangon.
- Yah! Sehun! – kiáltok fel, mire könyökére támaszkodva hunyorogva rám néz.
- És én még azt hittem, hogy az órád a hangos – jegyzi meg kócos haját rázva. 
- Te... te... Mit keresel itt? – továbbra sem veszem lejjebb a hangerőmet. 
- Vak vagy? Aludtam. – Még ő van felháborodva.
- De miért itt? Ott a szobád! – Megragadom a párnám és hozzávágom.
- Yah! – szól rám kissé erélyesen, de halkan, majd megfogja, ami fejen találta és felém dobja, de egy elhajolással hárítom a párna érkezését.
- Lassú vagy – kuncogok, mire hümmög egyet és felpattan. A következő pillanatban már mellettem van és két karomat hátrafeszítve letaszít az ágyamra, majd csípőmre ül.
- Nem minden helyzetben vagyok lassú – kajánul elvigyorodik. Még a szeme sem áll jól.
Elkerekednek a szemeim és belenyomom magam az alám került párnámba. Ujjaimat ökölbe szorítom ezt követően pedig kapálózni kezdek, persze reménytelenül. Sokkal erősebb nálam, pedig még csak meg sem feszülnek az izmai. Más testrésze viszont eléggé nekem feszül, aminek érzésére elvörösödök és még inkább legyengülök. Zavaromban csak nyelek egyet és jelző pillantásokat küldök felé, de úgy látszik nem veszi a lapot, vagy inkább csak még jobban élvezi ettől a helyzetet.
- Sehun – elcsuklik a hangom – kérlek, szállj le rólam – suttogom, közben elfordítom tekintetem.
Szó nélkül elenged és leszáll rólam, majd felállva kicsit megigazítja szürke pólóját.
- Azért valld be, hogy nem is volt olyan rossz érzés – szája sarka féloldalas mosolyra húzódik.
- Kifelé! – parancsolok rá, mire csak felkacag, megfogja a takaróját és a párnáját, majd komótosan távozik a szobámból.
Egyszer megöllek! – kiabálom magamban. Majd' felrobbanok az idegességtől, de igazából magam sem tudom, hogy a viselkedése miatt vagyok ideges, vagy azért, mert igazat mondott.
Megrázom a fejem, végül kimászok az ágyból a készülődés érdekében.

Az iskolában ma senkire sem vagyok vevő. Mindenkit nagy ívben kerülök, főleg Jongint és Sunheet. Bár az utóbbi személyt elég nehéz, de jelenleg inkább ugrálok neki, minthogy bárkivel is leálljak beszélgetni.
Az utolsó órám következik, irodalom. A reggeliek után a gondolataim még jobban elkanyarodtak Sehun felé, hosszú kihagyás után, mivel mostanság folyamatosan Jongin járt a fejemben. Azonban ezek a gondolatok új fordulatot vettek, méghozzá egy kissé perverz fordulatot. Most viszont próbálom kiverni az eszemből ezeket a gondolatmeneteket, mivel nem szeretném, hogy megint csorogjon a nyálam egész órán Mr.Ohra, aki ebben a pillanatban be is lép a tanterembe.
Alaposan végig mérem, tetőtől-talpig. Haja, mint mindig, most is rendezetten áll, arca kifejezéstelen és komoly, öltözéke kifinomult. Ahogy egyre lejjebb vezetem rajta tekintetem, megakadok férfiasságán, melyet nadrágja tökéletesen kihangsúlyoz. Elkapom tekintetem, nehogy bárkinek is feltűnjön, majd a jelentés után belebújok a füzetembe. Azonban gondolataim nem hagynak nyugodni és folyamatosan oda-oda pillantok Sehun ágyékára, ha pedig háttal áll – mert a táblára ír – formás almapopsiját csodálom.
- Park kisasszony – hallom meg tanár uram éles hangját – jó lenne ha az anyagra figyelne és jegyzetelne.
Felnézek rá, arcán egy halvány mosoly bújik meg, ami azt sugallja, hogy tudja; még mindig a tettei hatása alatt állok és nem vagyok képes másra koncentrálni. Nyelek egyet, majd egy bólintással tudomására adom, hogy megértettem. Lehajtom fejem, de szemem sarkából vetek rá még egy pillantást, s alsó ajkamat beharapva nekiállok jegyzetelni. Csak ekkor ébredek rá, hogy még egy szót sem írtam le. 
