Epilógus

Hazaérve egyenesen a szobámba veszem az irányt, hogy egy kicsit lepihenjek. Nemsokkal később azonban Sehun lép be az ajtón, így felülök az ágyon.
- Hoztam valamit – háta mögül elővesz két jégkrémet, majd nagy mosollyal az arcán odaadja az egyiket és leül mellém. – Egy kis kedv javító.
- Nekem már így is elég jó kedvem van – motyogom, miközben úgy bontogatom a hideg édességet, mint egy kisgyerek. Ahogy ezzel megvagyok, számba veszem a hosszúkás jégkrémet és ízlelni kezdem. Szemem sarkából látom, hogy Sehun engem figyel, így ránézek. – Hm? – hümmögök egyet, majd folytatom az evést.
- Semmi, csak olyan szexisen csináltad az előbb – kuncog magának, majd ő is bekapja a saját édességét. Szavaira azonban elpirulok és egy kicsit abbahagyom az evést, végül utánozva őt bámulni kezdem. Ajkaira vezetem a tekintetem, melyek lassan szippantják be a jégkrém tetejét, majd engedik el. Megköszörülöm a torkomat és visszatérek a sajátomhoz. Ezt direkt csinálod igaz?! 
Csendben falatozunk egymás mellett, ami kezd kissé kínossá válni, ugyanis a csendtől olyan mintha a gondolataim hangosan repkednének a szobában ide-oda, amik most vettek egy igen csak perverz fordulatot.
Sehunnak nem is kell több kirántja kezemből a jégkrémet, majd az övét is eldobja a padlóra és ajkaival az enyémekre tapad. Elmélyítve csókunkat, derekamnál fogva megemel és hátradönt az ágyon. Mindketten tudjuk mi következik most és végre úgy érzem, hogy készen állunk rá.
Felém kerekedik, jobb könyökét fejem mellett megtámasztja, másikkal pedig végigsimít mellkasomtól egészen az alhasamig, majd tenyerébe veszi bal mellem és finoman rámarkol, amitől összerezzenek. Karomat nyaka köré fonom és szorosan húzom magam felé, jelezve, hogy testem igényli az övének simulását. Azonban ahelyett, hogy ezt teljesítené eltávolodik tőlem és feltérdel mellém, majd leveszi pólóját, végül pedig felhúz magához és felsőm aljért nyúl, de mielőtt bármit is csinálna kérdőn szemembe néz, mire bólintok egyet, s végül beharapva ajkát kibújtat belőle, ezt követően hátam mögé nyúl, és végig tartva velem a szemkontaktust kikapcsolja a melltartómat, amit lassan vesz le rólam és dob el végül. Ismét a hátamra dönt, de ezúttal ajkaim helyett a melleimet kényezteti puha párnáival, amitől felkúszik torkomon egy jóleső sóhaj. Amint ott végez, végignyal hasamon és gombolni kezdi a nadrágomat. Türelmetlenül nézek le rá, mire csak kajánul elvigyorodik és mielőtt megszabadítana a felesleges ruhadaraboktól fölém hajol egy csókra, majd lehúzza rólam a nadrágot, félredobja és végül fehérneműmmel is hasonlóan cselekszik. Immár teljesen meztelenül fekszek alatta s csak ekkor fog el némi félelem, ami izgatottsággal és idegességgel keveredik, melyet Sehun meg is érez.
- Lazulj el – utasít lágyan, ezt követően pedig most csiklómat veszi célba nyelvével. Hátam megfeszül és egy pillanatra beleremegek a mozdulatába, de végül élvezni kezdem, a számat pedig egyre több jóleső sóhaj hagyja el. Később mutató ujját is beveti és lassan kezdi el bedugni hüvelyembe, a kellemetlen érzéstől pedig összeszorítom szememet. – Mindjárt jobb lesz – feleli Sehun, közben fölém hajol, amennyire csak tud és egy csókot nyom ajkaimra, majd visszatér eddigi munkálataihoz. 
Ahogy mondta, percekkel később már sokkal élvezetesebb, amit csinál, így középső ujját is társítja a másikhoz, ami eleinte ismételten kellemetlen, de idővel ez is jobb lesz, így már ritmusosan mozgatja bennem két ujját, s nyalogatja a csiklómat, egészen addig ameddig el nem élvezek. Ezt követően kihúzza őket és melegítőjéhez nyúl, amiben már dudorodik férfiassága, majd leveszi azt, bokszerével együtt és fölém hajol. 
- Ha valami nem esik jól akkor szólj – mondja komoly arckifejezéssel, mire mosolyogva bólintok egyet és a hátába kapaszkodok. Végül óvatosan bepozicionálja férfiasságát hüvelyemhez és lassan, finoman kezd behatolni. Nem tagadom, fáj, borzalmasan. Olyan mintha belülről próbálnának meg szétszakítani, mégis akarom, mert a magaménak akarom tudni Sehunt, és szeretném, ha végre ő is teljes mértékben élvezhetné az együttlétet. – Ne haragudj – szólal meg bocsánatkérőn. – Innentől kezdve már csak jobb lesz – suttogja, majd, hogy elterelje a figyelmemet a fájdalomról, szenvedélyesen csókolni kezd. Lassan mozgatni kezdi csípőjét, ezzel gyengéden ki-be mozog bennem. Még mindig kellemetlen, de már kezdem megszokni, és ha ezt nem is fogom túlzottan élvezni a fájdalom miatt, legalább neki örömet tudok okozni.
Körmömet a hátába vájom, ahogy gyorsabban kezd mozogni és egy idő után már el is tűnik a fájdalom, a helyét pedig átveszi az élvezet. A szobát megtelíti jóleső nyögéseinknek zaja – nem biztos, hogy szívesen lennék most Eun helyében, aki a szomszéd szobában ücsörög – és hosszas idő után hátam ívbe feszül, a nyakamat pedig hátra szegem, s így érem el a gyönyört. Sehun is lök még rajtam még párat, kicsit erélyesebben, majd kihúzódik belőlem és egy elnyújtott sóhaj kíséretében a hasamra élvez. Zihálva váltunk egy gyengéd csókot, majd Sehun boldogan a szemembe néz.
- Szeretlek, Park Nari – közli lihegve.
- Én is szeretlek, Oh Sehun – felelem büszkén, majd nyomok ajkaira még egy csókot és végül egy zsebkendővel letakarítom a hasamat, s végül kifáradtan fekszünk az ágyon, én barátom mellkasán, míg ő átkarolva szorít magához.
Eljött ez az alkalom is. Sehun nem csak a férfiiszonyomat segített leküzdeni, hanem megtanított arra is, hogy milyen szeretni valakit, aki viszont szeret és bármit megtenne érted, küzd azért, hogy együtt lehessetek. Hosszú és kanyargós út áll mögöttünk, de most itt vagyunk, szeretjük egymást, legyen bármennyi is a korkülönbség, az akadály, a probléma, tudjuk, hogy innentől kezdve bármikor és bármiben számíthatunk egymásra.

