Negyedik fejezet

Képtelen vagyok a mozgásra, vagy a beszédre. A torkom olyan száraz, akárcsak egy régi fa kérge. Érzem, ahogy szemeimben gyülekezni kezdenek az apró, szúró könnycseppek, és ahogy az arcom vörös színbe burkolózik. Végtagjaim pedig szép lassan kezdenek elzsibbadni, mintha bénító mérget fecskendeztek volna ereimbe, ami fájdalmasan áramlik szét a testemben. Sosem voltam még ennyire közel egy férfihoz sem.

- Y-yah! – kiáltok fel végül összeszedve az erőmet, mire Sehun megszeppen és elengedi a karomat. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – megpróbálok felállni, ám lábaim még mindig zsibbadnak így visszahuppanok, most azonban még rosszabb a helyzet, ugyan is egyenesen ráborulok a drága tanár úrra.

- Még, hogy én mit csinálok? – neveti el magát, miközben próbálok lemászni róla.

Váratlanul kicsapódik az ajtó és az egész szobát világosság borítja el a mennyezeti lámpa fényétől. Ismét lefagyok, majd Sehunnal egyszerre nézünk fel a „betolakodóra”, aki nem más, mint Eun. Sűrűn pislogva mereszti ránk hatalmas szemeit.

- Most kiabáljak, hogy mi az istent műveltek, vagy inkább szedjem le rólad Narit? – tanácskozik hangosan, amire már reagálni sem tudok, hiába próbálkozok.

Végtagjaim úgy döntenek, hogy beadják a derekukat, látásom pedig homályosulni kezd, majd hirtelen minden elsötétül.

Nem vagyok képes kinyitni a szemem, hiába tértem magamhoz. Összeszorított szemöldökkel hunyorgok és igyekszem tisztán látni, ám a hófehér plafon, mellyel szembetalálom magam, mindezt megnehezíti, így oldalra fordítom a fejem és úgy próbálkozok tovább. Mozgolódásomra Jackson is felfigyel és teljes testével hozzádörgölőzik – néha olyan, akár egy macska. Ekkor kezd derengeni valami a tegnap estéből.

Sikeresen visszanyerem a látásom, egyből körbe is nézek, és nagy kő esik le a szívemről, mikor a saját szobámban találom magam, mely az ablakon beszűrődő nappali fénytől világos. Elájultam. De akkor miért van máris nappal?

Felállok immár minden erőt visszanyert lábaimra és elindulok az ajtó felé. Jackson hűségesen baktat utánam, ám mielőtt elhagynám a szobát a helyére intem ő viszont nem hallgat rám így velem tart.

- Jó… reggelt? – elbizonytalanodok, mit is kéne mondanom, mikor a fali órára pillantok, mely már tizenegyet mutat.

- Jó „reggelt” perverz kisasszony – hallom vissza a kanapéról felálló Sehun szórakozott hangját.

- Sehun! – kurjantja el magát Eun a konyhaasztalnál, mire az említett csak kuncogni kezd. – Jó reggelt – a szokásos bájával néz rám, ez vagy azt jelenti, hogy tudja mi történt valójában, vagy azt, hogy teljesen máshogy lettek neki elmesélve a történtek. Fantasztikus. – Nagyon megijesztettél minket! – lebiggyeszti alsó ajkát szomorúságot színlelve. – Egy pillanatra felkeltél, de alighogy magadhoz tértél már horkoltál is – neveti el magát.

- Sajnálom – válaszolok kurtán, majd a fürdőszobába indulok.

- Nariah! – kiált utánam Eun. Megtorpanok és kíváncsian hátranézek – Nekem most el kell mennem valahova, későn jövök – azzal feláll az asztaltól és megközelíti a bejárati ajtót – Sehun, ne menj a közelébe! – parancsol rá cipőfelhúzás közben – Nari, te pedig próbálj meg észnél maradni, ki tudja, mire képes ez a perverz férfi. Jó szombatot! – azzal el is ment.

Ennyire elment az idő, hogy fel se tűnt milyen nap van? Nagyszerű. Ráadásul most egy egész napot Sehunnal kell töltenem. Te jó ég – elmélkedek magamban, végül bezárom magam után a fürdőszobaajtót. Először a vécé, majd a mosdókagyló felé veszem az irányt. Fogmosás közben, kizárásos alapon Sehun kopogtat az ajtón. Teli szájjal hangosan felnyögök egy igen-t, mire kinyílik az ajtó.

Nem szólok semmit csak szemem sarkából figyelem a mozdulatait; ledobja magáról a köntösét, beletúr a hajába s közben megnyalja ajkait – ez lehet nála a „tudom, hogy nézel ezért szexi leszek” mozdulat. El is varázsol vele és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy elkezdi felhúzni a pólóját. Megfordulok és csillogó szemekkel figyelem a mozdulatait. Lassan felnéz rám és kajánul elmosolyodik. Azonban valami furcsa, nem zsibbad semmim.

