Ötödik fejezet

Hatalmas ásítások és nyújtózások közepette csoszogok a konyha felé, egy kávé elfogyasztásának céljából. Sehunon kívül – akit a tegnapi után megpróbálok nemlétező személynek titulálni – senki sem tartózkodik a helyiségben.

- Jó reggelt – köszön komoran, melyre nem adok választ. Kiöntök magamnak egy kis csészébe kávét, majd helyet foglalok a konyhaasztalnál. – Ugye tudod, hogy nagyon gyerekes, amit csinálsz. Hány éves is vagy? – Nem nézek rá, de szemem sarkából látom, hogy egy pillanatra elmosolyodik.

Beleszürcsölök az italomba, majd mikor végzek jóleső hangot adva neki, lerakom az asztalra és nézni kezdem. Közben Eun is megjelenik kócos hajjal, még a tegnapi sminkjében, mely érdekes módon aligha kenődött el alvás közben. Hangosan köszön, majd hozzám hasonlóan cselekszik, egy kávé kíséretében leül mellém.

- Jó reggelt! – mosolygok rá kedvesen.

- Érezd magad megtisztelve Eun, velem nem beszél – dünnyögi Sehun morcosan, közben felkel a kanapéról és elvonul a szobájába.

- Ennek mi baja? – Böki oda nekem a lány kifejezéstelenül. – Mi történt tegnap, amíg nem voltam itthon? – Egy pillanatra megszeppen, és ijedt arcot vág.

- Semmi – erőltetek egy vigyort, végül felállok, berakom a csészét a mosogatóba és besietek a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Na, jó meg talán azért, hogy Eun ne kérdezősködjön többet.

A délutáni óráim takarítással és mosással mennek el. Tanulásra sem ártana egy kis időt szánnom később, főleg mivel holnap lesz nyelvtan és nem ártana valahogy kijavítanom azt a témazárót. Eszem ágában sincs itthon ilyeneket kérni Sehuntól, még a végén azt hinné, hogy kihasználom, bár lehet, hogy tényleg kéne vennem tőle pár külön nyelvtan órát. Annyira kíváncsi vagyok, hogy azokkal az apró, dús ajkakkal, hogy csókol… Omo, omo! Hova gondolsz Park Nari? Megrázom a fejem, majd folytatom a söprögetést.

Bekopogok Sehun ajtaján, s mivel nem jön válasz ezért benyitok – de egyből meg is bánom. Ott áll előttem félmeztelenül, egy törölközővel a csípőjén – nem emlékszem, hogy hallottam volna zuhanyozni. Rám szegezi szúrós szemeit, majd mielőtt fel tudnám térképezni testét, egy határozott mozdulattal megragadja a karomat, kezemből kiesik a seprű, végül megfordít és magához szorit. Szemeim teljesen kidüllednek, már alig kapok levegőt, de ő nem enged. Forróság járja át a testem, a lábaim akár pár napja, megadják magukat. Összezuhanok a karjai között, de o csak meg jobban szorít. Nem értem miért csinálja ezt. Fogalmam sincs.

- Sajnálom, de tudnom kell – suttogja a fülembe. A következő pillanatban minden elsötétül előttem, ismét.

Mikor magamhoz térek s körbenézek, először nem tudom hol vagyok, majd mikor a homály eltűnik szemeim elől, megpillantom Sehun – immár ruhában. Egy hirtelen mozdulattal felülök, melyre a mellettem ülő tanárom csak nyugtatni kezd.

- Hé, Nari, nyugi! – Felém nyúl, majd meggondolva magát inkább visszahúzza karjait.

- Mit csináltál velem? – Kérdezem, miközben könnyek gyűlnek a szememben.

- Semmit, mivel szűz vagy – a lehető legkomolyabban válaszol.

- Ezt meg honnan tudod? – Szemeim elkerekednek, arcom pedig égni kezd.

- Megnéztem. Addig nem nyúlok hozzá senkihez, ameddig nem tudom, hogy szűz-e vagy sem – egyre rémültebb arcot vágok, mire Sehun elmosolyodik. – Csak viccelek! – Nevet. – Most árultad el – megnyalja alsó ajkát, majd feláll, és a kezét nyújtja felém.

Megmakacsolva magam, elutasítom a segítségét és magamtól állok talpra. A kíváncsiság azonban továbbra sem hagy nyugodni.

- Akkor még is miért vagyok itt? – Kérdezem. – És mi történt?

- Férfifóbiás vagy, igaz? – Teszi fel a kérdést hirtelen, melyre igencsak meglepődök. – Ez az arckifejezés bőven elég volt válasznak – elhúzza a száját és felsóhajt.

Nem tudok szóhoz jutni. Mit kellene mondanom? Egyáltalán őt ez miért érdekli? Hiába tenném fel neki a kérdést, nem válaszolna, ezért nem is erőlködök.

- Csak ennyit akartál, vagy van valami fontosabb is, mint ezzel játszadoznod? – Cseppet ingerült a hangom, mivel tényleg fogalmam sincs, hogy ő ezt poénnak veszi-e vagy sem.

Egy darabig nem jön válasz, csak állunk egymással szemben a másikat bámulva, végül megvonom a vállam és elindulok kifelé.

- Nari! – szólít meg, mire visszafordulok. – Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj, hogy rendben – összeráncolom a szemöldököm, egyre kíváncsibb vagyok. – Szeretnék segíteni neked – mondja csillogó szemekkel.

- Huh? – Lepődök meg. – Miért?