Az óra további részében nagy erőfeszítések árán szorgalmasan telítettem meg füzetem a vázlattal. Igaz, hogy fogalmam sincs ez, hogyan sikerült, mivel egy szóra sem emlékszem abból, amiket leírtam. Az óra végezetével kerülöm Sehun tekintetét és próbálok minél gyorsabban összepakolni, magam sem tudom miért, hiszen otthon úgyis találkozok vele és biztosra veszem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni az órai bámészkodásomat.
- Nari! – a teremből kifelé menet Jonginba ütközöm. – Mi van veled? Olyan furcsa vagy ma.
- Csak fáradt vagyok – felelem egy erőltetett mosoly kíséretében.
- De a holnap áll, ugye? – vigyorog elégedetten. Bólintok. – Akkor nem is húzom az időd, menj haza és pihend ki magad! – rám kacsint, végül elmegy.
Már nem vagyok benne biztos, hogy akarom a holnapot, és abban sem, hogy egyáltalán még érdeklődök felőle, hidegen hagy az egész helyzet, főleg azok után, ami tegnap kiderült Sehunnal kapcsolatban. Legszívesebben lemondanám, de nem akarom megbántani Jongint. Valamit minél előbb ki kell találnom, hogy végre szakítsunk és véget vehessek ennek az egésznek.
- Hé kutyus – sajnálattal hallom Sunhee hangját, magam mögül. Megtorpanok és egy grimasz után hátrafordulok. – Gyere velem haza, el kell vinni pár ruhát a tisztítóba – közli önelégült arckifejezéssel. 
Ha jobban belegondolok ez most nem is olyan rossz feladat, így legalább később kell szembenéznem Sehunnal.
- Na és mi a helyzet Kaival? – kérdi Sunhee út közben. Úgy viháncol, mintha a legjobb barátok lennénk. – Mármint nem a kamu kapcsolatra gondolok, hanem a valódi dolgokra. Alakulgat?
- Nem tudom – válaszolom a földet bámulva, így nem látom a lány arcát, de mivel csendben van ezért gondolom most letörtem. – Miért érdekel ennyire? – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg ki akartam mondani hangosan.
- Mert a kutyám vagy és érdekel mi folyik körülötted – úgy mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azonban most mégsem tudom teljesen magamra venni a jelzőt, mivel sokkalta rosszabbra számítottam, ami ezt a kutyás dolgot illeti. 
Nem érkezik tőlem válasz, Sunhee pedig nem kérdez többet így hát némán sétálunk tovább a házuk felé. Szerencsére nem lakik túl messze az iskolától így nincs szükség buszra, még a hűvös idő ellenére sem.
Megérkeztünk, nem invitál be és nem is bánom. Ahogy látom itthon vannak a szülei – két kocsi is áll a feljárón – és egyáltalán nincs kedvem bemutatkozni nekik. Épp elég, hogy közöm van a drága lányukhoz, nem akarom megismerni a szüleit, mivel az alma nem eshet messze a fájától. 
- Tessék – kilépve az ajtón a kezembe nyom három sötétszürke ruhatartó zsákot. – Kösz. Szia! – azzal becsukja előttem az ajtót. Na ez az igazi Sunhee, nem a nyávogós, érdeklődő barátnő. 
Próbáltam minél lassabban eljutni a tisztítóig, hogy húzzam az időt a hazaéréssel, de sajnos itt minden közel van mindenhez ezen a környéken. Ennek köszönhetően hamar beadtam a ruhákat és indultam haza.
Lassan nyitom ki a bejárati ajtót, hogy mielőtt belépek körbe tudjak nézni és hangtalanul tudjak belépni a lakásba – már ha tiszta a levegő, és most végre az égiek mellettem játszanak. Halkan csukom be magam után az ajtót.
- Te meg miért lopódzol haza? – hasít bele a csendbe Eun vékony, magas hangja.
- Omo! – hirtelen megfordulok, háttal az ajtónak csapódok és a szívemhez kapok. – Ne ijesztgess! 
- Te settenkedsz haza, nem tudom miért ijedtél meg – nevet fel, majd a konyhába indul. 
- Sehun itthon van? – kérdezem félénken.
- Nincs. Elküldtem boltba – kinyitja a hűtőt és elővesz egy joghurtot. – Még van egy, az az utolsó ehető dolog a hűtőben, élvezd.
- Oké – erőltetett vigyoromat inkább vicsorgásnak nevezném.
- Mi van közted és Sehun között? – huppan le a kanapéra, én pedig megállok félúton a szobám felé. – Látom, hogy ez valami több, mint tanár-diák kapcsolat.
- Semmi érdekes. Már régebb óta ismerjük egymást, mint kiderült, csak nem ismertük fel a másikat – válaszolom elgondolkodva.