- Nari! – szólít meg komolyan, a mosoly eltűnik az arcáról. Végignézek rajta és meglepve látom, hogy felöltözve áll az ajtóban kíváncsi tekintettel nézve rám. – Azt kérdeztem, hogy elvihetem-e Jacksont sétálni?

Hevesen bólogatni kezdek, végül kimegy és becsukja az ajtót. Csak képzeltem. Aigoo Nari, mi van veled? Sürgősen térj észhez!

Miután végeztem a fürdőben és felöltöztem, kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Annyira hihetetlen érzés számomra, hogy itt lakhatok, ebben – az enyémhez képest – hatalmas lakásban. Most viszont, ahogy itt ülök, egyedül valami a szívembe hasít. Olyan, mintha egy kést döftek volna belém melynek helyén cska egy tátongó lyuk maradt. Egyedül vagyok. Nincsenek szüleim. Nincs édesanyám. Ettől pedig teljesen egyedül érzem magam.

Gondolatmeneteimből telefonom csöngése zökkent ki. Kíváncsian nézek a képernyőre, majd mikor meglátom Sunhee nevét majd’ kiugrik a szemem.

- Mit akarsz? – veszem fel nem épp a legkedvesebben a készüléket.

- Biztos, hogy így kéne beszélned a gazdáddal? – hangja komolynak hangzik. – Egy fontos dolgot szeretnék kérni tőled, amiért cserébe nagy jutalmat kapsz – megijedek szavai hallatán, még a víz is lever. Biztos nagy dologról van szó, ha így mondta. – Itt vagy? – egy hümmögéssel válaszolok, majd folytatja. – Vigyáznod kellene ma az öcsémre. Nem tudom másra bízni.

Ez lenne olyan nagy dolog? Vigyázni a kisöccsére? Azt hiszem ez könnyen megoldható.

- Rendben. Hol találkozzunk? – próbáltam visszafojtani a feltörni készülő kacajomat, mivel számomra ez nem jelent kihívást.

- Gyere el hozzánk, aztán hazaviheted – kicsit sem meglepő, hogy még a saját testvéréről is úgy beszél, mint valami háziállatról.

Megadta a címet, majd leraktam a telefont és indultam is felhúzni a cipőmet. Miért is ne ilyenkor jönne haza Sehun és ne nyitná rám az ajtót. Sikeresen a padlón végzem, de csak felnevetek.

- Oh – néz rám csodálkozva, majd beljebb jön. – Hová mész? – kíváncsiskodik.

- Tudnál egy kicsit vigyázni Jacksonra? Fél óra és itt vagyok – azzal kiviharzottam a házból és mivel nagyobb lendülettel csuktam be az ajtót az nagyot puffant mögöttem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog menni nekem, hogy Sehunt tegezzem itthon, mégiscsak a tanárom. Bár valamiért elég furcsán viselkedik velem, aminek az okára igazából nem merek rákérdezni. Valahol örülök neki, mert – nem tagadom, hogy vonzódom hozzá –, de nem hiszem, hogy minden tanár így viselkedik a diákjával, még ha személyesen is ismeri.

Sunhee ma elég különös. Nem hagyta el egy gonosz sértés sem a száját, még csak egy rossz pillantás sem. Az arckifejezése elég unottnak és morcosnak hat. Túlzottan nem érdekel, hogy mi baja lehet, szóval csak figyelmen kívül hagyom.

- Mikor hozzam haza? – kérdezem finoman.

- Majd én érte megyek, csak add meg a címed – válaszolja nyugtalanul.

- Azt nem tehetem – suttogom igazából magamnak, mintsem neki. – Ne fáradj azzal, majd én hazahozom, csak mondd meg mikor! – erőltetek egy mosolyt az arcomra.

- Oké – meglepettség tükröződik a pillantásáról, de nem kérdezősködik, ami igen csak különös az ő részéről. – Tulajdonképpen nem kell sokáig vigyáznod rá, csak ameddig elintézek valamit. Ötre hazahozhatod. Ne adj neki édességet, mert megőrül tőle és felpuffad. Egyébként Minhonak hívják és egy kisokos nyolcéves létére.

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz! – mosolyogtam.

De igen. Túl nagy a baj. Ez a gyerek még Sehunra se hallgat, és már kivisz az észből mindkettőnket. Folyamatosan sikoltozik ok nélkül és mindenhez hozzányúl, két vázát el is tört. Szegény Jackson is csak menekül előle.

- Mit is mondtál kinek az öccse? – kérdezi Sehun. A kanapén ülünk belefáradva a gyerek utáni rohangálásba.