- Mondtam, hogy ne kérdezz semmit! – Vágja rá. – Csak fogadd el. Ha eljön az ideje, megtudod miért.

- Én most akarom tudni! – Csattanok fel. – Tudni akarom, hogy miért bánsz velem így! Miért vagyok én más, mint a többi diákod? És, ha már itt tartunk, miért pont én, egy diák? Hm?

- Ha eljön az ideje, megtudod. Most legyen annyi elég, hogy szeretnék segíteni! – Feleli még mindig teljes nyugalommal.

- Felejtsd el – válaszolom alig hallhatóan, majd átrohanok a szobámba.

Nem tudom hova tenni a viselkedését. Tegnap azt kéri tőlem, hogy ne tegyek szívességet Sunheenek, persze megmagyarázni nem tudja, miért ne. Ma pedig segíteni akar kigyógyulni a férfifóbiámból. Miért? Ez az egy kérdés kering a fejemben, miért?

Ülök az ágyamon és próbálom összerakni a gondolataimat, de eddig semmire se jutottam. Ránézek az órára, miszerint már másfél órája csak ülök, és gondolkodok. Végül arra jutottam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, felállok és elindulok az ajtó felé. Még egyszer átgondolom, hogy jó ötlet-e, majd kimegyek.

Lassan bekopogok Sehun ajtaján, majd benyitok. Az ágyán fekve olvas valami könyvet, mikor meglát, egyből lerakja azt és felül. Bemegyek, s leülök vele szembe.

- Mi van akkor, ha azt mondom rendben? – Kérdezem higgadtan nagyot nyelve. – Megdugsz aztán ennyi? – Erre Sehun elmosolyodik, majd megrázza a fejét. – Hát akkor?

- Miért tennék ilyen egy férfifóbiás szűz lánnyal? – Vigyorog. – Együtt kitaláljuk, csak, hagyd, hogy segítsek.

Elgondolkodok egy pillanatra.

- Hogy kéne ezt elképzelnem? – Kérdezősködök tovább, de most már nem nézek rá, helyette játszadozni kezdek az ujjaimmal és azokat figyelem.

- Ne agyalj ennyit. Nem fogok semmi olyat tenni, amit nem szeretnél – váratlanul tenyerét a fejem tetejére helyezi és simít rajta egyet. Minden egyes mozdulata óvatos és lágy.

- Mit kéne most mondanom, vagy tennem? – Kétségbeesett arccal nézek fel rá. Mióta csak a tanárom lett, oda vagyok érte. Egy házba kerültem vele és még egy ilyen ajánlatot is kaptam tőle, mégsem tudok vele mit kezdeni. Szívem szerint a karjaiba ugranék, de az eszem tudja, hogy ez lenne a legbutább dolog. – Legyen. Benne vagyok – felelem végül.

Sehun szája elégedett mosolyra húzódik.

- Mondanom sem kell, hogy senkinek sem szólhatsz róla. Eun sem tudhatja, Sunhee végkép nem – Ezt valahogy sejtettem, egy bólintással válaszolok. – És tényleg jó lenne, ha nem tennél neki több szívességet. Most pedig menj tanulni, holnap nyelvtan, örülnék ha megpróbálnál javítani.

Morcosan nézek rá, majd szó nélkül felállok és visszavonulok a saját szobámba. Nem tudom elmagyarázni mit érzek most. Félek és bizonytalan vagyok, de mindemellett izgatott is. Hogy akar rajtam segíteni? Egyáltalán lehet ezen a betegségen segíteni?

Másnap reggel kapkodva kelek ki az ágyból, mivel ráeszmélek, hogy kétszer nyomtam ki az ébresztőt, hála az esti tanulásnak. Kirohanok a szobából, Sehun már az ajtóban áll, én pedig kérdőn nézek rá.

- Ne is álmodj róla, hogy elviszlek. Igyekezz, késésben vagy! – utasít, majd elmegy.

Magamban mormogva sietek a fürdőbe, igyekszem minél hamarabb elkészülni, ám ez kicsit sem megy gyorsan. Teljesen levagyok lassulva, ennyire talán még sose voltam. Miután a fejemmel kezdtem valamit, előkeresem az egyenruhámat és magamra kapom, végül kézbe fogom a táskám és indulok is.

Tetőtől talpig elázva érek be az iskolába, mivel ősz van és természetesen az esőnek szakadnia kell, pont akkor, amikor nincs nálam esernyő. Ez a te szerencséd Park Nari. Elbattyogok a szekrényemig, remélve, hogy találok benne valami törölköző féleséget. Ám odafele, elhaladok a termünk előtt és csodálkozva hallom, ahogy Sunhee a kamu pasimról mesél a többieknek.

Belépek a terembe, ekkor mindenki vigyorogva figyel fel rám. Odamegyek a drága hercegnőhöz és kirángatom a teremből.

- Mit mondtál nekik, huh? – Esek neki gyanakodva.

- Ne aggódj, csak elmeséltem nekik, hogy milyen jó fej is ez a Jongin – mosolyog. A szombati morcossága eltűnt, és visszatért a régi Sunhee. – Úgy tudják, hogy találkoztam vele és már személyesen is ismerem. Ez volt a jutalmad, amiért vigyáztál az öcsémre.

Így már mindent értek. Most egy kisebb kő esett le a szívemről, hogy bízhatok benne és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem mondta még el senkinek sem az igazat.

- Köszönöm – sziszegem a fogaim mögül. Elvigyorodik, majd visszamegy a terembe, végül én is így teszek.