- Ezt tudom, de azon kívül, milyen kapcsolat van köztetek? Szerelmes vagy belé? – ledöbbentenek a szavai. Nem rémlik, hogy én bármit is meséltem volna neki. – Figyelj, Sehun mindent elmondott. Mióta ideköltözött, azóta mást se hallottam csakhogy meg kell találnia téged. Nagyon fontos vagy neki. Teljesen bele volt betegedve, hogy örökre elveszített és még az édesanyádnak tett ígéretét sem tudja betartani. Mindig erős, de tudd, te vagy a gyenge pontja. 
Szavai hallatán könnyek kezdenek gyűlni a szememben. Megfordulok és leülök mellé a kanapéra.
- Igazából nem tudom mit érzek – kezdek bele. – Gyerekkorunkban borzalmasan szerelmes voltam belé. Most sem közönyös nekem, de nem tudom eldönteni mit is érzek iránta pontosan. Biztonságban érzem magam mellette, és annak ellenére, hogy legtöbbször bosszant élvezem a társaságát – elmosolyodok, de immár őszintén.
Mielőtt Eun válaszolhatna kinyílik a bejárati ajtó. Mindketten felnézünk, Sehun pedig meglepetten megtorpan a bejáratban.
- Miért érzem azt, hogy rólam volt szó? – önelégülten elmosolyodik, majd leveszi a cipőjét és a konyhába indul, hogy letegye a szatyrokat. Végül leveti a kabátját, ledobja a kanapé háttámlájára és lehuppan az egyik fotelba. – Folytathatjátok – előveszi a telefonját és nyomkodni kezdi.
Eunnal némán egymásra pillantunk, látván, hogy Sehun mennyire kényelmesen érzi magát.
- Oh, zavarok? – néz ránk kérdőn az említett. – Mindegy, nem lehetett olyan fontos, ha abbahagytátok – felpattan, majd megragadja a karom és maga után húz a szobám felé.
- Yah! – kiáltunk fel egyszerre Eunnal. Hiába rángatom a karom, már reggel is bebizonyosodott, hogy gyenge vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak vele.
Beérve a rezidenciámba Sehun belöki magunk mögött az ajtót, végül két kezével megragad és finoman hozzányom a fához, majd elenged.
- Élvezted a mai órát? – kaján vigyorra húzza a száját, közben megnyalja alsó ajkát. – Nem kell válaszolnod, így is tudom, hogy igen. Azt hiszem többször kéne ilyen nadrágot húznom – eltöpreng, miszerint utolsó mondatát inkább magának szánta, mintsem nekem.
- Én csak...
- Nem kell magyarázkodnod – szakít félbe. Végignéz arcomon és közelebb is hajol hozzám. Szemeit nem veszi le ajkaimról. – Ez csak megerősítette, hogy vonzódsz hozzám. – Nyelek egyet, s érzem, hogy testem gyengülni kezd. – Ami talán kölcsönös – felnéz rám, egyenesen a szemembe.
Ő is vonzódik hozzám? – csodálkozok magamban, ám egy hang sem jön ki a torkomon. 
Tekintete újra végig járja arcomat, akárcsak enyém az övét, végül mindkettőnk szeme megakad a másik ajkán. Egyre csak közelít felém, amitől először megrémülök, de aztán lehunyom a szemem és hagyom, hogy történjenek a dolgok. Pár másodperccel később megérzem puha, telt ajkait az enyémeken. Egy puszit lehel rájuk, majd elválik tőlem. Belül elszomorodok, amiért csak ennyi történt. Kinyitom szemeim, mire ismét az önelégült arcával találom szembe magam. A következő pillanatban megragadja a derekamat és magához húz, majd a fülemhez hajol.
- Mondtam, hogy legközelebb már máshova kapod, ez még mindig fent áll – suttogja sejtelmesen, végül elenged és gyengéden félretolva kimegy a szobámból.
Próbálok magamhoz térni. Amikor azt hiszem, hogy nem tudja tovább fokozni bennem a feszületet, mindig tesz rá még egy lapáttal. 
Elindulok az ágyam felé és háttal lehuppanok rá karjaimat kitárva. A plafont kezdem el bámulni. A tökéletes, hófehér plafont. Észreveszek rajta egy apró repedést és valamilyen oknál fogva Sehun jut eszembe. A férfi, aki maga a tökéletesség és a sérthetetlenség, azonban benne is van egy kis repedés, egy gyenge pont, ami Eun elmondása szerint én vagyok, ez pedig egy cseppet sem jelent jót, mert így sebezhető, és nem tudok ez ellen semmit sem tenni, mivel nem én irányítom őt – hiszen legtöbbször még engem is ő irányít.