- Sunheeé. Azt hiszem többet nem is kell mondanom – válaszolom magam elé bámulva.

- De – felém fordulva bal térdét felhúzza maga elé és egyik kezét a háttámlára helyezi. – Miért teszel neki szívességet?

- Miért ne tehetnék? A… barátnőm – ejtem ki kissé bizonytalanul az utolsó szavakat, melyeket még magam sem hiszek el. Rá emelem tekintetem. Fél méter talán ha van közöttünk, de furcsa módon most egyáltalán nem érzek semmit.

- Hm. Én nem így gondolom – összeszűkíti szemeit és firtatni kezdi az arcomat. – Tudom, hogy nem kedveled. Szóval?

- Szerintem ehhez neked nem sok közöd van – bosszúsan felállok és az épp mellettem elfutó Minho után nyúlok. – Azt hiszem most már elindulhatunk haza – nemtetszését mutatva vergődni és nyavalyogni kezd. – A nővéred azt mondta, hogy vitt neked haza csirkét, amit annyira szeretsz – a hisztis viselkedése egyből ujjongásba váltott át.

- Hyung – szólalt meg a kisfiú – Vigyázz noonara!

Sehunra pillantok, aki ugyanolyan zavarba jött arccal néz vissza rám, mint én rá, de végül mindketten elmosolyodunk. Én nem tudom tovább állni a szemkontaktust ezért megköszörülöm a torkom és lehajtom a fejem.

Szerencsére Minho a hazafelé úton csendben volt és kevésbé volt felpörögve, amitől rettenetesen megkönnyebbültem. Nem hittem volna, hogy ennyire rossz gyerek. De azért a végén volt egy aranyos mondata, még ha alaptalanul is.

Sunhee egy percet sem késett, otthon volt mire odaértünk. Megkérdezte, hogy viselkedett az öccse, de csak annyit válaszoltam, hogy minden rendben volt. Nem osztotta meg velem, hogy mi lesz a jutalmam, de ezért tényleg egy nagyot várok!

Amilyen hamar csak tudtam otthagytam őket és siettem haza, hogy rendet rakjak Minho után, mire Eun megérkezik. Bár a vázákat sajnos még így sem tudom eltussolni, így hát remélem, hogy nem jelentettek neki sokat.

Otthon a legnagyobb meglepetésemre rend és tisztaság várt. Két gondolat cikázott a fejemben; vagy Eun ért haza és takarított ki, vagy pedig Sehun varázsolta át a lakást a káoszból ragyogóvá fél óra alatt. Azt hiszem az utóbbi, mivel Eunnak nyomát se látom.

Az említett épp most jön elő a fürdőszobából és heveredik le a kanapéra egy köszönés kíséretében.

- Sikerült hazavinned? – kuncog.

- Sikerült, hála az égnek – fáradtan huppanok le mellé. Még magamtól is furcsálltam e tettem. Lehet, hogy a vele együtt élés kigyógyít valahogy, vagy csak enyhít a férfifóbiámon.

- Kérhetek valamit? – teszi fel a kérdést óvatosan. Kíváncsian nézek rá, várva, hogy ismét megszólaljon. – Bármiről is legyen szó, amiért szívességet tettél neki, többet ne tedd.

Megleptek a szavai. Miért akarná ő, hogy abbahagyjam? Fogalma sincs az egészről, és nem is kell, hogy legyen. Tanár-diák, illetve lakótársi kapcsolaton kívül nem sok közünk van egymáshoz így hát nem értem miért aggodalmaskodik.

- Sehun…

- Nari – vég közbe kissé feszültebben. – Ismerem Sunheet. Tudom, hogy nem egy diákot készített már ki és csak ettől szeretnélek megóvni! – jelenti ki határozottan. Nem értem a viselkedését.

- De mégis miért? Ha erre adsz egy értelmes választ, akkor átgondolom – gúnyosan elmosolyodok, mire ő csak fújtat egyet, majd feláll és elvonul a szobájába. – Yah! Hová mész? – hiába megyek utána már be is csapta az orrom előtt az ajtót.
Aish. Ez a fajankó, mit képzel? Csak úgy kioktathat aztán meg rám vágja az ajtót? Na még mit nem… Követtem Sehun példáját és duzzogva elvonultam a szobámba Jacksonnal.  

Harmadik fejezet

Ijedten csak figyelem az autó közeledését. Hirtelen fékezni kezd én pedig elvesztem az egyensúlyom és hátraesek. Alig pár centivel előttem, megáll a jármű és valaki kiszáll belőle. Először egy pár magassarkút pillantok meg a sötétben, aztán egyre feljebb viszem a tekintetem és a ruházatát is megfigyelem, végül pedig egy ismerős arccal találom szembe magam. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha. Azonban, ahogy magam előtt látom Sunhee vigyorgó fejét, düh is szökik belém meglepettséggel keveredve. Ez a lány komolyan el akart ütni?