Becsengetéskor meglepetten látom, hogy Sehun jön be földrajzórára. Kérdőn nézek rá, de enyhe megkönnyebbülés mikor körbenézve látom, hogy az osztályom többi tagjának is hasonló az arckifejezése.

- Nos, gyerekek – szólal meg, mikor lepakol az asztalra – ma két nyelvtanuk lesz, mivel Mrs.Lee beteg szabadságon van és egyedül én értem rá.

Igazán közölhette volna ezt velem reggel, hogy ne cipeljem feleslegesen a földrajzcuccomat.

- De ne aggódjanak, most kapnak egy kis szabad időt, mivel van egy kis elintézni valóm Nari kisasszonnyal az igazgatóiban, a múltkori témazáró közbeni üzenet váltásai miatt – rám veti tekintetét, mire én aggódva nézek rá.

- De Mr.Oh, abban Sunhee is… - Magyarázkodtam volna, ám a tanár úr félbeszakított.

- Nem nyitok vitát, önt hívatják, úgyhogy kérem, fáradjon velem – kezével az ajtó felé mutat.

Felállok és elindulok abba az irányba, melybe mutat. Érzem magamon osztálytársaim szúrós tekinteteit egészen, ameddig el nem hagyom a termet.

Haladunk az igazgatói iroda felé, egyszer csak azonban Sehun beránt a tanári mosdóba. Becsapja az ajtaját és a falnak nyom, kezeit pedig fejem mellet megtámasztja. Mélyen a szemembe néz, majd fürkészni kezdi arcomat.

- S-sehun – dadogok.

- Mr.Oh – javít ki. – Miért vagy csurom víz? – Ellöki magát a faltól, én pedig fellélegzek.

- Mert valaki nem hozott el a suliba – válaszolom komoran.

- Szárítsd meg magad, ott egy hajszárító – állával a csap melletti fal fele biccent. Hátát a csempének támasztja, majd összefonja karjait, várva, hogy elkezdjek szárítkozni.

Leveszem a hajszárítót az akasztóból és bedugom a konnektorba. Utoljára Sehunra pillantok, aki folyamatosan bámul, így hát megnyomom a bekapcsoló gombot és magamra irányítom a meleg levegőt, mely igencsak jól esik nedves bőrömnek. A tükörből látom, ahogy a tanár uram méricskél, ettől zavarba jövök ezért inkább a konnektort kezdem szemlélni. A következő pillanatban Sehun a hátam mögé lép, elveszi tőlem a hajszárítót, kikapcsolja és a helyére rakja.

- Így sose fogsz megszáradni – közli, majd maga felé fordít és elkezdi kigombolni a mellényemet.

- Yah! – kiáltok rá. Felnéz rám, végül folytatja, amit elkezdett. – Megy magamtól is! – Ellököm a kezét. – Fordulj meg és ne less! – Úgy tesz, ahogy kérem, a biztonság kedvéért én is elfordulok, így legalább szemmel tarthatom a tükörből, s magam folytatom a vetkőzést, azonban csak a mellényt és az inget veszem le, ez után pedig folytatom a szárítkozást.

Pár perc múlva visszaöltözök, már csak enyhén nedves ruháimba.

- Nem féltél, hogy valaki bejön? – Kérdezem. – És mi volt ez az igazgatóis duma? Ugye csak kamu volt?

- Persze, hogy az volt – fordul meg. – Nem hagyhattam, hogy megfázz, mellesleg ez egyszemélyes mosdó ezért, ha be van zárva az ajtó, senki sem jön be.

Akaratlanul is elmosolyodok, mire Sehun is így tesz, majd megborzolja a hajamat s mikor már teljesen felöltöztem, kinéz, hogy tiszta-e a levegő, végül elhagyjuk a kis helyiséget és visszamegyünk a tanterembe.

Meg kell, hogy mondjam, először nagyon megijedtem, azt hittem, valami mást akar csinálni… De végül egész aranyos szituáció volt. Mielőtt belépünk a terembe, úgy kell levakarnom az arcomról a mosolyt.

 

Negyedik fejezet

Képtelen vagyok a mozgásra, vagy a beszédre. A torkom olyan száraz, akárcsak egy régi fa kérge. Érzem, ahogy szemeimben gyülekezni kezdenek az apró, szúró könnycseppek, és ahogy az arcom vörös színbe burkolózik. Végtagjaim pedig szép lassan kezdenek elzsibbadni, mintha bénító mérget fecskendeztek volna ereimbe, ami fájdalmasan áramlik szét a testemben. Sosem voltam még ennyire közel egy férfihoz sem.

- Y-yah! – kiáltok fel végül összeszedve az erőmet, mire Sehun megszeppen és elengedi a karomat. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – megpróbálok felállni, ám lábaim még mindig zsibbadnak így visszahuppanok, most azonban még rosszabb a helyzet, ugyan is egyenesen ráborulok a drága tanár úrra.

- Még, hogy én mit csinálok? – neveti el magát, miközben próbálok lemászni róla.

Váratlanul kicsapódik az ajtó és az egész szobát világosság borítja el a mennyezeti lámpa fényétől. Ismét lefagyok, majd Sehunnal egyszerre nézünk fel a „betolakodóra”, aki nem más, mint Eun. Sűrűn pislogva mereszti ránk hatalmas szemeit.

- Most kiabáljak, hogy mi az istent műveltek, vagy inkább szedjem le rólad Narit? – tanácskozik hangosan, amire már reagálni sem tudok, hiába próbálkozok.

Végtagjaim úgy döntenek, hogy beadják a derekukat, látásom pedig homályosulni kezd, majd hirtelen minden elsötétül.