Vége

___________________________________________________________________________________

Köszönetnyilvánítás

Nos... Először is azzal kezdeném, hogy sosem gondoltam volna, hogy végig írok egy történetet, így most – ha szabad ilyet tennem – egy kicsit büszke vagyok magamra. Szeretném megköszönni minden kedves Olvasómnak, hogy a hosszas szünetek után sem hagytak el, és végig követték velem a történetet! Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, a kommenteket, a lájkokat. Ezek nekem nagyon sokat jelentenek, mert hiába magamnak írok, örülök, hogy másnak is tetszik, mert ez csak jobban ösztönöz az írásra! Nagyon a szívemhez nőtt ez a történet, a karakterek, az egész [a legjobban pedig ez a tanár-diák kapcsolat]. Ennek a történetnek itt most vége lett, de nem tűnök el ugyanis hamarosan belekezdek egy új, tanár-diák témájú történetbe, ami az I'm on my teacher címet kapta, rákattintva pedig megtekinthetitek a blogot, ami ugyan még félig van csak kész, a tartalom már fent van. Még egyszer köszönöm, hogy végig követtétek a történetet, mind a csendes olvasóknak, mind azoknak, akik kommenteltek! 

Huszadik fejezet

Kicsengetés után Sehun után kajtatok, hogy beszéljek vele pár szót, mert nem bírok magammal. Az iskola bejáratánál meg is találom, ahol jelenleg nem igen járkálnak diákok, mert eléggé külön áll az osztálytermektől. 

- Mr.Oh! – szólok utána, mire megfordul és rám mosolyog. – Mi lesz most? – kérdezem mikor mellé érek, de válaszul csak nem törődőm módjára meghúzza a vállát. – Yah! Ne csináld ezt.

- Majd körbenézek az álláslehetőségek között. De az első dolgom az lesz, hogy befestetem a hajam, mondjuk – elgondolkodik egy pillanatra – feketére, és az elegáns stílus helyett lazábbra váltok. Így jobban fogok passzolni hozzád – mondja, majd egy mosoly közben beharapja ajkát, amivel sikerül zavarba hoznia. – Menj vissza, otthon találkozunk – mutat szemével az folyosók irányába, majd közelítene, hogy adjon egy puszit, de eltolom magamtól. 

- Itt nem lehet – közlöm vele, azonban mit sem törődve elveszi maga elől kezeimet és nyom egy puszit a homlokomra. Miután elválik tőlem körbenézek, hogy biztosra menjek senki sincs a közelünkben. – Egyszer tudnád azt csinálni, amit mondok? – nézek fel rá nagy szemekkel, mire kuncogni kezd és végül elmegy.

Tekintetemmel végigkísérem távozását, majd visszaindulok az osztályterembe, a folyosóra érve viszont belebotlok Sunheebe.

- Akkor... Ti most tényleg együtt vagytok? – arca kétségbeesést sugall. Bizonytalanul bólintok egyet, mire felsóhajt. – Aish. Ez olyan aranyos – csap egyet bosszankodva a levegőbe. – Vigyázz rá, ha már képes volt érted feladni az állását. 

- Ha nem értem, akkor miattad hagyta volna el az iskolát, de ne aggódj, úgy lesz – kacsintok rá, ezt követően pedig tovább haladok. Még mindig nem értem Sunheet, és ez valószínűleg míg élek így lesz.

Matekórán természetesen, ahogy általában az összes diák, máson gondolkodok, még pedig azon, hogy avassam-e be legjobb barátnőmet a Sehunnal való kapcsolatomba, vagy ne mondjam el neki. Már azért is megszidott, hogy kitaláltam ezt a kamu sztorit, hogy barátom van, mit szólna ha megtudná, hogy a – már csak volt – tanárommal jöttem össze? Végül is a legjobb barátnőm, meg fog érteni nem? 

- Hogy micsoda? – kiált rám Boyun a folyosó közepén, miután beszámolok neki a helyzetemről. – Most csak viccelsz ugye? – veszi lejjebb a hangerejét, mikor észreveszi, hogy mindenki minket bámul. 

- Nem – mondom kicsit félve, mire csak felsóhajt. 

- Te nem vagy eszednél. Egy tanárral? – suttogja az utolsó szavát, mire lassan bólogatni kezdek. – És... eddig miért nem mondtad? Van más is amiről tudnom kéne? Lefeküdtetek már? 

- Yah! Ha igen, akkor sem avatnálak be – morgok rá.

- Ha megbánt – vált témát – akkor én is megbántom, de nem is akárhogy! – néz rám szigorúan, majd egy mosoly kíséretében megölelem és a csengőszóra elköszönök tőle.

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de még így is enyhén reagálta le, mint amire számítottam. Most viszont, hogy már ő is tudja, egy cseppet megnyugodtam.  

Iskola után sietősre veszem lépteimet, hogy minél előbb hazaérjek és ápolgatni tudjam Sehunt Eun helyett, mivel neki most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az unokatestvére kívánságait lesse.

Amint belépek a lakásba, megpillantom Sehunt, amint ebédet készít magának. Egyből odarohanok hozzá és kikapom a kezéből a ramenes zacskót. 

- Yah! Neked pihenned kell! Menj és feküdj le, majd én megcsinálom – parancsolok rá.