- Hol van Jongin? – szólal meg lenézően. – Ja, hogy ő nem is létezik? – cinikusan felnevet. – Nem érzed magad szánalmasnak, hogy ilyen hazugsággal állsz elő? Hogy van merszed…

- Yah – nincs erő a hangomban, és nem is tudom, mit akarok mondani, de ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni.

- Tudod mit, nem is érdekel. Legalább a suliban lesz egy jó kis téma – sarkon fordul és a kocsija felé indul. – Nem is értem, hogy tudtál nekem hazudni – dünnyögi.

Nem lehet. Nem válhatok nevetség tárgyává az egész iskola előtt. Nem akarok azzá válni.

- Sunhee – kiáltok utána könnyes szemekkel. Visszafordul és felvont szemöldökkel rám mered. – Kérlek, ne mondd el senkinek. Bármit megteszek – nem nézek rá, még mindig a földön ülök és az aszfaltot bámulom.

- Hm – elgondolkozik. – Legyen. Álj négykézlábra – rámeredek, majd megteszem, amit kér. – Most ugass – összeszorítom a szemeim és ugatást imitálok, sírástól elfojtott hangon. – Jó kislány – közelebb lépked és leguggol elém. Megsimogatja a fejem, amitől összerezzenek. – Mától a kutyám vagy, ameddig én azt akarom. Így senki sem fogja megtudni a szánalmas titkodat, még a barátnőim se, ha pedig mindent megteszel, alá is támasztom. Csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok. Nem fognak gyanakodni, elvégre is barátnők vagyunk – nem nézek rá, de érzem, hogy elmosolyodik.

- Jó fej – suttogom magamnak cinikusan.

- Hogy mondod? – hajol közelebb. – Én is így gondoltam – feláll. – Holnap kapsz egy kis ajándékot, kutyuskám – elsétál, majd beül a kocsijába és hátratolatás után elhajt mellettem.

Ez kellett neked? Ha jobban belegondolok, lehet, hogy jobb ez így. Egy olyan gyenge és naiv embernek, mint, amilyen én is vagyok, az is sokat számít, ha csupán egy ember előtt szégyenül meg, több száz helyett. Feltápászkodok és tovább sétálok haza.

Otthon fáradtan ülök be a fürdőkádba, melyet utoljára használok. Megnyitom a meleg vizet, majd egy kicsit a hideget is, hogy ne legyen tűzforró. Elfekszek és behunyom a szemem. Mi lenne, ha most azonnal lemerülnék a víz alá, kiengedném az összes levegőt a tüdőmből és nem jönnék fel? A sok rossz, ami eddigi életem során történt velem egy kicsit se akar visszatérítődni. Bár tudnám, mit követtem el, amiért ver a sors.

Fürdés után összepakolom azt a kevés holmim, amim van, hogy holnap már ne keljen ezzel bajlódnom, majd lefekszek aludni. Hála égnek az agyam hamar ki tud kapcsolni a fáradtságtól, így könnyedén elalszok, és abban reménykedek, hogy, amikor felkelek, a ma este történtek csak egy álomnak fognak tűnni.

Másnap lehajtott fejjel haladok végig a folyosókon és valamiét olyan érzés szökik belém, mintha mindenki engem nézne és nevetne rajtam. A szekrényemig fel se merek nézni, ám amikor kinyitom az ajtaját kikukkantok mögüle és megkönnyebbülten pillantok végig a diákokon, mikor látom, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik. Lehet, hogy ez tényleg csak álom volt? A másik pillanatban azonban valaki megtorpan mellettem.

- Szia, kutyus – hallom meg Sunhee kacér, vidám hangját. – Hoztam neked valamit – tekintetemet kifejezéstelenül ráemelem és becsukom a szekrényem ajtaját, mire elővesz egy kis dobozkát, kinyitja és kiveszi a benne lévő gyönyörű ezüstnyakláncot. – Fordulj meg – utasít, mire úgy teszek, ahogy kéri. Felhelyezi a láncot a nyakamba, melynek kristállyal kirakott kutyatappancs alakú medálja hidegsége miatt egy pillanatra összerándulok, majd bekapcsolja.

- Ezt miért kaptam? – kérdezem halkan, miközben visszafordulok felé.

- Egy kutyának nyakörvet, kell hordania, hogy mindenki tudja, van gazdája, nem? – komoly arccal vonja fel szemöldökét. – Azonban ez nem csak egy sima nyaklánc. Ez itt – felmutat egy kis négyzet alakú tárgyat, melynek közepén egy nagy fekete gomb van. – Ha ezt megnyomom – ahogy ujjával lenyomta a gombot a nyaklánc medálja finoman, mégis észrevehetően megrázott – akkor ez fog történni – elmosolyodik látva összerezzenésemet. – Ezzel jelzek, ha kellesz. Szép napot – sarkon fordul és elsétál.