Nem vagyok képes kinyitni a szemem, hiába tértem magamhoz. Összeszorított szemöldökkel hunyorgok és igyekszem tisztán látni, ám a hófehér plafon, mellyel szembetalálom magam, mindezt megnehezíti, így oldalra fordítom a fejem és úgy próbálkozok tovább. Mozgolódásomra Jackson is felfigyel és teljes testével hozzádörgölőzik – néha olyan, akár egy macska. Ekkor kezd derengeni valami a tegnap estéből.

Sikeresen visszanyerem a látásom, egyből körbe is nézek, és nagy kő esik le a szívemről, mikor a saját szobámban találom magam, mely az ablakon beszűrődő nappali fénytől világos. Elájultam. De akkor miért van máris nappal?

Felállok immár minden erőt visszanyert lábaimra és elindulok az ajtó felé. Jackson hűségesen baktat utánam, ám mielőtt elhagynám a szobát a helyére intem ő viszont nem hallgat rám így velem tart.

- Jó… reggelt? – elbizonytalanodok, mit is kéne mondanom, mikor a fali órára pillantok, mely már tizenegyet mutat.

- Jó „reggelt” perverz kisasszony – hallom vissza a kanapéról felálló Sehun szórakozott hangját.

- Sehun! – kurjantja el magát Eun a konyhaasztalnál, mire az említett csak kuncogni kezd. – Jó reggelt – a szokásos bájával néz rám, ez vagy azt jelenti, hogy tudja mi történt valójában, vagy azt, hogy teljesen máshogy lettek neki elmesélve a történtek. Fantasztikus. – Nagyon megijesztettél minket! – lebiggyeszti alsó ajkát szomorúságot színlelve. – Egy pillanatra felkeltél, de alighogy magadhoz tértél már horkoltál is – neveti el magát.

- Sajnálom – válaszolok kurtán, majd a fürdőszobába indulok.

- Nariah! – kiált utánam Eun. Megtorpanok és kíváncsian hátranézek – Nekem most el kell mennem valahova, későn jövök – azzal feláll az asztaltól és megközelíti a bejárati ajtót – Sehun, ne menj a közelébe! – parancsol rá cipőfelhúzás közben – Nari, te pedig próbálj meg észnél maradni, ki tudja, mire képes ez a perverz férfi. Jó szombatot! – azzal el is ment.

Ennyire elment az idő, hogy fel se tűnt milyen nap van? Nagyszerű. Ráadásul most egy egész napot Sehunnal kell töltenem. Te jó ég – elmélkedek magamban, végül bezárom magam után a fürdőszobaajtót. Először a vécé, majd a mosdókagyló felé veszem az irányt. Fogmosás közben, kizárásos alapon Sehun kopogtat az ajtón. Teli szájjal hangosan felnyögök egy igen-t, mire kinyílik az ajtó.

Nem szólok semmit csak szemem sarkából figyelem a mozdulatait; ledobja magáról a köntösét, beletúr a hajába s közben megnyalja ajkait – ez lehet nála a „tudom, hogy nézel ezért szexi leszek” mozdulat. El is varázsol vele és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy elkezdi felhúzni a pólóját. Megfordulok és csillogó szemekkel figyelem a mozdulatait. Lassan felnéz rám és kajánul elmosolyodik. Azonban valami furcsa, nem zsibbad semmim.

- Nari! – szólít meg komolyan, a mosoly eltűnik az arcáról. Végignézek rajta és meglepve látom, hogy felöltözve áll az ajtóban kíváncsi tekintettel nézve rám. – Azt kérdeztem, hogy elvihetem-e Jacksont sétálni?

Hevesen bólogatni kezdek, végül kimegy és becsukja az ajtót. Csak képzeltem. Aigoo Nari, mi van veled? Sürgősen térj észhez!

Miután végeztem a fürdőben és felöltöztem, kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Annyira hihetetlen érzés számomra, hogy itt lakhatok, ebben – az enyémhez képest – hatalmas lakásban. Most viszont, ahogy itt ülök, egyedül valami a szívembe hasít. Olyan, mintha egy kést döftek volna belém melynek helyén cska egy tátongó lyuk maradt. Egyedül vagyok. Nincsenek szüleim. Nincs édesanyám. Ettől pedig teljesen egyedül érzem magam.

Gondolatmeneteimből telefonom csöngése zökkent ki. Kíváncsian nézek a képernyőre, majd mikor meglátom Sunhee nevét majd’ kiugrik a szemem.

- Mit akarsz? – veszem fel nem épp a legkedvesebben a készüléket.

- Biztos, hogy így kéne beszélned a gazdáddal? – hangja komolynak hangzik. – Egy fontos dolgot szeretnék kérni tőled, amiért cserébe nagy jutalmat kapsz – megijedek szavai hallatán, még a víz is lever. Biztos nagy dologról van szó, ha így mondta. – Itt vagy? – egy hümmögéssel válaszolok, majd folytatja. – Vigyáznod kellene ma az öcsémre. Nem tudom másra bízni.

Ez lenne olyan nagy dolog? Vigyázni a kisöccsére? Azt hiszem ez könnyen megoldható.

- Rendben. Hol találkozzunk? – próbáltam visszafojtani a feltörni készülő kacajomat, mivel számomra ez nem jelent kihívást.

- Gyere el hozzánk, aztán hazaviheted – kicsit sem meglepő, hogy még a saját testvéréről is úgy beszél, mint valami háziállatról.