- Nem lesz bajom egy kis ramen készítéstől – válaszolja komoran. – De ha ezt szeretnéd. Amúgy sem főzött még nekem a barátnőm – vigyorog elégedetten, majd megcélozza a nappalit és ledobja magát a kanapéra. Mert a ramenhez olyan nagy főzéstudomány kell... 
Megforgatom a szemeim, majd gyorsan ledobom az iskolatáskám az egyik székre és nekiállok az étel elkészítéséhez. Miközben várom, hogy elkészüljön, égető tekintetet érzek a hátamon így megfordulok és látom, hogy Sehun engem figyel. Mint, aki észre sem vette, visszafordulok és nyelek egyet. Egy kicsit rémisztő, ahogy bámul, de ha őt ez boldoggá teszi, akkor nekem rendben van. Miután kész az étel, kiteszem egy tányérba és odaviszem Sehunnak egy evőpálcika kíséretében. Vidáman elveszi tőlem őket és felülve neki is áll az evésnek. Leülök mellé, majd előveszem a telefonom, hogy készítsék róla egy képet, de nem igazán tetszik neki a cselekedetem.
- Mit csinálsz? – kérdezi teli szájjal, közben homlokát ráncolva rám néz. Mosolyogni kezdek és rányomok a nagy gombra, amellyel el is készül a kép. – Yah! Add ide! – teszi le a tányért a dohányzóasztalra, majd a telefonomért kap, de gyorsan elrántom előle és kiöltöm rá a nyelvem. – Leharapom! – közli komoly arccal, ezt követően pedig feltérdel az ágyra és fölém hajol. Védekezésképp szám elé kapom a telefonomat, de közben le sem tudom vakarni magamról a mosolyt. – Ezt tetszik mi? – teszi fel a kérdést kissé cinikusan, majd elrántja a készüléket és egy hatalmas puszit nyom az ajkaimra, közben kihasználva a pillanatot, kikapja a kezemből a telefont és végül visszaül a fenekére.
- Add vissza! – ülök fel, ám amikor felé közelítenék kinyújtja bal kezét, ezzel megakadályozva, hogy a közelébe férkőzhessek. – Ki ne töröld! Kérlek! – próbálok aranyos lenni, de nem igazán hatja meg. – Oppa – nyújtom el a szó végét, majd duzzogást tettetve összefonom a karomat a mellem előtt, mire felém fordítja tekintetét.
- Ha így kiemeled a nőiességed – vet egy pillantást a melleimre –, és ilyen kifejezést használsz, tárgyalhatunk – kuncog. Gyorsan elveszem a kezemet magam elől, majd kinyújtom azokat tenyeremet felfelé tartva.
- Kérem – közlöm egyszerűen és egy grimasz után úgy is tesz, ahogy mondom. Lezárom a telefonom és eldugom a hátam mögé. – Inkább egyél tovább! Gyorsan, gyorsan! Egy sérült embernek sokat kell ennie! – hadonászok dirigálva.
- Ha ilyen parancsolgatós leszel akkor nem járhatunk együtt tovább – húzza fel egyik szemöldökét miközben a tényérért nyúlt. Beleütök egyet a vállába és intek felé egy megvető pillantást, amire csak egy jajgatást kapom válaszul.
Miután elfogyasztja a rament, jóllakottan vonul el a szobájába, hogy szundítson egy keveset. Én addig gyorsan elmosogatok és rendet rakok a nappaliban, illetve a konyhában. Bemegyek Eunhoz megkérdezni tőle, hogy kér-e valamit enni, de csak egy nemet kapok válaszul, egy erőltetett mosoly kíséretében. Nagyon el van foglalva a gondolataival, ami egy cseppet aggaszt, de remélem, hogy hamarosan túl lesz a problémáján, mert nem szeretném őt így látni, és hiába szeretnék segíteni neki, nem tudok és ezen senki sem tud, csakis saját maga.
Később benézek Sehunhoz, hogy minden rendben van-e vele – egy cseppet úgy érzem, mintha az anyukájuk lennék, de ez a legkevesebb azok után, hogy itt lakhatok és, hogy Sehun felmondott. Édesen alszik, hátán fekve, egyik karját a feje alatt megtámasztva, s mivel a takaró csak a hasáig van rajta, odamegyek, hogy feljebb húzzam. Ekkor azonban megragadja a karomat és maga mellé ránt, majd szorosan átölel, arcát pedig nyakamba fúrja.
- Maradj itt velem – suttogja. – Veled aludni sokkal jobb, mint egyedül. Kibújok az öleléséből és felé fordulok. Továbbra sem nyitja ki a szemét, így átnézem arca minden egyes szegletét. – Szeretsz engem nézni?
- Csak amennyire te engem – felelem, arra célozva, amikor a konyhában figyelt. Felnyitja pilláit, szemei fáradtnak tűnnek, mégis mélyen néz íriszeimbe, majd újra lehunyja őket és egy finom puszit lehel ajkaimra. – Ha már az ápolónőt akarod játszani – szólal meg –, felvehetnél egy olyan dögös ruhát is. Jól mutatnának benne a melleid.
- Mindenképp – sóhajtok fel fáradtan. – Néha jobban tennéd ha csöndben maradnál, ugye tudod?! – válaszul egy vigyort kapok.

Reggel Sehun mellet ébredek és végre nem azon kapom magam, hogy el fogunk késni az iskolából, mivel szombat van, így nyugodtan bújok hozzá, hogy még egy kicsit élvezzem a pillanatot, mert tudom, hogy hamarosan ő is felébred és el fogja rontani, mint mindig.
- Jó reggelt – hallom meg álmos, rekedtes hangját.
- Jó reggelt – válaszolok, közben átfordulok a másik oldalamra, hogy szembe lehessek vele.
- Mennyi az idő? – kérdi szemét dörzsölve, majd ránézek a telefonom kijelzőjére.
- Háromnegyed tíz – közlöm egy kissé ledöbbenve, mert általában egyikünk sem alszik ilyen sokáig. Sehunnak egyből kipattannak a szemei és ki is kel az ágyból.
- Basszus. Tegnap tízre kértem időpontot a fodrászhoz hajfestésre – kezd bele az öltözködésbe bosszúsan, amit tágra nyílt szemekkel figyelek, majd leesik amit mond.
- Sehun, nem mehetsz így fodrászhoz, még pihenned kell! – állok fel én is.
- Nem lesz bajom, majd ha hazajövök pihenek – mosolyog rám, végül csak legyintek egyet, mert sokszori próbálkozásomra se hallgat rám. Innentől kezdve, nem szólok bele, hogy mit csinálsz, mert tök fölösleges. Visszaülök a matraca szélére és könyökömet térdemen támasztva kísérem végig tekintetemmel készülődését. – Ne duzzogj – szól rám, majd felhúzza a pulóverét, ezt követően pedig mellém lép, egy csókot nyom a fejem búbjára és elhagyja a szobát.
Úgy dőlök el a matracon, mint egy zsák krumpli. A plafont bámulom és nagyokat sóhajtozok. Csak egyszer tudnál rám hallgatni. Csak egyszer. Végezetül erőt véve magamon nekiállok rendbe rakni Sehun szobáját, majd bevonulok a fürdőszobába, hogy embert faragjak az arcomból, mivel jelenleg úgy nézek ki, mint egy kócos mosómedve. Amint ezzel megvagyok elviszem Jacksont sétálni egy nagyobb körre. Körülbelül háromnegyed órája sétálunk és már hazafelé tartunk, amikor valaki nekem jön.
- Elnézést – hajlok meg bocsánatkérően, mikor felnézek az illetőre és egy hosszas arcelemzés után rájövök ki az illető. – Sehun?
- Úgy látom hatásos lett a végeredmény, ha már te sem ismersz meg – kuncog. Meg kell, hogy mondjam a fekete haj még jobban áll neki és sokkal helyesebb lett tőle. – Ennyire rossz, hogy nem szólalsz meg? – nemlegesen bólogatni kezdek. – Szóval jól nézek ki? – túr a hajába egy mosoly kíséretében.
- Igen – vágom rá elégedetten, majd tovább indulok, Sehunnal a nyomomban.
Először csak csendben megyünk egymás mellett, majd a következő pillanatban megfogja a kezem és ujjait összefonja az enyémekkel, így haladunk tovább hazáig. Jó érzés végre, hogy nem kell attól tartanunk, hogy valaki meglát és gondot okoz, nyugodtan elmehetünk bárhová és jól érezhetjük magunkat.

Tizenkilencedik fejezet

Csak nézünk egymásra hárman, ledöbbent arccal, mint akik szellemet láttak. Nem tudom mit is mondhatnék, ez a szituáció nagyon kellemetlen. Ha más kapott volna rajta, az se lett volna éppen egy olyan dolog, amire csak úgy rálegyintek, hogy minden rendben van, de így, hogy Eun látott meg minket, így még kínosabb a helyzet. 

- Ti... Sehun, ő még csak... és Nari, te... – dadog barátnőm ide-oda hadonászva, egy értelmes mondatot keresve. – Mi a fene volt ez? – nyögi ki végül.

- Hát... – próbál válaszolni Sehun. – Csak játszottunk – hunyorít, annak érdekében, hogy Eun vajon elfogadja-e válaszképp.