Arra már rá se merek kérdezni, hogy attól függetlenül, hogy ő jelez nekem honnan tudom meg, hogy mégis hol van. Mindegy, majd ezt is megoldom valahogy, mint eddig mindent az életemben. Ez legyen a legkisebb problémám.  

Becsöngetéskor lustán vándorlok az osztálytermünk felé. Nem vagyok benne biztos, hogy azok után, ahogy tegnap láttam Mr.Oh-t képes leszek-e rá ismét a tanáromként tekinteni. Mindig is tudtam, hogy egy bolondos, és jó humorral rendelkező személyiség, de a múlt este valami megváltozott bennem vele kapcsolatban. Pontosan még én sem tudom mi, de az biztos, hogy nehéz dolgom lesz vele.

Helyet foglalok az üres padban, majd előveszem a nyelvtan felszerelésem. A teremben túl nagy a csend ezért hátrasandítok Sunhee társagárára. Mindhárman csöndben bújják a füzetüket és a tankönyveiket. Körbepillantok és meglepve látom, hogy az osztályban rajtam kívül mindenki hasonlóképpen cselekszik. Ekkor eszmélek fel, hogy ma témazárót írunk én pedig egy szót se tanultam. Sose jeleskedtem a tanulásban, a nyelvtanban pedig még annyira sem.

Talán akkor járnék a legjobban, ha ezt az órát ellógnám, úgy sincs még igazolatlanom, így legalább nyernék egy kis időt. El is kezdek pakolni azonban, amikor állnék fel Mr.Oh belép az ajtón és egy szempillantás alatt az asztalánál terem, ezt követően pedig már pakol is elő a  táskájából. Nagyszerű. Olyan karót írók, hogy életem végééig kísérni fog.

Ismét elhelyezkedem a széken, mikor a táskámban lévő telefonom világítani kezd. Felpillantok a tanár úrra, aki még az iratait rendezgeti, így veszem a bátorságot és gyorsan megnézem a mobilom. Rákattintok Line alkalmazásomra, mely egy üzentet jelez Sunheetől; „Yah! Segíts megírni a tz-t!”. Gyorsan bepötyögök egy választ; „Elfelejtettem, hogy ma írjuk…”. Erre már nem jön válasz így visszadugom a telefonomat a táskámba.

- Nos, drága diákok! – szólal meg Mr.Oh – Eljött a várva-várt témazáró. Remélem mindenkinek sikerült készülnie – rám vezeti komoly tekintetét, melyet pár másodpercig le sem vesz rólam. Nagyokat pislogok, majd zavaromban lehajtom a fejem és piszkálni kezdem a tarkómat. – Tudjátok a szabályokat – folytatja -, nincs telefon, puskázás, és a többi. Felesleges ezeket elmondanom, hiszen, aki megteheti úgy is megszegi ezeket. Tudom, hisz én is jártam iskolába – elmosolyodik, majd elkezdi kiosztani a dolgozati lapokat.  

Mikor odaér hozzám, kétségbeesetten felpillantok rá. – Sunsengnim! – kérdő tekintettel fordul vissza felém én pedig a kezemmel jelzem, hogy hajoljon közelebb. – Az a helyzet, hogy én nem tudtam készülni tegnap és, tudja, hogy…

- Sajnálom Nari, de a dolgozat alól még az a tény sem ment fel, ami tegnap történt – válaszol komolyan, és kevésbé halkan. Ahogy sejtettem erre a mondatára a közelünkben ülő diákok mind felfigyeltek.

- Aish, sunsengnim, halkabban! – csitítgattam halkan. – N-nem a költözés volt az oka, csak elfelejtettem – mentegetőztem.

- Ez esetben – hatásszünetet tart – meg kell írnia – elvigyorodik, majd tovább sétál.

Magamban szitkozódom és a padot verem, ám ezt mind csak egy óriási sóhajtással fejezem ki. Mindeközben olyan érzésem van, hogy Mr.Oh magában kuncog rajtam és élvezi, amit csinál.

Hiába olvasom át huszadjára a feladatokat a nevemen és egy feladaton kívül semmit sem tudtam eddig megoldani. Ekkor jön el a puskázás ideje. Felpillantok Mr.Oh-ra, aki épp valamit írogat, majd minél feltűnésmentesebben lefekszek a padra és lenyúlok a táskámban rejlő telefonomért. Gyorsan kikapom és elhelyezem a lábam között. Feljebb hajtom a szoknyámat és pötyögni kezdek a telefonon. Két megoldást sikerült beírnom, mikor a készülék megadta magát és lefagyott. A-aigoo – kétségbeestem, ez volt az utolsó reményem.