Megadta a címet, majd leraktam a telefont és indultam is felhúzni a cipőmet. Miért is ne ilyenkor jönne haza Sehun és ne nyitná rám az ajtót. Sikeresen a padlón végzem, de csak felnevetek.

- Oh – néz rám csodálkozva, majd beljebb jön. – Hová mész? – kíváncsiskodik.

- Tudnál egy kicsit vigyázni Jacksonra? Fél óra és itt vagyok – azzal kiviharzottam a házból és mivel nagyobb lendülettel csuktam be az ajtót az nagyot puffant mögöttem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog menni nekem, hogy Sehunt tegezzem itthon, mégiscsak a tanárom. Bár valamiért elég furcsán viselkedik velem, aminek az okára igazából nem merek rákérdezni. Valahol örülök neki, mert – nem tagadom, hogy vonzódom hozzá –, de nem hiszem, hogy minden tanár így viselkedik a diákjával, még ha személyesen is ismeri.

Sunhee ma elég különös. Nem hagyta el egy gonosz sértés sem a száját, még csak egy rossz pillantás sem. Az arckifejezése elég unottnak és morcosnak hat. Túlzottan nem érdekel, hogy mi baja lehet, szóval csak figyelmen kívül hagyom.

- Mikor hozzam haza? – kérdezem finoman.

- Majd én érte megyek, csak add meg a címed – válaszolja nyugtalanul.

- Azt nem tehetem – suttogom igazából magamnak, mintsem neki. – Ne fáradj azzal, majd én hazahozom, csak mondd meg mikor! – erőltetek egy mosolyt az arcomra.

- Oké – meglepettség tükröződik a pillantásáról, de nem kérdezősködik, ami igen csak különös az ő részéről. – Tulajdonképpen nem kell sokáig vigyáznod rá, csak ameddig elintézek valamit. Ötre hazahozhatod. Ne adj neki édességet, mert megőrül tőle és felpuffad. Egyébként Minhonak hívják és egy kisokos nyolcéves létére.

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz! – mosolyogtam.

De igen. Túl nagy a baj. Ez a gyerek még Sehunra se hallgat, és már kivisz az észből mindkettőnket. Folyamatosan sikoltozik ok nélkül és mindenhez hozzányúl, két vázát el is tört. Szegény Jackson is csak menekül előle.

- Mit is mondtál kinek az öccse? – kérdezi Sehun. A kanapén ülünk belefáradva a gyerek utáni rohangálásba.

- Sunheeé. Azt hiszem többet nem is kell mondanom – válaszolom magam elé bámulva.

- De – felém fordulva bal térdét felhúzza maga elé és egyik kezét a háttámlára helyezi. – Miért teszel neki szívességet?

- Miért ne tehetnék? A… barátnőm – ejtem ki kissé bizonytalanul az utolsó szavakat, melyeket még magam sem hiszek el. Rá emelem tekintetem. Fél méter talán ha van közöttünk, de furcsa módon most egyáltalán nem érzek semmit.

- Hm. Én nem így gondolom – összeszűkíti szemeit és firtatni kezdi az arcomat. – Tudom, hogy nem kedveled. Szóval?

- Szerintem ehhez neked nem sok közöd van – bosszúsan felállok és az épp mellettem elfutó Minho után nyúlok. – Azt hiszem most már elindulhatunk haza – nemtetszését mutatva vergődni és nyavalyogni kezd. – A nővéred azt mondta, hogy vitt neked haza csirkét, amit annyira szeretsz – a hisztis viselkedése egyből ujjongásba váltott át.

- Hyung – szólalt meg a kisfiú – Vigyázz noonara!

Sehunra pillantok, aki ugyanolyan zavarba jött arccal néz vissza rám, mint én rá, de végül mindketten elmosolyodunk. Én nem tudom tovább állni a szemkontaktust ezért megköszörülöm a torkom és lehajtom a fejem.

Szerencsére Minho a hazafelé úton csendben volt és kevésbé volt felpörögve, amitől rettenetesen megkönnyebbültem. Nem hittem volna, hogy ennyire rossz gyerek. De azért a végén volt egy aranyos mondata, még ha alaptalanul is.

Sunhee egy percet sem késett, otthon volt mire odaértünk. Megkérdezte, hogy viselkedett az öccse, de csak annyit válaszoltam, hogy minden rendben volt. Nem osztotta meg velem, hogy mi lesz a jutalmam, de ezért tényleg egy nagyot várok!

Amilyen hamar csak tudtam otthagytam őket és siettem haza, hogy rendet rakjak Minho után, mire Eun megérkezik. Bár a vázákat sajnos még így sem tudom eltussolni, így hát remélem, hogy nem jelentettek neki sokat.

Otthon a legnagyobb meglepetésemre rend és tisztaság várt. Két gondolat cikázott a fejemben; vagy Eun ért haza és takarított ki, vagy pedig Sehun varázsolta át a lakást a káoszból ragyogóvá fél óra alatt. Azt hiszem az utóbbi, mivel Eunnak nyomát se látom.

Az említett épp most jön elő a fürdőszobából és heveredik le a kanapéra egy köszönés kíséretében.

- Sikerült hazavinned? – kuncog.

- Sikerült, hála az égnek – fáradtan huppanok le mellé. Még magamtól is furcsálltam e tettem. Lehet, hogy a vele együtt élés kigyógyít valahogy, vagy csak enyhít a férfifóbiámon.

- Kérhetek valamit? – teszi fel a kérdést óvatosan. Kíváncsian nézek rá, várva, hogy ismét megszólaljon. – Bármiről is legyen szó, amiért szívességet tettél neki, többet ne tedd.