- Gratulálok. Ilyen helyen kell "játszani" – macskakörmöz a levegőbe. – Meg amúgy ezt, hogyan hoztátok össze, és miről maradtam még le? Remélem tudjátok, hogy ott egy biztonsági kamera – mutat fel a sarokba. Ledöbbenten emelem fel tekintetem az ujja irányába, s mikor meglátom a kis fénylő, fehér téglalap alakú kamerát, elsüllyedek szégyenemben. 

- Fenébe... – hallom meg Sehun bosszankodó hangját. – Nari, jól érzed magad? Fal fehér vagy – nem kell válaszolnom, ugyanis egyből elsötétül előttem minden és hallom, ahogy a padló csábítóan hívogat maga felé én pedig bedőlök neki.
Szememet nyitogatva az első, amit észreveszek a doktornő arca – aki Sehunt is vizsgálja –, amint engem figyel.
- Jól érzed magad? – mosolyog rám kedvesen, majd óvatosan felülök és körbenézek. A Sehun melletti ágyon fekszek, Eun pedig pont a két ágy között ül. – Ha megkérhetem az édes kis párocskát, legközelebb ne a kórteremben próbálják meg kielégíteni egymást – vigyorog ránk.
- Aigoo – suttogom a fejemhez kapva. – Elnézést – hajlok meg finoman bocsánatkérés gyanánt.
- Ugyan. Megesett már párszor, mert senki sem veszi észre a kis kamerákat – legyint vidáman. – Holnap hazamehet Mr.Oh, mivel nincs komolyabb sérülése, de mindenképpen pihennie kell – fordul az említett felé. – Nem lenne baj, ha valaki gondoskodna magáról, mivel jobban tenné, ha ágyban maradna és nem járkálna feleslegesen.
- Velem él – szólal fel Eun. – Az unokatestvére vagyok, szóval vigyázni fogok rá – vet egy szigorú pillantást Sehunra. A doktornő biccent egyet, majd elhagyja a termet.
- Nari – néz rám Eun. – Menjünk haza, hagyjuk pihenni a "beteget". Van mit elmesélned – sóhajt és elindul az ajtó irányába.
- Oh – egy pillanatra Sehunra nézek, aki kicsit félve pillant rám, majd barátnőm után megyek, aki már jóval előttem jár.
Kiérve a folyosóra Sunheet pillantom meg. Kérdőn nézek rá, mikor észrevesz. 
- Te meg mit keresel itt? – kérdezem kissé flegmatikusan.
- Érdekelt, hogy van Mr.Oh ezért bejöttem, hogy megnézzem – válaszolja kissé vonakodva, mire cinikusan felnevetek.
- Képes lettél volna tönkretenni az életét, de érdekel, hogy van? Semmi keresni valód itt Sunhee, úgyhogy gyorsan fordulj meg és menj haza! – parancsolok rá. Bólogatni kezd és úgy tesz, ahogy mondok, végül én is tovább haladok Eun irányába. 
Egész úton csendben ülünk egymás mellett a rádiót hallgatva. Mit mondjak neki? – fogalmam sincs, hogy is kezdhetnék hozzá a mondandómnak, így továbbra sem szólalok meg. Megérkezve a ház elé, gyorsan kipattanok és előremegyek, majd mikor felérünk a bejárati ajtó elé, Eun megszólít.
- Mi elől menekülsz? – mosolyog rám, végül kinyitja az ajtót, s mikor bezárja komoly arccal elém áll. – Kezdhetsz mesélni. Miről maradtam le? Mi van most köztetek Sehunnal?
- Hát – vakarom meg a tarkómat idegességemben. – Nem tudom... – suttogom. – Együtt vagyunk? – teszem fel magamnak a kérdést kissé bizonytalanul.
- Aha. Az nem zavar, hogy ő a tanárod? – húzza fel a szemöldökét. 
- Unnie, mérges vagy? – kérdezek vissza, mivel nem tudom mi jár a fejében.
- Nem vagyok mérges. Örülök, hogy nem kell tovább Sehun siránkozását hallgatnom miattad – sóhajt fel megkönnyebbülten. – De egyenlőre ez még egy kicsit furcsa nekem, elvégre te még... diák vagy ő pedig már felnőtt ember. 
- Tudom, nekem is furcsa, de szeretem őt, és ő is engem – mentegetőzök, azonban még nekem is szokatlan kimondani ezt valaki másnak. – De veled mi van? Máshogy viselkedsz...
- Velem? – lepődik meg. – Semmi.
- Yah! Látom rajtad – közlöm, mire elfordul tőlem és megindul a kanapé felé, ezt követően leül arra. – Történt valami?
- Igen Nari, történt. Nem vagyok biztos benne, hogy elmerem-e mondani. Félek, hogy máshogy néznél rám – szemében megcsillan pár könnycsepp. Ennek következtében leülök mellé és biztatóan nézek rá, hogy mondja el. – Anyukám nem volt beteg és nem is találkoztam vele. Nagyon rosszul álltam anyagilag ezért máshogy kellett pénzt keresnem – Máshogy? Csak nem...? – Férfiakkal kellett randiznom, akik fizettek ezért. Azonban még ez sem volt elég, ezért néhánnyal... le is kellett feküdnöm – ledöbbenek a szavaira. Képtelen vagyok elhinni, hogy ő ilyesmit csinált. – Csak most tudtam visszajönni, mert mostanra sikerült összeszednem annyi pénzt, hogy kifizessem a tartozásaimat, és ne vigyék el a lakást – kicsordul pár könnycsepp a szeméből és a földre szegi a tekintetét. – Nari, én nagyon szégyenlem magam és nem tudom, hogy fogok tudni elbánni a lelkiismeretemmel – előtör belőle a sírás.
- Miért nem szóltál Sehunnak vagy nekem, hogy mi a baj? – kérdezem teljesen ledöbbenve.
- Mert nem akartam. Ezek az én problémáim voltak és nekem kellett megoldanom őket, nem egy diáknak és nem az unokatestvéremnek – megtörli az arcát és rám néz. – Azért vagy ilyen csöndben, mert egy olcsó lotyónak tartasz igaz?
- Dehogyis! – vágom rá. – Biztos lett volna más lehetőség, ha értesítesz minket, de nem ítéllek el, mert nem vagy az! Viszont... többet ne csinálj ilyet kérlek.
- Nem fogok megígérem – erőltet magára egy mosolyt, majd szorosan magamhoz ölelem. – Elmegyek, lepihenek egy kicsit.
- Rendben – bólintok, majd miután elmegy a szobájába a hűtő felé veszem az irányt, hogy egyek valamit.
Nem gondoltam volna, hogy Eun hajlamos ilyen módszerekhez folyamodni a pénzért, de mivel a barátnőm ezért támogatnom kell és semmiképp sem elítélni, még ha nem is tartom helyes dolognak. Látom rajta, hogy megbánta a dolgot, és tudom, hogy nem lesz neki könnyű túljutnia ezen. Sehun viszont semmiféleképp nem tudhatja meg, mert nagyon ideges lenne és neki most az is épp elég feladat lesz, hogy új munkát találjon magának.