- Nekem is megmutatja mi olyan érdekes a szoknyája alatt? – hallom meg közvetlenül mellőlem tanár urunk szórakozott hangját.

Hatalmas nyelésemet a másik tanteremben is meghallják, azonban egy pillanat alatt váltok a pozíciómon; megigazítom a szoknyám alját, kihúzom magam, arcomra pedig egy mosolyt varázsolok, és hatalmas szemekkel pislogok fel az előttem álló férfire. Arcán kíváncsiság tükröződik némi bájjal. Hogy lehet valaki mindig ennyire tökéletes?

- Kérem, fáradjon ki – szólal meg ismét halkan és határozottan.

- Igenis – egy percig se próbálok meg bent maradni, kikapom a telefonom a combom alól, majd megfogom a táskám és elhagyom a termet.

Ahogy bezárom magam mögött az ajtót egy csípést érzek a mellkasomon, majd észreveszem telefonom felvillanó kijelzőjét. Megnyitom a nemrég használt alkalmazást, mely ismét egy üzenetet jelzett, természetesen Sunheetól, melyben az állt, hogy küldjem el neki a válaszokat. Leülök az ajtó mellé, majd elkezdem keresgélni a füzetemben és a könyvemben a megfelelő megoldásokat.

Miután párat már elküldtem hirtelen egy újabb üzenetet kapok azonban nem Sunheetől, hanem magától Mr.Oh-tól; „Egy tipp: legközelebb a helyes válaszokat add meg. ;)”. Ég az arcom. Jó válaszokat? Ha nem ezek a jó válaszok, akkor letagadom, hogy a koreai az anyanyelvem. Ahogy ezt kigondoltam úgy le is írtam, ezt azonban csak akkor vettem észre, mikor már elküldtem az üzenetet. Tágra nyílt szemekkel pattantam fel és próbáltam belesni az ajtó üvegablakán, egyből Mr.Oh-t keresve szemeimmel. Meg is találtam és nagy meglepetésemre egy mosolyon kívül semmi reakciója nem volt. Elrakta a telefonját, majd az ajtó felé pillantott így pár másodpercre a szemembe nézett, egészen ameddig fel nem kaptam a táskám és el nem rohantam a terem elől.

Szerencsére a nap hátralevő részében nem találkoztam a tanár úrral, ezek szerint nem vette olyan komolyra az ügyet. Sunhee viszont minden egyes lehetőséget megragadott, hogy kihasználja a nyakamban lógó kis sokkoló medált. Megesett, hogy azt mondta véletlen nyomta meg. Na persze. Minden egyes apróságért magához hívatott, ha éppen ki kellet mennie, akkor azért, hogy fogjam meg a táskájukat.

Most pedig hulla fáradtan battyogok haza, hogy leadjam a kulcsot és átvigyem a ruháimat az új lakásomba. Amint sikerült elszabadulnom a – most már csak volt – lakásomból el is indulok az egy bőröndömmel és hatalmas kézitáskámmal Eunék felé, az az hazafelé. Jackson levegő után kapkodva kocog mellettem, majd mikor végre megérkezünk megkönnyebbülten fekszik el a hideg kövön ameddig ki nem nyitom az ajtót.

- Nariah! – kiállt fel Eun, majd elindul felém és átveszi a csomagjaimat. – Csak ennyi cuccod van? – lepődik meg.

- Igen. Nem szeretek felesleges dolgokat venni – válaszolom félénken, majd körbenézek.

- Sehun még nincs itthon. Valamilyen értekezletet tartanak vagy mi, szóval majd csak este jön – mondja barátnőm miközben megindul a szobám irányába.

Valamilyen szinten megkönnyebbülök, hogy nincs itt, de félek, mi lesz, ha megérkezik. Vajon szóvá fogja tenni a ma reggel történteket?

Este már elég későre jár, én viszont még mindig tanulok, mikor Jackson hirtelen kaparni kezdi az ajtót. Sok kutyatápot kapott vacsorára, így gondolom le kell mennie elintézni a dolgát. Gyorsan feladom rá a pórázt és halkan megpróbálok kisettenkedni. Az egész lakás sötétségben úszik, csupán egy kis fény szűrődik be a konyhai ablakon. Lábujjhegyen gyalogolok át a bejárati ajtóig, majd lépek ki rajta. Ekkor tűnik fel, hogy pizsamában vagyok. Mindegy, sötét van, este van, ilyenkor már mindegy mit visel az ember.