Megleptek a szavai. Miért akarná ő, hogy abbahagyjam? Fogalma sincs az egészről, és nem is kell, hogy legyen. Tanár-diák, illetve lakótársi kapcsolaton kívül nem sok közünk van egymáshoz így hát nem értem miért aggodalmaskodik.

- Sehun…

- Nari – vég közbe kissé feszültebben. – Ismerem Sunheet. Tudom, hogy nem egy diákot készített már ki és csak ettől szeretnélek megóvni! – jelenti ki határozottan. Nem értem a viselkedését.

- De mégis miért? Ha erre adsz egy értelmes választ, akkor átgondolom – gúnyosan elmosolyodok, mire ő csak fújtat egyet, majd feláll és elvonul a szobájába. – Yah! Hová mész? – hiába megyek utána már be is csapta az orrom előtt az ajtót.
Aish. Ez a fajankó, mit képzel? Csak úgy kioktathat aztán meg rám vágja az ajtót? Na még mit nem… Követtem Sehun példáját és duzzogva elvonultam a szobámba Jacksonnal.  

Harmadik fejezet

Ijedten csak figyelem az autó közeledését. Hirtelen fékezni kezd én pedig elvesztem az egyensúlyom és hátraesek. Alig pár centivel előttem, megáll a jármű és valaki kiszáll belőle. Először egy pár magassarkút pillantok meg a sötétben, aztán egyre feljebb viszem a tekintetem és a ruházatát is megfigyelem, végül pedig egy ismerős arccal találom szembe magam. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha. Azonban, ahogy magam előtt látom Sunhee vigyorgó fejét, düh is szökik belém meglepettséggel keveredve. Ez a lány komolyan el akart ütni?

- Hol van Jongin? – szólal meg lenézően. – Ja, hogy ő nem is létezik? – cinikusan felnevet. – Nem érzed magad szánalmasnak, hogy ilyen hazugsággal állsz elő? Hogy van merszed…

- Yah – nincs erő a hangomban, és nem is tudom, mit akarok mondani, de ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni.

- Tudod mit, nem is érdekel. Legalább a suliban lesz egy jó kis téma – sarkon fordul és a kocsija felé indul. – Nem is értem, hogy tudtál nekem hazudni – dünnyögi.

Nem lehet. Nem válhatok nevetség tárgyává az egész iskola előtt. Nem akarok azzá válni.

- Sunhee – kiáltok utána könnyes szemekkel. Visszafordul és felvont szemöldökkel rám mered. – Kérlek, ne mondd el senkinek. Bármit megteszek – nem nézek rá, még mindig a földön ülök és az aszfaltot bámulom.

- Hm – elgondolkozik. – Legyen. Álj négykézlábra – rámeredek, majd megteszem, amit kér. – Most ugass – összeszorítom a szemeim és ugatást imitálok, sírástól elfojtott hangon. – Jó kislány – közelebb lépked és leguggol elém. Megsimogatja a fejem, amitől összerezzenek. – Mától a kutyám vagy, ameddig én azt akarom. Így senki sem fogja megtudni a szánalmas titkodat, még a barátnőim se, ha pedig mindent megteszel, alá is támasztom. Csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok. Nem fognak gyanakodni, elvégre is barátnők vagyunk – nem nézek rá, de érzem, hogy elmosolyodik.

- Jó fej – suttogom magamnak cinikusan.

- Hogy mondod? – hajol közelebb. – Én is így gondoltam – feláll. – Holnap kapsz egy kis ajándékot, kutyuskám – elsétál, majd beül a kocsijába és hátratolatás után elhajt mellettem.

Ez kellett neked? Ha jobban belegondolok, lehet, hogy jobb ez így. Egy olyan gyenge és naiv embernek, mint, amilyen én is vagyok, az is sokat számít, ha csupán egy ember előtt szégyenül meg, több száz helyett. Feltápászkodok és tovább sétálok haza.

Otthon fáradtan ülök be a fürdőkádba, melyet utoljára használok. Megnyitom a meleg vizet, majd egy kicsit a hideget is, hogy ne legyen tűzforró. Elfekszek és behunyom a szemem. Mi lenne, ha most azonnal lemerülnék a víz alá, kiengedném az összes levegőt a tüdőmből és nem jönnék fel? A sok rossz, ami eddigi életem során történt velem egy kicsit se akar visszatérítődni. Bár tudnám, mit követtem el, amiért ver a sors.

Fürdés után összepakolom azt a kevés holmim, amim van, hogy holnap már ne keljen ezzel bajlódnom, majd lefekszek aludni. Hála égnek az agyam hamar ki tud kapcsolni a fáradtságtól, így könnyedén elalszok, és abban reménykedek, hogy, amikor felkelek, a ma este történtek csak egy álomnak fognak tűnni.

Másnap lehajtott fejjel haladok végig a folyosókon és valamiét olyan érzés szökik belém, mintha mindenki engem nézne és nevetne rajtam. A szekrényemig fel se merek nézni, ám amikor kinyitom az ajtaját kikukkantok mögüle és megkönnyebbülten pillantok végig a diákokon, mikor látom, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik. Lehet, hogy ez tényleg csak álom volt? A másik pillanatban azonban valaki megtorpan mellettem.