Másnap kissé félve közelítem meg az iskola bejáratait, mert még nem tudom, hogy mit is mondjak a tanároknak, ha rákérdeznek, hogy miért rohantam el tegnap, amikor kiderült, hogy mi történt Sehunnal. Valószínűleg nem fogom megúszni a válaszadást, mivel az első óránk nyelvtan és ugyebár a helyettesítő tanárral leszünk. Lopakodva megyek végig a folyosókon egészen az osztályteremig, ahol diáktársaim egyből felfigyelnek rám. Sietősen leülök a helyemre és belegubózom magam a füzeteimbe.
- Nari – hallom meg Kyungsoo hangját. – Miért rohantál el úgy tegnap?
- Oh... Csak... – mielőtt bármit is mondhatnék belép a tanárnő, ezzel elérve, hogy mindenki a helyére siessen és vigyázzba állva fogadja.
- Kisasszony – néz rám, miután megtörtént az üdvözlés, így állva maradok. – Mi volt ez a kis elrohanása tegnap?
- Hát... – körbenézve látom, hogy mindenki kidülledt szemekkel figyel, kíváncsian várva a válaszomat. – Mr.Oh a kedvenc tanárom és megijedtem, hogy mi lehet vele... – felelem kissé elbizonytalanodva.
- Értem, szóval ön is egy a sok közül, akik rajonganak érte – nevet fel. – Legközelebb ne csináljon ilyet. Leülhet!
- Igenis – meghajlok, majd úgy teszek, ahogy mondta. Immár hátra se merek fordulni, a többiek biztosan hülyének néznek a viselkedésem miatt.
Egész óra alatt figyelmesen jegyzetelek. Meglehetősen könnyen megy így, hogy nem Sehun tartja az órát, mert nincs, ami elvegye a figyelmemet az anyagról. Az utolsó tíz percben azonban már türelmetlenül várom a csengő hangját, mert bármennyire is kedves ez a tanárnő, a hangja elviselhetetlen, és ha belegondolok, hogy mostantól mindig ezt kell halljam, megborzongok. A következő pillanatban nyílik az ajtó, mindenki felpattan a helyéről és rávetik a tekintetüket. Sehun lép be a terembe komoly tekintettel, a feje már nincs bekötve, a ruházata pedig nem a megszokott, ing és elegáns farmer helyett egy melegítőnadrágot és egy bő pulóvert visel. 
- Jó napot! – köszön egy halvány mosoly kíséretében. – Elköszönni jöttem, ugyanis beadtam a felmondásomat – ahogy elhagyja a száját ez a mondtad valami belehasít a szívembe, de nem tudom eldönteni, hogy a szomorúságtól vagy a boldogságtól, amiért képes azért ezt tenni, hogy nyugodtan együtt lehessünk. – Legyetek jók, és Kim tanárnőre is úgy figyeljetek, ahogy rám, vagy még jobban – rám pillant, és egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcán. Lány osztálytársaim szomorúan sóhajtanak fel. – Örülök, hogy a tanárotok lehettem, mert rájöttem, hogy mi az igazán fontos nekem – átnéz a diákokon, de végül rajtam állapodik meg a tekintete. – Sziasztok! – integet, majd elhagyja a termet.
Mindenki helyet foglal, a lányok hangos susogásba és jajveszékelésbe kezdenek, hogy mi lesz most velük. Én azonban csak bámulok magam elé, a szívem pedig majd' kiugrik a helyéről. Nem tudom mennyivel fogja ez megkönnyíteni a helyzetünket, mert még így is oda kell figyelnünk majd, hogy ne lássanak meg az idejáró diákok, mert tudjuk, hogy annak nem lenne jó vége, de az tény, hogy jobb lesz így.

Tizennyolcadik fejezet

- Sehunah! – szaladok utána, hogy megmagyarázzam a történteket, de nem áll meg. Mellé érve a karjáért kapok, de elrántja.

- Az iskolában ne szólíts így – szól rám haragosan, ám még mindig nem néz rám. – Le akarsz bukni? Bár ahogy láttam, már nem is igazán érdekel – az autójához érve kinyitja azt majd beül. – Inkább Jongin után kéne menned nem? 

- Yah... – szemeim könnyekkel gyűlnek meg, de ez Sehunt nem érdekli, becsapja az ajtót és sietősen elhajt. A kocsikerekek csak úgy csikorognak és tövig nyomja a gázt. Elindulok hazafelé, busz helyett a futást választom, mert mire a jármű megérkezne én már otthon leszek. 

Kifulladva nyitom ki a bejárati ajtót és egyből Sehun szobája felé indulok, de mielőtt benyitnék kilép rajta. Egy pillanatra megáll előttem és rám néz, majd elhalad mellettem.

- Sehun – szólítom meg, de figyelmen kívül hagy. – Hadd magyarázzam meg...

- Így hálálod meg valaki segítségét? – fordul felém ingerülten.

- Nem... Félre érted. Ő csókolt meg engem, én nem akartam...

- De nem is lökted el – nevet fel cinikusan. 

- Mert meglepődtem és te is tudod, hogy milyen vagyok – szememből kicsordul egy könnycsepp és lassan végighalad arcomon.

- Ah, persze. Szóval mindenkinek hagyni fogod, hogy csak úgy megcsókoljon? – ráncolja a homlokát.

- Sehun! – szólok rá erélyesebben. – Fejezd be kérlek! Nem én tettem és nem is jelentett nekem semmit! Ne hibáztass azért, amit nem csináltam – nem bírom tovább magamban tartani a sírást, előtör belőlem és azzal a mozdulattal a földre zuhanok, Sehun pedig egyből értem kap.

- Rossz volt látni – mellettem guggol a földön és a padlót bámulja. – Én nem csókolhatlak meg nyilvános helyen. Nem is érhetek hozzád. Ő meg... Azt csinálhat, amit akar. 

- Lehet, hogy jobb lenne, ha befejeznénk ezt. Amíg a diákod vagyok nem lehet nyugtunk – mondom ki végül, amin napok óta agyalok.

- Igazad van – sóhajt fel. Ezt kimondva feláll és otthagy. Meglep, hogy ennyivel letudja, nem ezt szoktam meg tőle és most nagyon rosszul esik. Kettőnk között ő a kitartóbb és ő az, aki tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel, legalább is eddig így volt.

Nem akartam ezt, de nincs mit tenni. Tegnap mondta, hogy senki sem volt még ilyen fontos a számára és, hogy mindig meg fog védeni, most pedig ennyivel végeztünk. A szívem hasogatni kezd, a sírásom pedig nem enyhül. Valahogy feltápászkodok és elvonulok a szobámba, ahol ágyamon összekuporodva folytatom a zokogást. Szeretlek Sehun és nem akarlak ilyen könnyen elveszíteni.

- Megjöttem – hallok meg kintről egy ismerős, rég nem hallott vidám hangot, Eun az.

Megpróbálom abbahagyni a sírást és letörölni a könnyeimet, hogy üdvözölni tudjam barátnőmet.

- Eunah! Annyira hiányoztál! – ugrok a nyakába.

- Ti is nekem! – feleli, majd elválunk egymástól. – Sehun hol van? – abban a pillanatban meg is jelenik az említett és boldogan üdvözlik egymást.

- Hol voltál ilyen sokáig? – kérdi tőle Sehun egy nagy ölelés közepette, amitől meghasad a szívem.