Jackson hamar elintézte a dolgát így nem kellett sokáig a sötétben járkálnom vele. Mikor hazaérünk, lerakom a földre és leveszem róla a pórázt, végül ledobom magamról a cipőmet. Az én kiskutyám gondol egyet és hirtelen elszalad, egyenesen Sehun szobájába, mert miért is csukná be az ajtaját teljesen. Aigoo Jackson. Magamban zsörtölődve utánamegyek, és halkan hívogatni kezdem a korom sötét szobában. Egyszer csak egy szorítást érzek a csuklómon, a másik pillanatban pedig már egy puha matracon találom magam. Felkapcsolódik egy kis lámpa és megpillantom közvetlenül magam előtt Sehunt. Szemeim tágra nyílnak, levegőt is alig kapok, ő azonban csak méregeti az arcom.

- Csak nem jöttél nyelvtanórát venni? – suttogja egy huncut mosoly kíséretében, közben az ajkaimra, majd a szemembe néz.   

Második fejezet

Tágra nyílt szemekkel bámulok az előttem álló férfira, kinek rezzenéstelen arca meglepettséget sugároz. Eun mellénk lép és közénk hajol, majd mindkettőnket szemügyre veszi.

- O – szólal meg halkan – Ismeritek egymást? – pillantásait hol Sehunra, hol rám vezeti.

- Mr.Oh az irodalomtanárom – Eunra nézek és halványan elmosolyodok egy pillanatra. – Nem mondtad, hogy más is lakik itt rajtad kívül – felveszem a gyilkos tekintetem és így próbálom felvenni a szemkontaktust barátnőmmel, aki ezt látva csak magával húz a lakásba. – Megmutatom a szobát!

- Yah! – kiáltok rá. A cipőmből is alig sikerült kibújnom, majdnem hasra esek a nagy sietségben. – Meg akarsz halni? – sziszegem a fogaim közül, amint beérünk egy kis szobába.

- Na, látod! Pont ezért nem mondtam – mondja a sértődöttet játszva. - Ő az unokatesóm és kirakták otthonról, körülbelül egy hete lakik itt.

Azt se tudom mit mondjak. Szükségem van egy szobára, de a tudat, hogy egy férfival kell együtt élnem, aki nem mellesleg az irodalomtanárom, eléggé aggasztó. Ha erre valaki rájön az iskolából, olyan pletykák fognak születni, hogy még a gyerekeimnek se lesz nyugtuk tőlük – már ha egyáltalán lesznek gyerekeim.

- Eun. Nem csak a – lejjebb veszem a hangnemet – fóbiám miatt zavar, hogy Mr.Oh is itt lakik, de ha valaki megtudja, az állása is veszélybe kerülhet.

- Erre nem is gondoltam – ráncolja a homlokát. – Legalább próbáld meg, Sehun elég óvatos ahhoz, hogy titokban tartsa.

Egy újabb titok. Remek. Felsóhajtok, majd végül beleegyezek. Eun ennek nagyon megörül és ismét megragadja a karom, majd kivezet a szobából, vissza a bejárati ajtóhoz.

- Szóval, ez lenne a lakás – kitárja karjait én pedig lassan végignézek a helyiségen, a tekintetem azonban megakad a kanapén ülő Sehunon, amint keresztbe tett lábakkal ül, kezében egy újsággal. Még csak nem is üdvözölt. A suliban sokkal jobb fejnek tűnt. Egy kicsit elszomorodok, majd követem barátnőmet.

Az előszobából rálátni a nappalira, ami mögött ott is van a konyha, csupán egy emelkedő választja el a kettőt egymástól. A falak vajszínűek, a padló pedig egy nagyon világos, majdnem fehér parkettával van lerakva. A konyha mellett egy fehér faajtó látható, az felé tartunk most.

- Ez a fürdőszoba – kinyitja az ajtót én pedig körbenézek. Nem túl nagy a tere, elég zsúfolt, de minden megtalálható, ami szükséges; zuhanyzó, wc, kézmosó, mosó- és szárítógép. A falon még van pár törölközőtartó és a mosdókagyló fölött egy tükrös szekrény. Gyorsan meg is lesem magam a tükörben, majd továbbhaladunk.

Ahogy kiérünk a fürdőszobából elkanyarodunk jobbra, egy nagyon kicsi folyosóra. Három ajtó nyílik belőle, kettő közvetlenül egymás mellett és egy a bejárati ajtóval szemben.

- Ahová berángattalak az volt Sehun szobája – mutat a legelső ajtóra. Odabent fel se mértem a terepet, csupán annyi tűnt fel, hogy sötét és kicsi. – Eredetileg az egy spájz volt, mivel nincs rajta ablak, de később átalakíttattam hálószobává, hogy ki tudjam adni. Sehunt nem zavarja a sötétség, sőt kimondottan szereti, és a szellőztetést is meg tudja oldani egy kis géppel, amit a napokban vett. Ez mellett van a te szobád – kinyitja az ajtót. – Ezen már van ablak, bár még így is elég sötét.