- Szia, kutyus – hallom meg Sunhee kacér, vidám hangját. – Hoztam neked valamit – tekintetemet kifejezéstelenül ráemelem és becsukom a szekrényem ajtaját, mire elővesz egy kis dobozkát, kinyitja és kiveszi a benne lévő gyönyörű ezüstnyakláncot. – Fordulj meg – utasít, mire úgy teszek, ahogy kéri. Felhelyezi a láncot a nyakamba, melynek kristállyal kirakott kutyatappancs alakú medálja hidegsége miatt egy pillanatra összerándulok, majd bekapcsolja.

- Ezt miért kaptam? – kérdezem halkan, miközben visszafordulok felé.

- Egy kutyának nyakörvet, kell hordania, hogy mindenki tudja, van gazdája, nem? – komoly arccal vonja fel szemöldökét. – Azonban ez nem csak egy sima nyaklánc. Ez itt – felmutat egy kis négyzet alakú tárgyat, melynek közepén egy nagy fekete gomb van. – Ha ezt megnyomom – ahogy ujjával lenyomta a gombot a nyaklánc medálja finoman, mégis észrevehetően megrázott – akkor ez fog történni – elmosolyodik látva összerezzenésemet. – Ezzel jelzek, ha kellesz. Szép napot – sarkon fordul és elsétál.

Arra már rá se merek kérdezni, hogy attól függetlenül, hogy ő jelez nekem honnan tudom meg, hogy mégis hol van. Mindegy, majd ezt is megoldom valahogy, mint eddig mindent az életemben. Ez legyen a legkisebb problémám.  

Becsöngetéskor lustán vándorlok az osztálytermünk felé. Nem vagyok benne biztos, hogy azok után, ahogy tegnap láttam Mr.Oh-t képes leszek-e rá ismét a tanáromként tekinteni. Mindig is tudtam, hogy egy bolondos, és jó humorral rendelkező személyiség, de a múlt este valami megváltozott bennem vele kapcsolatban. Pontosan még én sem tudom mi, de az biztos, hogy nehéz dolgom lesz vele.

Helyet foglalok az üres padban, majd előveszem a nyelvtan felszerelésem. A teremben túl nagy a csend ezért hátrasandítok Sunhee társagárára. Mindhárman csöndben bújják a füzetüket és a tankönyveiket. Körbepillantok és meglepve látom, hogy az osztályban rajtam kívül mindenki hasonlóképpen cselekszik. Ekkor eszmélek fel, hogy ma témazárót írunk én pedig egy szót se tanultam. Sose jeleskedtem a tanulásban, a nyelvtanban pedig még annyira sem.

Talán akkor járnék a legjobban, ha ezt az órát ellógnám, úgy sincs még igazolatlanom, így legalább nyernék egy kis időt. El is kezdek pakolni azonban, amikor állnék fel Mr.Oh belép az ajtón és egy szempillantás alatt az asztalánál terem, ezt követően pedig már pakol is elő a  táskájából. Nagyszerű. Olyan karót írók, hogy életem végééig kísérni fog.

Ismét elhelyezkedem a széken, mikor a táskámban lévő telefonom világítani kezd. Felpillantok a tanár úrra, aki még az iratait rendezgeti, így veszem a bátorságot és gyorsan megnézem a mobilom. Rákattintok Line alkalmazásomra, mely egy üzentet jelez Sunheetől; „Yah! Segíts megírni a tz-t!”. Gyorsan bepötyögök egy választ; „Elfelejtettem, hogy ma írjuk…”. Erre már nem jön válasz így visszadugom a telefonomat a táskámba.

- Nos, drága diákok! – szólal meg Mr.Oh – Eljött a várva-várt témazáró. Remélem mindenkinek sikerült készülnie – rám vezeti komoly tekintetét, melyet pár másodpercig le sem vesz rólam. Nagyokat pislogok, majd zavaromban lehajtom a fejem és piszkálni kezdem a tarkómat. – Tudjátok a szabályokat – folytatja -, nincs telefon, puskázás, és a többi. Felesleges ezeket elmondanom, hiszen, aki megteheti úgy is megszegi ezeket. Tudom, hisz én is jártam iskolába – elmosolyodik, majd elkezdi kiosztani a dolgozati lapokat.  

Mikor odaér hozzám, kétségbeesetten felpillantok rá. – Sunsengnim! – kérdő tekintettel fordul vissza felém én pedig a kezemmel jelzem, hogy hajoljon közelebb. – Az a helyzet, hogy én nem tudtam készülni tegnap és, tudja, hogy…

- Sajnálom Nari, de a dolgozat alól még az a tény sem ment fel, ami tegnap történt – válaszol komolyan, és kevésbé halkan. Ahogy sejtettem erre a mondatára a közelünkben ülő diákok mind felfigyeltek.

- Aish, sunsengnim, halkabban! – csitítgattam halkan. – N-nem a költözés volt az oka, csak elfelejtettem – mentegetőztem.

- Ez esetben – hatásszünetet tart – meg kell írnia – elvigyorodik, majd tovább sétál.

Magamban szitkozódom és a padot verem, ám ezt mind csak egy óriási sóhajtással fejezem ki. Mindeközben olyan érzésem van, hogy Mr.Oh magában kuncog rajtam és élvezi, amit csinál.

Hiába olvasom át huszadjára a feladatokat a nevemen és egy feladaton kívül semmit sem tudtam eddig megoldani. Ekkor jön el a puskázás ideje. Felpillantok Mr.Oh-ra, aki épp valamit írogat, majd minél feltűnésmentesebben lefekszek a padra és lenyúlok a táskámban rejlő telefonomért. Gyorsan kikapom és elhelyezem a lábam között. Feljebb hajtom a szoknyámat és pötyögni kezdek a telefonon. Két megoldást sikerült beírnom, mikor a készülék megadta magát és lefagyott. A-aigoo – kétségbeestem, ez volt az utolsó reményem.