- Anyukám nem érezte valami jól magát – válaszolja Eun kissé bizonytalanul, majd eltolja magától a férfit. – De már itthon vagyok. Ennek örüljünk! – mosolyog erőltetetten, ami kissé furcsa nekem. – Jól érzem, hogy feszültség van köztetek?
- Nem – vágjuk rá Sehunnal egyszerre.
- Hát jó – vonja fel szemöldökét Eun. – Megyek lepakolok, meg lezuhanyzok, eléggé elfáradtam a napokban.
Bólintunk, majd elmegy köztünk a szobája felé. Vetek egy pillantást a mellettem álló Sehunra, aki komor fejjel mered maga elé.
- Megírtam a felmondásomat – közli végül könnyedén. – Holnap pedig beadom és utána már nem kell miért aggódnod. 
- Ne! – szólok rá. – Nem teheted ezt... Ettől nem lesz könnyebb neked – összevonom a szemöldököm és lehajtom a fejem.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem az számít, hogy nekem mi a jó? – lép közelebb.
- Akkor sem mondhatsz fel! – nézek fel rá.
- Nem kell az engedélyed – mondja végül haragosan, majd elvonul a szobájába és én is hasonlóképp teszek. Ettől féltem a legjobban, hogy az állására fog menni a kettőnk kapcsolata, én pedig ezt nem szeretném. 
Az este nem beszélünk többet, ki sem lép a szobájából, én pedig nem szeretném zavarni. Tudom, hogy semmiféleképp nem fogom tudni lebeszélni arról, hogy felmondjon így nem is próbálkozok, csak gondolatban csapkodom magam, hogy hogy hagyhattam a dolgokat idáig fajulni. Nem elég, hogy végig kellett néznie, ahogy Jongin megcsókol, én pedig kénytelen voltam tenni ellene, most még az állását is fel akarja adni. Magamat egyáltalán nem sajnálom, inkább csak Sehunt, amiért mindezen keresztül kell mennie.

Másnap az iskolában mindenkire rájött a jókedv, kivéve Kyungsoot és engem. Egész nap csendben ülünk a teremben és bámulunk magunk elé. Testnevelés órán még egy figyelmeztetést is kapunk amiért nem dolgozunk rendesen. Sehunt egész nap láttam a folyosókon, pedig előbb indult el, mint én. Lehet, hogy beadta a felmondását és el is ment? Most vele lesz óránk úgyhogy hamarosan kiderül. Lehet, hogy szimplán csak neki sincs jókedve – amit meg is tudok érteni – és egész nap a tanáriban van.
Becsöngőkor sietősen ülök be az órára és veszem elő a füzeteimet. Ahogy belép a tanár a terembe, felkapom a tekintetem, de nem Sehun néz vissza rám, hanem a helyettesítő tanárnő. Köszönés után Sunhee megkérdezi, hogy miért nem Mr,Oh jött be.
- Nos gyerekek – szólal meg kissé zaklatottan a tanárnő. – Mr.Oh reggel autó-balesetet szenvedett ezért most egy darabig én jövök be helyette, ameddig kórházban van. 
- Tessék? – pattanunk fel egyszerre Sunheevel, majd egymásra nézünk. Arra felé jöttem, amerre ő is, de semmiféle karambolt nem észleltem, lehet, hogy még jóval előtte történt.
Az ösztöneim azt súgják, hogy menjek be hozzá, de ha most megteszem az gyanús lenne, ám nem tud érdekelni. Villámgyorsan összepakolom a holmim és kifutok a teremből.
- Yah, kisasszony! – kiabál utánam a tanárnő, de nem foglalkozok vele, csak rohanok, mint akit puskából lőttek ki. 
Innentől kezdve semmi sem érdekel. Ha számon kérnek, majd kitalálok valamit, de jelenleg sokkal jobban érint, hogy mi történt Sehunnal, minthogy a baleset tudatában nyugodtan üljek a nyomorult iskolapadban.
A kórház felé veszem az irányt, s mintha az életem múlna rajta, úgy futok. Lábaim egy idő után kezdik feladni, de tovább erőltetem őket, nem állhatok meg. Sehun... Kérlek ne legyen semmi bajod, mert abba belehalnék.
Beérve a kórházba sietősen megkérdezem a recepción, hogy hová szállították Mr.Oh-t. Amint elmondja a nővér nem törődve a többi felesleges kérdésével a kórterem keresésére indulok és szerencsére hamar meg is találom, majd benyitok. Sehun bekötött fejjel fekszik infúzióra kötve, a szemei csukva vannak. Lassan odalépek hozzá és letérdelek mellé. 
- Sehunah. Sajnálom – törnek fel szememből a könnyek. Óvatosan megfogom a kézfejét és rádöntöm a fejem, mikor bejön egy orvos. – Mi történt vele? – teszem fel egyből a kérdést.
- Gyorsan hajtott és belement egy éppen kikanyarodó autóba. Egy agyrázkódáson és egy zúzódáson kívül nincs komolyabb baja, szerencsére – feleli a doktornő. – Te a húga vagy?
- Nem... A barátnője – mondom megnyugodva annak tudatában, hogy nincs maradandó károsodása.
- Elég fiatalnak tűnsz. De hát a szerelemben ez nem számít – mosolyog kedvesen a nő.  
- Nari – nyöszörög Sehun.
- Oh, végre magához tért – szólal fel a doktor, majd közelebb lép Sehunhoz, hogy megvizsgálja.
- Miért csináltad ezt, huh? – zokogok mellette. – Miért kell ennyire megnehezítened a dolgokat? Tudod te, hogy mit éltem át az elmúlt húsz percben? 
- Sajnálom – suttogja. – Nem akartam, hogy ez történjen. Csak siettem, hogy minél előbb veled lehessek. 
- Yah! Ne mondj ilyeneket! – ütöm meg finoman a vállát sírás közben. 
- Kimennél kérlek ameddig megvizsgálom a barátod? – kérdezi aranyosan a doktornő. Bólintok, majd elhagyom a termet.
Odakint tűkön ülve várom, hogy végre visszamehessek. Mit csinálnak már ilyen sokáig? Oh! Szólnom kell Eunnak! Előkapom a telefonomat és írok egy sms-t barátnőmnek, hogy jöjjön be a kórházba. Eltelik tíz perc, s csak ekkor lép ki az orvos bólintva, hogy mehetek.
- Szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van – mosolyog rám édesen a fiatal doktornő. Válaszul csak biccentek egyet, majd besietek Sehunhoz, majd leülök az ágya mellé és csendben figyelem. 
- Szóval a barátod vagyok – kuncog rekedtes hangon. – Akkor mától oppanak kell hívnod!
- Sokat beszélsz – fintorgok rá. – Szóltam Eunnak, hogy jöjjön be – közlöm témát váltva.
- Minek? Nem akarom, hogy ez is felzaklassa – sóhajt fel, unokatestvérének anyukájára célozva. – Egyébként te pontosan, hogy is kerülsz ide? – fordítja felém óvatosan arcát.
- Khm – köszörülöm meg a torkomat. – Eljöttem, amikor a helyettesítő tanár elmondta, hogy mi van veled.
- Az egész osztály előtt? – vigyorog, majd bólintok. – Jobb lesz ha kitalálsz valami kifogást. Bár úgyis mindegy, mert később behívom az igazgatót, hogy odaadhassam neki a felmondásomat.
- Sehunah...
- Nem értem – vág közbe fülét hegyezve.
- Oppa – mondom gúnyosan. – Nem mondhatsz fel. Mit fogsz utána csinálni? 
- Ez az egész tanár dolog csak arra volt jó, hogy megtaláljalak és elcsábítsalak. Különösebben sosem szerettem, mert idegesít a sok nyáladzó tinilány – grimaszol.
- Yah, én is az vagyok! – világosítom fel.
- De te más vagy – néz mélyen a szemembe. – Téged szeretlek. Ezért is mondok fel. – Felállok és egy apró puszit nyomok ajkaira. – Ugye tudod, hogy az az ajtó zárható? Mindig is érdekelt milyen lehet egy kórházban csinálni – harsányan felnevet és felül, hátát az ágy fejtámlájának támasztva.
- Perverz – dünnyögöm magam elé. – Most inkább pihenésre van szükséged.
- Egész nap itt fekszek, ki vagyok pihenve. Nari, ülj ide, csak egy kicsit – simítja meg ágyékát, minek hatására az egész arcom vörös színbe burkolózik. Körbenézek, az ajtó csukva van, a szobában pedig csak mi tartózkodunk. Most ment el az orvos szóval csak nem lehet gond. Felmászok az ágyra és átvetem Sehunon egyik lábam, így lovaglóülésbe kerülve. Lassan ülök le rá szoknyámat kissé felhajtva, Sehun pedig ajkát beharapva figyeli a mozdulataimat. – Most csináld azt, amit én a múltkor. Segítek – két tenyerét csípőmre teszi és előre-hátra kezdi tolni, én is rásegítek, így elérem, hogy bugyimon, és az ő nadrágján keresztül, csiklóm erőteljesen férfiasságához dörzsölődjön. Néha vetek egy pillantást az ajtóra, hogy nem-e jön be valaki. – Ah – szegi hátra Sehun a fejét szemét becsukva.
Kezem segítségével megtámaszkodok hasán, hogy gyorsítani tudjak. Összeszorított szemekkel folytatom tovább, mikor Sehun jóleső sóhajait a kilincs kattanása töri meg. Az ajtó felé kapom tekintetem és gyorsan lepattanok Sehunról, aki nagyokat nyelve néz, zavarba jötten ugyan abba az irányba. Eun áll velünk szemben hatalmasra nyílt szemekkel, ledermedve, mintha kővé vált volna. Az én szemeim is elkerekednek és szégyenemben összehúzom magam. Ez nagyon kínos. Elfelejtettem, hogy szóltam neki.