Körbenézek. A szemben lévő fal citrom zöld tapétával borított, míg a többi tört fehérrel, a padló ugyan azzal a parkettával van lerakva, mint a nappali, az ágy alatt azonban egy nagy, kör alakú szőnyeg helyezkedik el, a zöld tapétához hasonló színnel. A bútorok fehérek és modernek. Szemben egy franciaágy, az ajtó jobb oldalán egy fehér bőrkanapé, a bal oldalán egy szekrénysor található. Az ágy mellé érve tűnik fel, hogy jobbra kanyarodva van egy ablak, alatta egy íróasztallal, mellette pedig még egy könyvespolc tartózkodik.

- Ez a legnagyobb szoba és talán a legszebb is – mosolyog Eun.

- Akkor nem én érdemlem – válaszolok komolyan. – Na és a tiéd?

- Az se kicsi, és az a legvilágosabb ezért imádom. Sehunnak meg jó az a kis lyuk – szolidan felnevet, mire én is elmosolyodok. – Térjünk rá a lakbérre. Elég ha csak a negyedét fizeted, aztán maximum többet segítesz a házimunkában.

- Ez nagyon kellemetlen nekem – megvakarom a fejem tetejét és félrehúzom a szám. – Amint találok rendes munkát fizetem a teljes árat, addig is minden házimunkát én csinálok!

- Erre semmi…

- Ne mondj semmit! Csak szólj Mr.Ohnak, hogy ne fáradozzon a házimunka miatt! – elmosolyodok.

- Hát jó, legyen. De van egy feltételem – komolyan néz rám. Ahogy szokta, megragadja a csuklóm és kirángat a szobából.

- Elég ám, ha szólsz, hogy gyere – lihegem, miközben figyelek, hogy ne essek orra.

- Sehun! – szól rá Eun és kiveszi a kezéből az újságot. A férfi feláll és kíváncsian néz unokatestvérére, amíg én mögötte lapulok. – Szeretném, ha tegeznétek egymást és itthon nem is gondolnátok a tanár-diák kapcsolatra. Az maradjon a sulira.

- Jól van – mondja lazán Sehun és felém lép. – Itthon hívj csak oppanak – szexisen néz rám, mire én csak nyelek egy nagyot. Eun vállon üti, mire ő csak felnevet. – Hívj csak Sehunnak – elmegy mellettem és megborzolja a hajam.

Gyorsan a kanapénak támaszkodok, mielőtt még a padlón kötnék ki. Nem tudom megszólalni. Biztos, hogy ez ugyan az ember, mint aki úgy tíz perccel ezelőtt komolyan olvasta az újságot és még csak köszönni se köszönt?

- K-köszönök mindent – dadogom. – Most hazamegyek, vár Jackson.

- Rendben, holnap akkor be is költözhetsz! – vigyorog rám Eun, majd kinyitja az ajtót. – Tessék, itt egy lakáskulcs. Elég régi, ha lehet, ne törd bele a zárba – nagyokat pislogok rá. Akkor miért olyannak adod, aki az első adandó alkalommal képes rá? – Csak vicceltem, nem fog eltörni – mosolyog – Egyáltalán nincs humorérzéked, ezen gyorsan változtass – meghajlok előtte, majd elindulok haza.

Ha belegondolok, nem is olyan rossz ez, hogy Sehun is itt lakik. Nem. Miket beszélek? Ez borzasztó! Már most nem vagyok magamnál, mi lesz, ha ott fogok lakni? Sehun, hogy tudja ilyen lazán venni a dolgokat?

Gondolkodásomból a telefonom hirtelen megszólalása zökkent ki. – Aigoo! – kiáltok fel és a szívemhez kapok ijedtemben. Előveszem a telefonom, melynek kijelzőjén csak egy szám jelenik meg. – Yoboseyo? – felveszem.

- Nariah! – Sunhee örömteli hangját hallom meg. – Merre vagy most? Nem jöttök el Jonginnal moziba velem és a barátommal? Említetted ma, hogy este vele leszel.

- Sunhee – Ez meg honnan szerezte meg a számom? – Most nem alkalmas éppen vacsorázni készülünk – hazudok.

- Oh, igen? Ne haragudj, hogy megzavartalak! Pá! – le is rakja a telefont.

Ez furcsa volt, ő nem adja fel ilyen könnyen. A másik pillanatban egy autó dudálását hallom meg és, amikor odanézek csak a fényszórót pillantom meg, lenézek és látom, hogy a zebrán állok. A lábaim földbe gyökereznek, semerre se tudok mozdulni az autó pedig csak közelít.