- Nekem is megmutatja mi olyan érdekes a szoknyája alatt? – hallom meg közvetlenül mellőlem tanár urunk szórakozott hangját.

Hatalmas nyelésemet a másik tanteremben is meghallják, azonban egy pillanat alatt váltok a pozíciómon; megigazítom a szoknyám alját, kihúzom magam, arcomra pedig egy mosolyt varázsolok, és hatalmas szemekkel pislogok fel az előttem álló férfire. Arcán kíváncsiság tükröződik némi bájjal. Hogy lehet valaki mindig ennyire tökéletes?

- Kérem, fáradjon ki – szólal meg ismét halkan és határozottan.

- Igenis – egy percig se próbálok meg bent maradni, kikapom a telefonom a combom alól, majd megfogom a táskám és elhagyom a termet.

Ahogy bezárom magam mögött az ajtót egy csípést érzek a mellkasomon, majd észreveszem telefonom felvillanó kijelzőjét. Megnyitom a nemrég használt alkalmazást, mely ismét egy üzenetet jelzett, természetesen Sunheetól, melyben az állt, hogy küldjem el neki a válaszokat. Leülök az ajtó mellé, majd elkezdem keresgélni a füzetemben és a könyvemben a megfelelő megoldásokat.

Miután párat már elküldtem hirtelen egy újabb üzenetet kapok azonban nem Sunheetől, hanem magától Mr.Oh-tól; „Egy tipp: legközelebb a helyes válaszokat add meg. ;)”. Ég az arcom. Jó válaszokat? Ha nem ezek a jó válaszok, akkor letagadom, hogy a koreai az anyanyelvem. Ahogy ezt kigondoltam úgy le is írtam, ezt azonban csak akkor vettem észre, mikor már elküldtem az üzenetet. Tágra nyílt szemekkel pattantam fel és próbáltam belesni az ajtó üvegablakán, egyből Mr.Oh-t keresve szemeimmel. Meg is találtam és nagy meglepetésemre egy mosolyon kívül semmi reakciója nem volt. Elrakta a telefonját, majd az ajtó felé pillantott így pár másodpercre a szemembe nézett, egészen ameddig fel nem kaptam a táskám és el nem rohantam a terem elől.

Szerencsére a nap hátralevő részében nem találkoztam a tanár úrral, ezek szerint nem vette olyan komolyra az ügyet. Sunhee viszont minden egyes lehetőséget megragadott, hogy kihasználja a nyakamban lógó kis sokkoló medált. Megesett, hogy azt mondta véletlen nyomta meg. Na persze. Minden egyes apróságért magához hívatott, ha éppen ki kellet mennie, akkor azért, hogy fogjam meg a táskájukat.

Most pedig hulla fáradtan battyogok haza, hogy leadjam a kulcsot és átvigyem a ruháimat az új lakásomba. Amint sikerült elszabadulnom a – most már csak volt – lakásomból el is indulok az egy bőröndömmel és hatalmas kézitáskámmal Eunék felé, az az hazafelé. Jackson levegő után kapkodva kocog mellettem, majd mikor végre megérkezünk megkönnyebbülten fekszik el a hideg kövön ameddig ki nem nyitom az ajtót.

- Nariah! – kiállt fel Eun, majd elindul felém és átveszi a csomagjaimat. – Csak ennyi cuccod van? – lepődik meg.

- Igen. Nem szeretek felesleges dolgokat venni – válaszolom félénken, majd körbenézek.

- Sehun még nincs itthon. Valamilyen értekezletet tartanak vagy mi, szóval majd csak este jön – mondja barátnőm miközben megindul a szobám irányába.

Valamilyen szinten megkönnyebbülök, hogy nincs itt, de félek, mi lesz, ha megérkezik. Vajon szóvá fogja tenni a ma reggel történteket?

Este már elég későre jár, én viszont még mindig tanulok, mikor Jackson hirtelen kaparni kezdi az ajtót. Sok kutyatápot kapott vacsorára, így gondolom le kell mennie elintézni a dolgát. Gyorsan feladom rá a pórázt és halkan megpróbálok kisettenkedni. Az egész lakás sötétségben úszik, csupán egy kis fény szűrődik be a konyhai ablakon. Lábujjhegyen gyalogolok át a bejárati ajtóig, majd lépek ki rajta. Ekkor tűnik fel, hogy pizsamában vagyok. Mindegy, sötét van, este van, ilyenkor már mindegy mit visel az ember.

Jackson hamar elintézte a dolgát így nem kellett sokáig a sötétben járkálnom vele. Mikor hazaérünk, lerakom a földre és leveszem róla a pórázt, végül ledobom magamról a cipőmet. Az én kiskutyám gondol egyet és hirtelen elszalad, egyenesen Sehun szobájába, mert miért is csukná be az ajtaját teljesen. Aigoo Jackson. Magamban zsörtölődve utánamegyek, és halkan hívogatni kezdem a korom sötét szobában. Egyszer csak egy szorítást érzek a csuklómon, a másik pillanatban pedig már egy puha matracon találom magam. Felkapcsolódik egy kis lámpa és megpillantom közvetlenül magam előtt Sehunt. Szemeim tágra nyílnak, levegőt is alig kapok, ő azonban csak méregeti az arcom.

- Csak nem jöttél nyelvtanórát venni? – suttogja egy huncut mosoly kíséretében, közben az ajkaimra, majd a szemembe néz.