Tizenhetedik fejezet

Szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb csókokat váltunk, miközben én háton fekszek ágyamon, Sehun pedig fölöttem könyököl. Mindkét tenyeremet, lassan csúsztatom fel oldalán egészen a lapockáiig, míg ő egyik kezével magát támasztja, másikkal pedig végigsimít hasamon, egészen a medencecsontomig. A gyomrom olyan görcsben van, mint még soha, Sehun azonban nagyon magabiztos, nem érzek rajta semmiféle feszültséget, velem ellentétben. Lassan megfogja ingem alját és egy kicsit feljebb tolja, majd elválik ajkaimtól, s kibújtat a szoknyámból. Szememmel végigkísérem minden mozdulatát, amit észre is vesz, és aggódóan pillant fel rám.

- Baj van? Olyan rémülten nézel – vonja fel szemöldökét, közben letérdel mellém. Nemlegesen rázom a fejem, majd felülök és egy apró csókkal visszazökkentem az eddigi munkálataiba. 

Újból felém kerekedik, ám ekkor elkezdi kigombolni a nadrágját, ezt követően pedig ismét eltávolodik tőlem, egészen addig ameddig le nem veti azt, s el nem hajítja. Vetek egy pillantást az alsóneműjére, amelyben feltűnően dudorodik férfiassága. Nyelek egyet, mire megragadja mindkét térdem és lassan szétnyitja őket, majd befurakodik közéjük. Nagy szemekkel nézek rá, várva, hogy mi következik, e közben pedig szívem majd' kiugrik a helyéről az izgatottságtól. Egy féloldalas mosoly jelenik meg arcán, ennek kíséretében hajol fölém és néz mélyen a szemembe. Gyengéden csókolni kezd, végül ágyékát finoman nyomja bugyimon keresztül nőiességemhez, amitől egy pillanatra összerezzenek, ujjaimat pedig a hátára vetem és belemarkolok pólójába. A testem minden apró szegletét forróság járja, hol az izgalomtól, hol a feszültségtől. Sehun ajkaimról áttér a nyakamra, csípőjét pedig mozgásnak indítja, így dörzsölve merev férfiasságát hozzám, minek hatására lábaim még jobban széttárulnak. Oldalra fordítom fejemet, míg ő nyakamon tevékenykedik, s az új érzéstől arcizmaim megfeszülnek, szemhéjamat pedig szorosan összezárom. Torkomból kikívánkozik egy-két sóhaj, melyeket csak halkan csúsztatok ki számon.

- Jól vagy? – néz rám Sehun kíváncsian, a férfiiszonyomra célozva. Bólintok egyet, mivel beszélni képtelen lennék a jelen helyzetben. Elmosolyodik, majd nyom egy puszit az arcomra. – Nyugodtan sóhajts hangosan – suttogja a fülembe vágyakozva, amitől alfelem önfeledt izgalomba jön, így mozgásának köszönhetően eleget is teszek kérésének. Az ő száját is elhagyja pár jóleső nyögés, ami még inkább felizgat.

Idő közben megszabadul a felsőjétől így teljes kilátást nyit kidolgozott felsőtestére. Tenyerét megtámasztja fejem mellett, ezzel lehetőséget adva, hogy ujjaimat végigszántsam kockáin. Egyik kezével könnyedén kigombolja ingemet és széttárja azt, mire reflexszerűen kapom magam elé karjaimat, de Sehun finoman elveszi azokat, majd gyengéden rám dől, ügyelve arra, hogy ne nyomjon össze. Csípője tovább mozog, egyre erélyesebben, ami még több, hangosabb nyögést idéz elő belőlünk. Nyaka köré fonom a karjaim és magamhoz húzom, hogy meztelen felsőteste teljesen az enyémhez simuljon. Nem is kell több, a derekam megemelkedik, és egy hosszabb sóhaj kíséretében elérem a gyönyör kapuit, s át is lépem. Ahogy Sehun tovább mozog, a testem hullámozni kezd alatta, mire izmai megfeszülnek, végül pedig fülembe morogva jut el a csúcsra. Egy darabig még fekszik rajtam, majd feltápászkodik és egy gyengéd csókot lehel ajkaimra, végül zihálva mellém fekszik és a karjaiba von. 
- Senki sem volt még ennyire fontos nekem, mint te – szavaiból árad az őszinteség. – Mindig meg foglak védeni, kerüljön bármibe. – Szorosan hozzábújok, majd elkap a lelkiismeret furdalás, hogy az a bármi akár az állása is lehet. – Nem vagy rosszul? – érdeklődik.
- Nem – nézek fel rá mosolyogva, államat mellkasára fektetve. – Örülök, hogy most te is élvezhetted.
- Ha neked jó, nekem az bőven elég – válaszolja egy halvány, fáradt mosoly kíséretében.
- Nekem jó volt – vigyorgok elégedetten.
- Kezdesz egyre perverzebb lenni, ugye tudod?! – kuncog. Ezt csakis neked köszönhetem Oh Sehun. – De én így szeretlek – ölel magához. Utolsó szavára kipattannak a szemeim. – Megyek zuhanyozni, jössz? – nemlegesen bólogatok, majd felülök és hagyom, hogy menjen.  
Végigkísérem szememmel, ahogy távozik a szobából, végül hátradőlök az ágyon és sóhajtok egy nagyot. Az, hogy Sehun ennyire türelmes velem, és így segít mindenhez hozzászoktatni, nagy boldogsággal tölt el. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy én valaha is ilyesmit fogok csinálni a férfiiszonyom miatt, de Sehun közelsége már inkább megnyugvást nyújt, mint iszonyt. 
Miután végzett a fürdőben én is elmegyek zuhanyozni. Közben újra és újra lejátszódik a fejemben az elmúlt esemény; az érintései, a mozdulatai, a teste, az élvezet, az egész. Arcomról még ha akarnám se tudnám levakarni a mosolyt. 
- Ennyire élvezted? – hallom meg Sehun hangját. – Akkor mi lesz később? – hangja vidámsággal és önelégültséggel teli.
- Yah! – kiáltok rá. – Még mindig nem tudod mi az a privát szféra, huh? Menj ki!
- Csak visszahoztam a törölközőmet, nyugi – nevet, majd kimegy.
Gyorsan megmosakodok, majd kinyúlok a törölközőmért, pontosabban nyúlnék, mivel nem találom. Sehun. Halott vagy. Felsóhajtok és kinézek, hogy van-e valami, amit felkaphatnék magamra. Természetesen Sehun köntöse ott lóg az ajtón – amit, ha jobban belegondolok, még egyszer sem láttam rajta. Kénytelen vagyok felvenni és ebben átmenni a szobámba. Ügyelek rá, hogy még véletlenül se csússzak el, inkább megkapaszkodok mindenben, ami a kezem ügyébe kerül. Benyitok a szobámba, ahol egy vigyorgó Sehunnal találom szembe magam.
- Sikerült talpon maradnod? – gúnyolódik a múltkori esetre utalva.
- Meg akarsz halni? – kérdezem. – Kérem a törölközőm!
- Ott van melletted – mutat a földre, majd beharapja alsó ajkát. Most csak szórakozik ugye? Ha lehajolok érte mindenem kint lesz. – Ja, hogy rövid a köntösöm? Épp ezért nem hordom.
- Tudod mit, inkább ebben alszom – vágom rá, majd odalépek az ágyamhoz és odébb lököm Sehunt. – Menj át a szobádba!
- Ha ebben akarsz aludni akkor itt kell maradnom – néz végig rajtam, mire homlokon csapom. – Jól van – azzal feláll, felveszi a törölközőmet és odaadja. – Tessék.
- Yah! Hány éves vagy te, huh? – nézek fel rá.
- Elég idős ahhoz, hogy ezt csináljam – közelebb lép és államat felemelve megcsókol. – Jó éjszakát! – azzal hátat fordít és kimegy a szobából. Ha így viselkedik nem tudok rá haragudni, és ezt ő is tudja.

Az utolsó órára készülődve Kyungsoo lép a padom mellé és kissé szomorkásan néz rám.
- Mi a baj? – kérdezem meglepődve, majd felállok.
- Kai itt hagyja az iskolát – sóhajt fel. – Azt mondta felejteni akar és így lesz a legkönnyebb neki és másnak is. Nem tudom miről beszélt, de nagyon csalódottnak tűnt. Lehet, hogy a... – közelebb hajol és suttogva folytatja – a képes ügy miatt?
- Gondolom igen – hazudok, mivel én pontosan tudom, hogy miről is beszélt.
- Miről susmogtok itt? – karolja át hirtelen Jongin öccse vállát.
Szó nélkül ülök vissza a helyemre és bújok bele a füzetembe. Kyungsoo is csendben tovább áll, bátyja pedig követi, szemem sarkából utána nézek. Miattam akarsz elmenni? Aigoo. Miért nehezítem én meg mindenki életét? Nem mondom, hogy kedvelem Jongint, de őszintén nem is utálom. Inkább sajnálom, mert valamilyen szinten megértem, hogy végül is miért készítette azokat a képeket, és ő maga be is látta, hogy túlzás lenne megmutatni az igazgatónak őket, aztán még segített is. Viszont a fájdalmat, amit az átveréséért érzek, nem tudom mikor leszek képes megbocsájtani neki. Az a Jongin, akit megismertem és megkedveltem létezik egyáltalán vagy az egész csak egy álarc volt? Ha elmegy, Kyungsoo nagyon magányos lesz, hiába van ott neki Boyun, barátokra attól még szüksége van, főleg a testvérére, akivel mindent együtt csinálnak.
Óra után sietősen pakolok össze, hogy beszélhessek Jonginnal, ám ő gyorsabb nálam és mire én összeszedem magam, már sokkal előttem jár. Utána szaladok és csak az iskola előtt sikerül elkapnom.
- Jongin – zihálok a futástól. – Beszéljünk – azzal odébb megyünk. – Miért akarsz elmenni?
- Szóval erről beszéltetek az öcsémmel – vigyorog. – Miattad. Furdal a lelkiismeret azért, amit tettem és ez mindaddig így fog maradni amíg látlak.
- Hazudsz – vágom rá. Azért mész el mert kedvelsz, és mert tudod, hogy esélytelen köztünk a dolog. – Nem hagyhatod itt D.O-t! Amikor elmondta, hogy elmész nagyon szomorú volt...
- Te miért foglalkozol azzal, hogy ő mit érez? – vág a mondandómba kissé flegmatikusan.
- Mert a barátom – válaszolom értetlenkedve, mintha nem tudná.
- Én nem lehetnék a barátod? Nem kérem, hogy viszonozd, amit érzek, de legalább egy esélyt adhatnál, hogy megmutassam ki is vagyok – egy lépéssel közelebb jön.
- Jongin...
- Tudod mit, ne is válaszolj. Éppen ezért megyek el – suttogja, majd megfordul és indulni készül, de karjánál fogva megállítom. Visszafordul, majd közvetlenül elém lép és arcomat tenyerébe fogva ajkait az enyémekre tapasztja. Szemeim kikerekednek, a lábaim pedig földbe gyökereznek. Képtelen vagyok megmozdulni, hiába szeretném ellökni magamtól. Pár másodperccel később viszont elenged. – Még mindig azt akarod, hogy maradjak? Mert ha maradok, akkor nem fogom kibírni, hogy ne tegyem ezt veled minden nap. – Képtelen vagyok válaszolni neki. – Sejtettem. Vigyázz helyettem is Kyungsoora, ez volt az utolsó napom itt – azzal megfordul és elmegy.
Én is indulni készülök, ám az iskola bejáratánál Sehunt pillantom meg, amint csodálkozó tekintettel mered rám.
- Sehunah... – lepődök meg. Látta. – Ez... – mielőtt bármit is mondhatnék, egyszerűen faképnél hagy.
Jongin... Talán tényleg jobb lesz ha elmész. Nem én nehezítem meg a te életedet, hanem te az enyémet.